Home / A függöny mögött / Interjúk / “…egy olyan dologhoz értek, amit soha nem fogok tudni!” – interjú
“…egy olyan dologhoz értek, amit soha nem fogok tudni!” – interjú

“…egy olyan dologhoz értek, amit soha nem fogok tudni!” – interjú

Az esztendő utolsó napjain jól esik nem rohanni, lépéseinket lassítva ráérősebb és hosszabb beszélgetéseket olvasni… Óév-új év fordulóján Kocsis Gergellyel beszélgettünk a pár napja bemutatott Minden kombi cirkó, de nem minden cirkó bojler kapcsán  a kilencvenháromezer négyzetkilométernyi országunk mentális és szellemi állapotáról, a párbeszédeink “sajátosságáról”, a gázszerelők szakbarbárságáról, az este héttől tízig megoldott életről, a frusztráltságainkról és természetesen a jó gázszerelőkről is…

  • Milyen esztendő van mögötted?
  • Azt hiszem jó, jócska esztendő, igen!(mosolyog) Volt két bemutatóm az elmúlt hónapokban, nyáron is volt szép számmal munkám, a gyermekeim is szépen cseperednek! Igazából nem is tudok különbséget tenni a 2016-os és a 2017-es év között, tényleg volt benne minden, amitől az ember azt  mondhatja: elégedett vagyok, semmi panaszom nincsen. Az év második felében a színházban volt több munkám, mert a színműn, ahol tanítok mellette, ott kértem egy félévnyi szünetet, mert az elmúlt tanév második félévében egy kicsit besokalltam, és úgy éreztem, hogy az ott létem kezd nem igazi lenni. Értem ezalatt azt, hogy a mennyiség a minőség rovására kezdett menni, ezt éreztem – mert nem tartom magam akkora mogulnak, hogy azt gondoljam: majd bemegyek, és úgyis mondok valami okosat.

Pártos Gézának tulajdonítják, amit egykor a tanítványainak mondott: magukat irigylem, mert a maguk élete este héttől tízig meg van oldva! És tényleg: sokszor jó arra gondolni, hogy este fél hét és tíz között nem érhetnek nagy meglepetések, mert úgy nagyjából már tudom, hogy mi fog történni velem. Ezt és ezt az előadást játszom, akolmeleg és biztonság vesz körbe. Persze ez egyben szörnyű tulajdonságunk is: nem áll módunkban kapcsolatot tartani azzal, ami ott “kint” zajlik – fogalmunk sincs igazán róla. Egyébként pedig néha képes vagyok elszontyolodni – ha utazom buszon, villamoson, – ha látom például azt a generációt, amelyiknek “mindjárt színházba kellene jönni” vagy az előttük járót,  – hogy azok milyen mérhetetlenül “távol” vannak, mennyire másban élnek, mint amit elvileg nekik csinálnánk…

  • Nálad mit takar: besokallni?
  • Mennyiségileg sokat. A 2017. év tavaszi félévében minden délutánomat, nem ritkán az éjszakáimat is a színművészetin töltöttem. Vizsgarendezések, mesterségórák – zenés színészmesterséget tanítok, illetve Szőcs Artúrral vezetem a drámainstruktor osztályt. Tavasszal már az a helyzet állt elő, hogy az összes időmet, amit a színház hagyott, az egyetemen töltöttem – és ennek valahogyan megálljt kellett parancsolnom, ezért is gondoltam azt, hogy fél év pauza az jót tenne. Most már tulajdonképpen várom is a tavaszi félévet! Közben, ezalatt az idő alatt persze hiányzott, de nem ártott az sem, hogy volt időm az utcán is járnom, és a mások által “életnek” nevezett közegbe is bele tudtam mártani a lábujjam hegyét is talán egy picit…

fotó: Hidvégi Aszter

  • …és milyen ez a mások által “életnek” nevezett közeg számodra? (nevet)
  • Háááát…nagyon sokszor zűrösnek látom. Pártos Gézának tulajdonítják, amit egykor a tanítványainak mondott: magukat irigylem, mert a maguk élete este héttől tízig meg van oldva!(mindketten hangosan felnevetnek) És tényleg: sokszor jó arra gondolni, hogy este fél hét és tíz között nem érhetnek nagy meglepetések, mert úgy nagyjából már tudom, hogy mi fog történni velem. Ezt és ezt az előadást játszom, akolmeleg és biztonság vesz körbe. Persze ez egyben szörnyű tulajdonságunk is: nem áll módunkban kapcsolatot tartani azzal, ami ott “kint” zajlik – fogalmunk sincs igazán róla. Egyébként pedig néha képes vagyok elszontyolodni – ha utazom buszon, villamoson, – ha látom például azt a generációt, amelyiknek “mindjárt színházba kellene jönni” vagy az előttük járót,  – hogy azok milyen mérhetetlenül “távol” vannak, mennyire másban élnek, mint amit elvileg nekik csinálnánk…
  • …Távol minden értelemben?
  • …távol minden értelemben, azt érzem. Ahogy azt is, hogy az a kampf, amit mi csinálunk, az nem jut el hozzájuk, csak azokhoz, akik a színházat szeretik, és bejönnek maguktól ide a színházba.
  • …sőt: ismerve a szakma és a nézők megosztottságát, ide is csak egy bizonyos része jár be azoknak a színházat szeretőknek…
  • Igen, erről már nem is beszélve…! Néha  elkeseredem, és eszembe jutnak bizonyos fölösleges gondolatok a villamoson, amerre lakom: “ők még talán soha életükben – a Katonában biztosan  – nem voltak színházban” – nagyon rosszat látok az utcán a fiatalság tekintetében olykor, na! – és ez az, ami aggaszt kicsit.

Mi, akik mind a ketten a kultúrában “dolgozunk”, úgyszólván buborékban élünk ma. A szokásainknál és a kapcsolatrendszerünknél fogva el vagyunk kényeztetve: nem találkozunk a valósággal. De abban a pillanatban, ahogy egy kicsit is találkozunk a “szavazópolgárral”, abban a pillanatban ilyesmivel találkozhatunk. Ebből ered az is, amit már az előbb is mondtam: miért is nyomatjuk mi ezt az egészet, hisz nem biztos, hogy eljut azokhoz, akiknek szánjuk ezt a fajta előadásunkat. Azt érzem, hogy hullajtjuk a kultúrát leginkább egymás ölébe, te az enyémbe, én a tiédbe, és legfeljebb még  köröttünk pár emberébe…

  • Mi az, ami ezeken az arcokon elsőre szembetűnik neked?
  • Szomorú, magukba fordult arcokat látok, akik meg vidámnak tűnnek, azok pedig számomra felszínes, rossz energiákat képviselnek. Nem látok jó értelemben vetten izgatott, vidám, ügybuzgó embereket…holott számomra ez nagyon fontos volna!
  • Kicsit ez a múlt heti bemutató  – a Minden kombi cirkó, de nem minden cirkó bojler – után is az érzésem, mint neked a buszodon lehet: búra alatt, tökéletesen jól elbeszélünk egymás mellett, nem?
  • Igen, az a szöveg zseniális lenyomata mindannak, amiben élünk. Ahogy a szerző is nyilatkozta: “elbaszarintjuk a saját életünket ezekkel az egészen egyszerű, piti vitáinkkal!” – mert ilyen és hasonló vitáink a való életben is léteznek, és ennyire messzire képesek aztán elmenni. A szöveg a maga egyszerűségében annyira lírai, megható – pont attól a bárgyú világba belebambulástól – nem tudom ezt most másként mondani: a szívemből képes szólni. Annyira sok egyszerű szóból áll a szöveg, hogy mindnyájunknak komoly erőket kellett fordítanunk az elsajátítására.

fotó: Hidvégi Aszter

  • …mégis – miközben a maga láncolatában, amikor egyben hallod – abszolút költőien stilizáltnak hat…
  • Igen, igen, de maguk az atomok: a bennük lévő szavak lényege a jelentéktelenségükben rejlik. Pont ezért nehéz megjegyezni őket. A különöset, az átlagtól elütő dolgokat hamarabb megjegyzed, mint a nem különöset!(nevet) Ez a szöveg szegmenseiben annyira nem különös, hogy ettől, ezért marha nehéz volt megtanulni. Attól válik az egész különössé, hogy mi ilyen szöveggel játszunk végig egy egész előadást, egy drámát.  A jelentéktelen szavak különböző permutációi mégis komoly próbára tették a memóriánkat. Majd most, 31-én lesz a következő, a harmadik előadás, és egy kis aggodalom is van bennem,  lehet, hogy egy kis edzést kell tartanom – pedig ilyen jellegű gondom eddig sose volt!(nevet)
  • …nem kifog rajtad a szöveg, hanem feladja a leckét…
  • Úgy, pontosan! Voltak keserű pillanataink, amikor úgy gondoltuk: kifog rajtunk – de természetesen nem adtuk fel, birkóztunk vele – ez a dolgunk!

Magam is ugyanolyan vastagon szakbarbár vagyok, mint a darabban  Sándor. Csak én nem gázszerelő vagyok történetesen, hanem színész. Nem egyszer kaptam már magam azon – de igyekszem fegyelmezni magam, – hogy társaságban hosszan, kényszeresen a pályám specifikumairól beszélek. Persze ezt azért is nehéz magamban tartani, mert sokszor kérdeznek erről. Az évek alatt szorgos igyekezettel sikerült  kifejlesztenem egy védekező mechanizmust: “higgyék el, ez nem is olyan érdekes!”

  • Tényleg ilyen ez a mi kilencvenháromezer négyzetkilométerünk?
  • Tényleg. Tökéletesen ilyen sajnos, én ezt gondolom. Mi, akik mind a ketten a kultúrában “dolgozunk”, úgyszólván buborékban élünk ma. A szokásainknál és a kapcsolatrendszerünknél fogva el vagyunk kényeztetve: nem találkozunk a valósággal. De abban a pillanatban, ahogy egy kicsit is találkozunk a “szavazópolgárral”, abban a pillanatban ilyesmivel találkozhatunk. Ebből ered az is, amit már az előbb is mondtam: miért is nyomatjuk mi ezt az egészet, hisz nem biztos, hogy eljut azokhoz, akiknek szánjuk ezt a fajta előadásunkat. Azt érzem, hogy hullajtjuk a kultúrát leginkább egymás ölébe, te az enyémbe, én a tiédbe, és legfeljebb még  köröttünk pár emberébe…
  • …és ez mind jó, de  utána mi lesz…?
  • …hát igen, ez az! Persze erre nekem sincs receptem, és így ez üres aggodalmaskodásként hat csak. Közben pedig ott vannak a tények, a számok, a statisztikák, hogy hány és hány ember jár színházba…hány a miénkbe például…hogy egyáltalán hány színházjegy kel el. És ezek még európai összehasonlításban is szép számok! – amennyire én tudom. Ha azt nézzük, hogy egy adott este hány színházi előadás van egymással párhuzamosan – ez európai mércével mérve is kimagasló dolog! Az is igaz persze, hogy nem a színháznak a feladata országunk kulturális “egészségét” egy személyben ápolgatni. Mégis: én  bizonyos elhülyülést látok! – ennek egy egészen szép allegóriája a Minden cirkó kombi… előadásunk. Visszasírja az ember sajnos, bár nem szívesen, azokat az időket, amelyeknek a végét a korosztályom még elkapta, amikor – szörnyű ezt így kimondani is – még “kötelezően kellett kultúrát fogyasztania”mindenkinek. Ez borzalmasan hangzik, és mindenfajta humanista gondolkozás ellen való – de lehet, hogy ennek azért mégis volt néminemű haszna…

fotó: Hidvégi Aszter

  • …és ha kötelezően kell kultúrát fogyasztanunk, akkor mindig valamilyen fajta kultúrát kell fogyasztanunk…
  • Persze, természetesen, és ez így még borzasztóbb, de még a valamilyen kultúra is az összetett mondatokra tanította az embereket. Az összetett mondatok megértésére. Persze tudom, ez most  veszélyes terep, amit szóba hoztam.
  • Nem is annyira, hisz a darab szövege is hemzseg az összetett mondatoktól, a szillogizmusok hálóitól.(mindketten felkacagunk) És mindenki végtelen monológfutam elmondására képes, ha a saját igazát kell előadnia, indokolnia…
  • Ez így van! Olyankor mindenki jó szónok, akár a négy elemijével is, igen. Mindenkinek van egy A4-es oldalnyi mondanivalója, de hogy egész életünkben csak ennyi mondanivalónk, közölnivalónk legyen egymás felé, én ezt azért kicsit keveslem, de nem tudom, hogy hol van, mi lehet ennek a dolognak a “megoldókulcsa”?
  • …és leginkább ezek az A4-es oldalnyi mondanivalóink nem tudnak,  nem akarnak a másik A4-es oldalnyi életfájdalmához, közölnivalójához kapcsolódni…
  • Hát ez az: nem fűzhetők össze! A tragédia pont ebből adódik anélkül, hogy spoilereznénk: ha Istvánunk bizonyítottnak akar látni valamit, akkor azt bizonyítottnak is látja!

…azért vagyok szakbarbár, mert a körülmények abba a kedves csapdába kényszerítenek, hogy éjjel-nappal színházzal foglalkozzak. Mindig is ezt szerettem volna, és így szerettem volna csinálni, de ez egyben azt is jelenti, ha valami mással is szeretnék foglalkozni, akkor nem tudnék, mert éjjel-nappal a színházzal “kell” foglalkoznom – ez a szakbarbárság komoly ismérve, szerintem. Ráadásul a színészet, a színházcsinálás – mint annyi más dolog is – olyan, ha  valaki jól akarja csinálni, akkor  sohasem mondhatja azt: én ezt már tudom! Mert ott kell legyen benne a kétkedés, a folyamatos bizonytalanság: “jól csinálom-e, így kell-e csinálnom?” Ezért amikor azt mondom, hogy a színházcsináláshoz értek, akkor azt mondom, hogy egy olyan dologhoz értek, amit soha nem fogok tudni!

  • Van bármi remény a kommunikálásra? – a drámán túl, hisz akkor a dráma megszűnne dráma lenni(nevet)
  • Mert ugye monologizálni perfektül tudunk már. Igazából nem látom azt a módot, fórumot, ahol ezt itt nálunk el lehetne kezdeni… Persze ez most egy értelmiségi lózung, nyöszörgés is: “miért nem kommunikálunk?” És akkor lehet önvizsgálatot tartani, és ki lehet jelenteni: de hát én kommunikálok! Egyébként én tényleg, akivel találkozom, azzal valóban kommunikálni szoktam, de biztosan nem követek el mindent. Például nem hajtok fel olyan kapcsolatokat, melyeken keresztül a kultúráról tanító “munkámat” el tudnám végezni. Ülök kényelmesen abban a tévhitben, hogy egy kulturális intézményben, egy színházban művészetet csinálok 0-24 óráig!(leporolja tenyerét) Megtettem, amit az ország kulturális egészségéért megtehettem! – hát ez most aztán jól hangzik, nem? (nagyot nevet)
  • …ráadásul milyen alázattal, hisz a gázszerelő Sándorod a darabban oly rendíthetetlen türelemmel magyarázza a cirkó-kombi-bojler szentháromságot…- igaz: a kutyát sem érdekli.
  • Magam is ugyanolyan vastagon szakbarbár vagyok, mint a darabban  Sándor. Csak én nem gázszerelő vagyok történetesen, hanem színész. Nem egyszer kaptam már magam azon – de igyekszem fegyelmezni magam, – hogy társaságban hosszan, kényszeresen a pályám specifikumairól beszélek. Persze ezt azért is nehéz magamban tartani, mert sokszor kérdeznek erről. Az évek alatt szorgos igyekezettel sikerült  kifejlesztenem egy védekező mechanizmust: “higgyék el, ez nem is olyan érdekes!”

fotó: Hidvégi Aszter

  • Milyen vagy akkor, amikor szakbarbár vagy?
  • Azon kapom magam például, hogy a szomszédunknak olyan részletességgel magyarázom a színészettel kapcsolatos dolgokat, hogy azok már az ő tudását nem  mélyítik, ilyen részletességgel neki már azt szükségtelen is tudnia. Szakbarbár vagyok, mert képes vagyok minden egyes nap egy picivel nagyobb jelentőséget tulajdonítani annak, hogy én színész vagyok, mint amennyi jelentősége ennek valójában van. És azért vagyok szakbarbár, mert a körülmények abba a kedves csapdába kényszerítenek, hogy éjjel-nappal színházzal foglalkozzak. Mindig is ezt szerettem volna, és így szerettem volna csinálni, de ez egyben azt is jelenti, ha valami mással is szeretnék foglalkozni, akkor nem tudnék, mert éjjel-nappal a színházzal “kell” foglalkoznom – ez a szakbarbárság komoly ismérve, szerintem. Ráadásul a színészet, a színházcsinálás – mint annyi más dolog is – olyan, ha  valaki jól akarja csinálni, akkor  sohasem mondhatja azt: én ezt már tudom! Mert ott kell legyen benne a kétkedés, a folyamatos bizonytalanság: “jól csinálom-e, így kell-e csinálnom?” Ezért amikor azt mondom, hogy a színházcsináláshoz értek, akkor azt mondom, hogy egy olyan dologhoz értek, amit soha nem fogok tudni!
  • A valamikori – feltételezve a múlt időt – frusztrációiddal hogyan tudtál megküzdeni egyébként?
  • A feltételezésed téves!(nevet) Folyamatosan frusztrál valami. (élénken nevet)

Itt tudok működni, ám lehet, hogy elvéreznék a szabad piacon, mert közben a színházi élet úgy alakult, hogy a legkülönfélébb szerveződések igényesebbnél igényesebb produkciókat hoznak létre, amellett betartják azt a piaci törvényt, hogy a szereposztásban olyan három névnek kell lennie legfelül, amelyet mindenki ismer. Engem pedig – az, hogy ez fáj, vagy nem fáj, az egy másik beszélgetés lenne szerintem – nem ismer senki, csak aki a Katona József Színházba jár. A nevem ilyen értelemben nem “valuta”, szakmailag elismernek, szeretnek talán, de az előbbiek értelmében nem reszkírozna senki miattam, ha innét kitenném a lábam. A szórakoztató iparban,  nem gondolom, hogy jó valuta lennék.

  • Mi az, ami frusztrálni tud?
  • Frusztrál az, hogy  miközben beszélgetünk, engem fényképeznek, és ezt az emberek nézik. Nincs meg bennem az az egészséges exhibicionizmus, ami ehhez a pályához azért nem ártana. Nem szeretek fellépni, nem szeretek odamenni valahova, és mint Kocsis Gergely akkor most megnyitom, elmondom…csak szerepekben, bepróbált előadásokban érzem jól magam. Nem mintha megkörnyékezne a fény, a siker, a csillogás, de nehezen kezelem azokat a helyzeteket, amelyek megkövetelnék, hogy akkor most tegyem előtérbe magam.
  • …ez már a színműn is így volt?
  • Ott is így volt. Kollégáim, rendezőim állítják ezt rólam: – és most már annyiszor, hogy  el is fogadom – mindig van bennem egy “flegma”, egy idézőjel, egy kétkedés vagy egy “nem biztos!”, ami sohasem  egyenes irányú kinyilatkoztatása bárminek, hanem mindig ott lappang benne valami furcsa reflektáltság, azt hiszem. Emlékszem a felvételimre: nem mentem oda azzal a nyílt tekintettel, hogy itt vagyok, vegyetek fel!- nem is vettek fel. Csak később, bonyolultabban, bábszínész szakra…- és tudom, hogy ezért. Tizenkilenc év alatt, természetesen az ember összeszedi a maga “színpadi biztonságát”, ám sosincs bennem az a nyugalom, hogy én akkor ezt most eljátszom, megoldom! Á! Ki a fene tudná így?

fotó: Hidvégi Aszter

  • Annak idején hogyan alakult, hogy te ide, a Katonába szerződtél egyből a diploma után?
  • Az a véletlenek sorozatának és a nagyon sok munkának köszönhetően alakulhatott így, azt gondolom. Nagyon színesen is elmondhatnám, de valójában csak szerencsénk volt, hogy rengeteget dolgozhattunk rendező-hallgatókkal. Nagyon tehetséges osztályunk volt, és a párhuzamos osztály szintén nagyon tehetséges volt. Iszonyatosan sokat dolgoztunk, és az a teóriám, hogy az hajtott sokat a malmomra, hogy rendező hallgatókkal dolgozhattam együtt. Ez az a Székely-osztály volt, amelyikben ott volt Schilling Árpád, Rusznyák Gábor, Réthly Attila, Forgács Péter,  ővelük rengeteget dolgoztam, és az ő vizsgáikat falta akkor a szakma. A Zsámbéki-osztály vizsgáiba is bekerültem két kisebb szerepre, és talán megjegyeztek maguknak, nem tudom, régen volt…(nevet)

Emlékszem a felvételimre: nem mentem oda azzal a nyílt tekintettel, hogy itt vagyok, vegyetek fel!- nem is vettek fel. Csak később, bonyolultabban, bábszínész szakra…- és tudom, hogy ezért. Tizenkilenc év alatt, természetesen az ember összeszedi a maga “színpadi biztonságát”, ám sosincs bennem az a nyugalom, hogy én akkor ezt most eljátszom, megoldom! Á! Ki a fene tudná így?

  • Az elmúlt tizennyolc évben nem fordult meg a fejedben, hogy máshol is kipróbáld magad?
  • Nem, mert egyrészt talán egy újabb szorongás adagot zúdítanék magamra: “hogy akkor ez most hogyan lesz?” – ebben van egy adag lustaság is. Másrészt én itt marha jól érzem magam! Családiasnak,, szeretőnek érzem ezt a közeget, és művészileg is azt érzem, hogy nem fér kérdőjel  ennek a szakmaiságához. Nagyon kevés olyan lapályos időszakot tudnék említeni, amikor úgy éreztem: na, most már azért történhetne valami! Nem nyugszom bele abba, ahol tartok, természetesen, mert az sosem elég. Ugyanakkor ott van bennem még az az érzés folyamatosan, és ezt nem is igyekeztem, igyekszem elfeledni, amikor még minden erőmmel a Katona József Színház színésze akartam lenni. Mindez akkor, amikor ez még tökéletesen lehetetlennek tűnt. Így aztán azt az akkori önmagamat össze tudom hasonlítani a mostanival, és amikor épp nagyon elegem van valamiből, akkor fel tudom ébreszteni magam, magamba tudok csípni: “hát ezt akartad!” Én speciel tényleg ezt akartam, a színészségen belül is. Mint ahogy akkoriban a legtöbben, ezért ez nem egy unikális vágy volt akkor a részemről. Nem is mernék innen kilépni, mert nem lettem én egy személyben intézmény. Nem gondolom, hogy szétszednének szabadúszóként. Itt tudok működni, ám lehet, hogy elvéreznék a szabad piacon, mert közben a színházi élet úgy alakult, hogy a legkülönfélébb szerveződések igényesebbnél igényesebb produkciókat hoznak létre, amellett betartják azt a piaci törvényt, hogy a szereposztásban olyan három névnek kell lennie legfelül, amelyet mindenki ismer. Engem pedig – az, hogy ez fáj, vagy nem fáj, az egy másik beszélgetés lenne szerintem – nem ismer senki, csak aki a Katona József Színházba jár. A nevem ilyen értelemben nem “valuta”, szakmailag elismernek, szeretnek talán, de az előbbiek értelmében nem reszkírozna senki miattam, ha innét kitenném a lábam. A szórakoztató iparban,  nem gondolom, hogy jó valuta lennék.
  • És mitől lesz jó színész, jó gázszerelő valaki?(mosolyog)
  • Én jó gázszerelőnek érzem magam!(nagyot nevet)

Csatádi Gábor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top