Home / A függöny mögött / Interjúk / “A polgár nem felülről van kinevezve, mint egy tanfelügyelő, hanem önmagától képződő emberi jelenség” – interjú
“A polgár nem felülről van kinevezve, mint egy tanfelügyelő, hanem  önmagától képződő emberi jelenség” – interjú

“A polgár nem felülről van kinevezve, mint egy tanfelügyelő, hanem önmagától képződő emberi jelenség” – interjú

Még az ünnepek előtt beszélgettünk Hegedűs D. Gézával az elmúlt év színházi és a színház falain túli  történéseiről…

  • Az idei esztendőd, hogy érzed, jól sikerült?
  • A színházi és az  oktató ember kétféle naptárat használ: magánemberként a Gergely–naptárat, másfelől pedig évadokban, tanévekben gondolkodik. Próbák, premierek, és közte még azért nyár is van. Azt hiszem, ez egy jó, erős év volt januártól decemberig: általában sok a munkám, de azért mindig jut a magánéletre is kiszakítható idő. A munka nálam két kötődést is jelent: első a színház. A pályámat ’75-ben a Vígszínházban kezdtem, sőt: már előtte két évet ott gyakornokoskodhattam. Több mint négy évtized  köt a Vígszínházhoz, ebből ez az utolsó, ez a 2017-es éppen most.(nevet)

Anélkül, hogy kimozdultam volna erről a szigetről, egy Európa-szigetről – ahogy én szoktam nevezni, és amelyről még ’73-ban nem is sejtettem, hogy egyszer Európa-sziget lesz majd számomra, – sok rendezővel találkozhattam, akik meghatározói, műfaj teremtői a magyar és az egyetemes színházi életnek, korszakokon átívelően.

  • Mi lehet annak a “titka”, hogy valaki pályakezdése óta egy ugyanazon helyen játszik, miközben eltelik több mint négy évtized?
  • Személyiségfüggő elsősorban, azt hiszem. Ám a másik fontos része, területe az életemnek a Színház- és Filmművészeti Egyetem, ahol ’87-óta tanítok, ennek is pont most három évtizede, tényleg. Színészmesterséget és színpadi beszédet is tanítok, illetve mint általános rektorhelyettesnek adminisztratív feladataim is vannak. A napjaimat tehát a szükséges ügyek elindításával az egyetemen kezdem, majd megyek próbálni a színházba, aztán próba után vissza a színműre, délután háromtól hatig tanítok, és utána előadás – minden napomat az egyetemen és minden napomat a színházban töltöm.

fotó: Mihalicz Máté

  • A személyiségeden túl mi lehet még ennek az egy helyben töltött több mint négy évtizednek a kulcsa?
  • Nyilván rabul ejtett a hely, az alkotó műhely. Több korszakváltást megértem már a Vígszínházban, ám a mindig megújulni kész, új és új tehetségeket magába fogadó, inspiráló, dinamikus közeg, a színházunk csodálatos társulata az állandóságot jelentette, jelenti számomra. Ezt a színházat mindig a kortársiság határozta meg – produkciói által mindig a mában tudott lenni: volt alkalmam Déry Tiborral, Fejes Endrével, Székely Jánossal, Parti-Nagy Lajossal, Spiró Györggyel, Nádas Péterrel, Kornis Mihállyal, Esterházy Péterrel, Visky Andrással, Bartis Attilával, Forgách Andrásal, de még Örkény Istvánnal is együtt dolgozni, illetve találkozni, beszélgetni, látni-hallani őket munka közben. Ezek a fontos szerzők mind a jelen izgalmas, új levegőjét hozták magukkal a Vígszínház falai közé, hihetetlen élmény volt velük lenni. Anélkül, hogy kimozdultam volna erről a szigetről, egy Európa-szigetről – ahogy én szoktam nevezni, és amelyről még ’73-ban nem is sejtettem, hogy egyszer Európa-sziget lesz majd számomra, – sok rendezővel találkozhattam, akik meghatározói, műfaj teremtői a magyar és az egyetemes színházi életnek, korszakokon átívelően. Hatalmas névsor ez, akiktől volt  alkalmam színházi ízlést, látás- és gondolkodásmódot tanulni az elmúlt évtizedek alatt. Közöttük nincs is olyan ma még élő, alkotó magyar rendező, akivel ne várnám kíváncsian  újból az együtt dolgozást, akivel ne ott folytatnánk, ahol annak idején abbahagytuk a közös munkát.

A felújítás két éve alatt, ott, akkor, a szemünk láttára őszült meg, de felvállalta, mert tudta, hogy mekkora felelősség van ebben az ügyben a vállán. Közben végigcsináltunk két évadot a sínek és a mozdonyok között egy cirkuszi sátorban, és ott is születtek revelatív előadások,  Eszenyi Enikő rendezte a Heilbronni Katicát, Ács János az Oidipusz Királyt, és Rudolf Péter az Angyalok Amerikábant, emlékszem. Mindez a hihetetlen teremtő csoda, mind szellemileg, mind materiális értelemben az ő életművének a része.

  • Személyesen rád hogyan  hatott, hat az, hogy a színház egykori direktora, arculatának meghatározója egyik napról a másikra “eltűnt” a színházatok életéből?
  • Mielőtt válaszolnék, fontos kimondanom, hogy számomra mindenek fölött áll az emberi méltóság, az önrendelkezés szabadsága, az intim szféra sérthetetlensége, együtt érzek a kiszolgáltatottakkal, megalázottakkal, elítélek minden szexuális vagy hatalmi visszaélést,és minden tiszteletem a bátraké, akik a nyilvánosság erejében bízva megálljt kiáltanak ezek ellen a jelenségek ellen. Visszatérve a kérdésre, Marton László számomra életem egyik meghatározó rendező személyisége és művészi utamnak alakítója volt. Ebben a bő négy évtizedes időszakban nincs a pályámnak olyan jelentősebb állomása, amelyhez neki ne lett volna köze rendezőként, színházvezetőként. Ha rendezőként rám gondolt egy-egy szerep kapcsán, az nekem mindig sokat jelentett, és rengeteget léphettem ezek által a szerepek által előrébb gondolkodásban, minőségben, színészi kiteljesedésben. Színházvezetőként számtalanszor teremtett olyan helyzeteket is, hogy a vendég rendezők előadásaiban is megtaláljanak bizonyos szerepek. Ha valakitől rengeteget tanultam – Horvai István, Kapás Dezső és Várkonyi Zoltán mellett – akkor az mindenképpen Marton László. Az, hogy a Vígszínház él, és túlélt több válságos időszakot is,  az ő gyökerekhez, hagyományokhoz ragaszkodó kvalitásainak is köszönhető. Tudom, hogy  fordulatokban gazdag évtizedeink alatt hányszor próbálták meg őt vagy a színházat gazdasági vagy színházesztétikai vagy más megfontolásokból irányváltásra kényszeríteni. Ezekben a helyzetekben ő elveihez ragaszkodó, rendíthetetlen maradt. Mindig támaszkodott az egész társulatra, az idősebb korosztályra éppúgy, mint a fiatalokra.  Ismerve a kortárs magyar és világirodalmat, a drámairodalmat is beleértve, tudta, mennyire fontos az, hogy a Vígszínház nézőterén ülve nem nőhet fel úgy nemzedék, hogy bizonyos meghatározó művekkel ne találkozzon. Azt is jól érzékelte – mivel a Vígszínház az ország és a főváros egyik legnagyobb befogadó hellyel rendelkező műhelye, ahol évadonként négyszázezer nézőnek játszunk–, hogy minden társadalmi rétegnek és kulturális érdeklődésnek meg kell találnia a színházban a magához  közelálló műfajt. Egyébként a fent elmondottak szellemében dolgozunk mind a mai napig. Egy nagyon szélesre tárt népszínház az, amit csináltunk, és csinálunk megörökölve ezt a kezdetektől, 1896-tól, és a  két világháború közötti időszaktól  is. A második világháborút követő, 1955-ig tartó, néphadsereg színházi időszakot leszámítva, Várkonyi Zoltántól Marton Lászlón át a mai napig töretlenül él ez a hagyomány. Nagyon korán elvesztettem a szüleimet, édesanyámat fiatal fejjel, édesapámat már viszonylag érettebben, én ezt a helyzetet, az „eltűnést“, ahogyan a kérdésben fogalmaztál, lelki értelemben ehhez tudnám leginkább hasonlítani. Munkáimban az ő szellemi lenyomata jelen van.

fotó: Mihalicz Máté

  • Elsőre mi jut róla eszedbe?
  • Az, hogy a Vígszínház második világháborúban lebombázott, majd azt követően roham munkában, a néphadsereg igényei szerint átalakított Vígszínház épülete megújulhatott, s amennyire lehetett, kívül-belül visszanyerhette eredeti formáját – micsoda küzdelmek árán, melynek magam is tanúja voltam, – az is hozzá köthető. Hiszen a Fővárostól nem kapott a színház a felújításra támogatást: “ha majd a parlamentben el tudod intézni, akkor majd mi is támogatunk!” Mekkora elszánás, állhatatosság kellett a rendszerváltás utáni első kormány idején ehhez, mikor a frakciók még nagy létszámmal voltak jelen a Házban, és ilyen körülmények között mondta azt az akkori miniszerelnök: “jó, én támogatom, ha valamennyi frakció is támogatja!” És képzeld el: Marton László vállalta – nem kevés energiáját felemésztve, – hogy mindenkit végigjárt, meggyőzőerejével a frakcióvezetőket rá tudta venni, hogy támogassák ezt az ügyet. Ezért aztán a parlament megszavazta a felújításhoz szükséges költségvetési tétel nagy részét, és  csak ennek hatására volt hajlandó támogatni a Főváros a költségvetés kisebbik részével a felújítást. A színház eredeti állapotáról nem maradtak fenn tervdokumentációk, csak régi fotók – azért, hogy ne egy elrontott mulató hangulatát idézze fel az épület, mennyi utánajárásába telt egy-egy kilincs, ablak, apró motívum felkutatása a kecskeméti, a pécsi színház mintáját követve, mert azokat is a bécsi Fellner és Helmer építésziroda tervezte. A küzdelmek az időjárással, az esővel, hóval, viharokkal, a ponyvákkal való takargatása a már elkészült, de még tető nélküli részeknek. A felújítás két éve alatt, ott, akkor, a szemünk láttára őszült meg, de felvállalta, mert tudta, hogy mekkora felelősség van ebben az ügyben a vállán. Közben végigcsináltunk két évadot a sínek és a mozdonyok között egy cirkuszi sátorban, és ott is születtek revelatív előadások,  Eszenyi Enikő rendezte a Heilbronni Katicát, Ács János az Oidipusz Királyt, és Rudolf Péter az Angyalok Amerikábant, emlékszem. Mindez a hihetetlen teremtő csoda, mind szellemileg, mind materiális értelemben az ő életművének a része.

Szerb Antal a magyar irodalomtörténetében arról ír, hogy itt mindenki monologizálni szeret. Fantasztikus monológok vannak itt. És süketség a másik meghallgatására. Ahhoz, hogy megértsed, bizonyos dolgoknak, folyamatoknak mi az okozója, ahhoz oda kell fordulni. Kérdezni kell, választ kell várni…

  • Már akár a felújítás körüli anomáliák kapcsán is: mit gondolsz, a Vígszínház a politika szemében az elmúlt lassan harminc év során miért számított kényes “ügynek”?
  • A Vígszínház a polgárság, a polgáriság felmutatója volt mindig. Mit értek polgárság alatt? Bálint György, az egykori publicista, esztéta, akit munkaszolgálatban elpusztítottak, a harmincas években, hajón, egy földközi-tengeri körutazást tett. Számos európai kikötővárosban megálltak útjuk során, amely útnak aprólékos történetét megírta a naplójában. Az egyik ilyen történetben elmondja, hogy amikor a Ligur-tenger partján, Savonában kikötöttek, hogyan járta be a várost. Hogyan járta be a temetőt, ahol a sírokon cilinderes nyárspolgárok bronzszobrai álltak a gazdagság emlékműveként, gazdagságuknál talán csak a cilinderük volt nagyobb – iszonyatos aránytévesztés. Jártában-keltében meglátott egy templom előtt ülő koldust, előtte egy kalappal. Benyúltam a zsebembe – írja, – és tettem némi aprót a kalapba, majd folytatta tovább az útját. Megnézte a város nevezetességeit, beült egy kávéházba, és késő délután ismét találkozott egy koldussal, és ismét tett némi aprót a kalapjába. Mire a koldus az apró után nyúlt: “köszönöm, uram, ön ma már adott!” – és visszaadta a pénzét. Azaz: egy polgári társadalomban a legelesettebbnek is van öntudata, tartása, mértékletessége, és ízig-vérig közösségi lény! Nem akar elvenni, nem akar többet, nem akar becsapni: korrekt! Szavahihető, épít, nem pedig rombol. Nem akar  megkülönböztetni, kitaszítani másokat, hanem tiszteli az emberi értékeket, hisz az esélyegyenlőségen alapuló versenyben, a tehetségben, a szorgalomban és jellemben. Hisz abban, hogy a tudás, a szakértelem jelentheti az alapját egy közösség virágzó életének. A polgár nem felülről van kinevezve, mint egy tanfelügyelő, hanem egy a demokrácia erkölcsi törvényei szerint fejlődő társadalomban önmagától képződő emberi jelenség.
  • Szerinted ez az alulról építkező mentalitás miért megy nekünk ennyire nehezen idehaza?
  • Ahhoz, hogy annak idején megérthessem Várkonyi Zoltán életművét – melyből a disszertációmat írtam, –  az ő szüleinek, nagyszüleinek az életét is meg kellett értenem. Így 1867-től végig kellett követnem a magyar kultúra, oktatás és a színház történetét. Ennek alapján merem most summázva azt mondani: a mi történelmünkben a tudáson, a képességeken és a versenyen alapuló társadalom nem nagyon volt. Szabadon lélegző, fejlődő társadalmi létünk szinte nem is volt: mindig valami egy személy kezében összpontosuló hatalom felülről, törvények kényszere által irányított államában léteztünk. Talán a százötven évvel ezelőtti kiegyezést követő időszakban, az emancipációs törvénynek köszönhetően látszott remény arra, hogy megszűnik majd a faji, vallási különbségtétel, és valóban  a tudás, a tehetség, a szorgalom alapjain álló közösség indulhat el majd, és teremthet egy új világot magának. Igen ám, de ez az akkori, reményekkel teli világunk mégis egy korlátozott, egy monarchia császára által irányított világ volt. A demokrácia bizonyos attribútumai megvoltak, de hol voltunk még az általános választójogtól!  A császári udvar engedélye nélkül alapvető döntések nem emelkedhettek jogerőre. Egy feudális, rendi társadalom volt ez, amely – hiába a dinamikusan fejlődő gazdaság, és a megerősödő városi polgárság, a táguló horizontú, európai műveltség  – az első világháború után egy neobarokk fasiszta Horthy-korszakban alapvetően ugyanolyan feudális, rendi módon folytatódott. A második világháborút követő három évnyi koalíciós időszakot a Rákosi-diktatúra, ’56 októberének a demokrácia reményével kecsegtető napjai, majd egy Kádár-korszak követte. Mindig valami mesterséges, felülről eldöntött, központilag irányított társadalmi konstrukcióban léteztek itt nálunk az emberek. A progresszivitásra törekvő értelmiség vagy belepusztult vagy elpusztították, emigrációba kényszerítették vagy börtönbe csukták. Az értelmiség a polgári demokráciának az a “legsűrűbb szövete“, amely tudásával, kreativitásával, szorgalmával a lehető legoptimálisabb irányba képes haladni, és tudja  terelni is a társadalom egészét – ám ez a réteg mindig kivérzett vagy kivéreztették. Márpedig egy társadalom immunitását, határozott, véleményformáló erejét pont ez a réteg tudja megadni.
  • Miért maradhatunk rendre alul a dolgaink ki- és megbeszélésében?
  • A párbeszéd legalább két embert feltételez. Az érdeklődés, a kíváncsiság hiányáról, a párbeszédre való képtelenségről beszélhetünk manapság leginkább. Szerb Antal a magyar irodalomtörténetében arról ír, hogy itt mindenki monologizálni szeret. Fantasztikus monológok vannak itt. És süketség a másik meghallgatására. Ahhoz, hogy megértsed, bizonyos dolgoknak, folyamatoknak mi az okozója, ahhoz oda kell fordulni. Kérdezni kell, választ kell várni…

fotó: Mihalicz Máté

  • …egyfajta nyitottság ez…
  • Igen, ez az! A pszichológia azt mondja: a félelem teszi kegyetlenné az embert. A félelem persze gyakran megalapozatlan, mert nincs mögötte ismeret, tudás arról, amitől félünk. Egy primitív példa: itt ülve a melletted elrepülő, hatalmas, szúrós lódarazsat lecsapod, mert félsz tőle, rettegsz, hogy mérges fullánkját beléd ereszti, aztán megdagad a sérült testrészed,  iszonyú fájdalmaid lesznek, fulladáshoz vezető gégeödémád lesz.  Holott ha értenéd a lódarázs élettanát, akkor tudnád azt is, hogy most neki pont ezen az útvonalon kell elhaladnia, hogy A pontból eljuthasson B pontba, és tovább tudjon élni – te ehelyett félelmedben agyoncsapod. A frusztráltságod, nemtudásod tesz kegyetlenné visszavonhatatlanul, megmásíthatatlanul.

Vannak helyzetek az ember életében, amikor összesűrűsödik valami, és megértesz, átélsz egy pillanat alatt annyit, amennyit talán addigi életed alatt sem – ettől, ezért drámai lény az ember. Éppen ezért – mivel ez kétirányú  folyamat, és az ember drámai lény – hiszek abban, hogy az ember képes megváltozni! Pont ez a képességünk tesz alkalmassá arra is – hogy ha valóban megbánunk valamit, megbűnhődünk valamiért, utána ennek a tapasztalatnak a birtokában más minőségű emberi életet tudunk teremteni.

  • A monodrámákkal ezen a helyzetünkön mennyire lehet esetleg változtatni?
  • Nézd, tudom, hogy a Hallgatni akartam  egy szűk réteget vonz csak – ettől függetlenül már az ötvenedik előadását érte meg most nemrég a darab. Eddig látta ötezer ember. Tulajdonképpen ez a szöveg számomra nem is szerep, hanem olyan, mintha a saját gondolataimat, problémáimat vetném fel benne – annyira közel érzem magamhoz, és közel is kell engedni, azt hiszem. Ez az intimitás adja az előadás szabadságérzetét, amelynek a nézővel együtt én is részese vagyok. Ez egy 1938 és 1948 között lezajlódó szakítási folyamatnak a története, amely személyes hangú vallomásban az író, Márai Sándor, a hazával, Magyarországgal való szakítása történetét, annak stációit rögzíti, a magyar történelem legszennyesebb, legszégyenteljesebb időszakában.  Pont azt mutatja meg Márai, hogy az ember drámai lény. Gyakran megfeledkezünk erről. Nem folyamatos lények vagyunk. Hogy mai, divatos kifejezést használjak, nem tudjuk folyamatosan képviselni a „fenntartható fejlődést“. Abban az időben, amely nekünk megadatott, eshetnek olyan személyes, vagy történelmi méretű változások, amelyek képesek gyökeresen átalakítani egy ember életét, személyiségét. A háború alatt egy légitámadás elől egyik ismerősöm szülei lemenekültek a légópincébe. Majd a támadás elvonultával feljöttek ismét a felszínre, és látták, hogy egy bombatalálat következtében a ház, melyben eddig laktak, porrá, semmivé lett – az édesanya ott, helyben megőszült. Vannak helyzetek az ember életében, amikor összesűrűsödik valami, és megértesz, átélsz egy pillanat alatt annyit, amennyit talán addigi életed alatt sem – ettől, ezért drámai lény az ember. Éppen ezért – mivel ez kétirányú  folyamat, és az ember drámai lény – hiszek abban, hogy az ember képes megváltozni! Pont ez a képességünk tesz alkalmassá arra is – hogy ha valóban megbánunk valamit, megbűnhődünk valamiért, utána ennek a tapasztalatnak a birtokában más minőségű emberi életet tudunk teremteni. A Viharban Shakespeare utolsó szavai: “ha vártok bűnbocsánatot, ti is mind megbocsássatok!” Mivel drámai lények vagyunk – és szabad szellemekként nem is hihetünk mást, – ezért egy-egy drámai fordulat meg tud változtatni egy embert, egy közösséget is. Oda-vissza, mert semmi sem egyirányú.

Csatádi Gábor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top