Home / Megnéztük / Ki marad karácsonyra?
Ki marad karácsonyra?

Ki marad karácsonyra?

És ki ül a trónra, ha már itt tartunk? Ezek nagyon is összepasszoló, egymás mellett megférő kérdések, ha már egyszer az ünnep apropóján összegyűlt a család – és nem csak  Plantagenetéknél. Szikszai Rémusz James Goldman: Az oroszlán télen c. színdarabját rendezte könnyeden, groteszkül a Belvárosi Színház játékterében – és pont ez a könnyed groteszkség az, ami egyszerre erősíti és gyengíti is ezt az előadást. Persze karácsonykor semmi sem egyértelmű sem a szándékok, sem a tettek terén, ám a drámai feszesség minden szándékolt kétértelműséget képes mégis a maga szerepéhez juttatni.

Már ha van, kell egyáltalán drámai feszesség itt, hiszen ez egy nagyszerű civakodás paródia is lehetne Plantagenet Henrik (Gálffi László) és az éppen aktuális, a birtokai okán  nyakán maradt felesége, Eleonóra (Hernádi Judit) között, amihez csak édesded, már-már meghitten andalító hatalmi marakodásként társul három fiuk: Geoffrey (Mészáros Máté), János (Ötvös András) és Oroszlánszívű Richárd (Schruff Milán) egymás kigolyózni akaró „játszadozása”. Egymásra találás történet a királyi ház karácsonyfája körül? Vagy véresen komolytalan, súlytalanul ölre menő hatalmi harc érzelmes karácsonyi köntösbe bújtatva? Szikszai Rémusz nem dönti el, egyszerre mindkét lehetőségnek teret hagy. Ám e térhagyás mellé, ami hasznos is lehetne, nem nyújt, nem rajzol fel  drámai ívet, feszültséget, ami nemcsak  szamárvezetőül szolgálhatna, hanem a tempó megszabásában is támogathatna minket.

fotó: Pénzes Kristóf

Ehelyett nem marad más, csak az, hogy magunkra ismerjünk, hisz itt minden egyszerre királyian fennkölt és hétköznapian banális. Karácsonyi bili borogatás, amolyan kinek ki a kedvence, kinek ki a szíve csücske, vagy legalábbis olyan valakije, akit jobb híján kijátszhat a másik ellen – csupa játszma az egész. Ebben viszont parádésat alkot ez a rendezés, hisz a jellemábrázolások komikuma, mint fűtött kandalló előtt kényelmesen elterpeszkedő vadászeb, faltól falig kitöltik az előadást. A lángolóan vörös prémes kabátjában (jelmez: Kiss Julcsi) fel-alá grasszáló Henrik (Gálffi László)  tépelődik, vívódik, de persze nem a lelkiismerete, hanem a másikat sakkfiguraként mozgató trükközései miatt.

Egymásra találás történet a királyi ház karácsonyfája körül? Vagy véresen komolytalan, súlytalanul ölre menő hatalmi harc érzelmes karácsonyi köntösbe bújtatva? Szikszai Rémusz nem dönti el, egyszerre mindkét lehetőségnek teret hagy. Ám e térhagyás mellé, ami hasznos is lehetne, nem nyújt, nem rajzol fel  drámai ívet, feszültséget, ami nemcsak  szamárvezetőül szolgálhatna, hanem a tempó megszabásában is támogathatna minket.

Így épített birodalmat, ám a családjának lelki birodalmát már a legkevésbé sem képes a nagypolitikában jól bevált módszereivel uralni. Finom, míves,  az értelem számára is kihívást jelentő Henrik Gálffi Lászlóé, akit egyszerre tarthatunk jó stratégának, de  épp a nevelt lánya, a francia hercegnő, Alais (Szakács Hajnalka) szoknyája és combjai után futkosó, habókos, vén bolondnak is.

Pont ezért  Alais (Szakács Hajnalka) sokáig csak térfélről térfélre  pattog, mint sorsára hagyott teniszlabda, amelyik csak a saját, nekirendelt célját, feladatát keresné, ha tudná. Mindaddig, amíg emberére nem akad az angol királynéban, Eleonórában. Hernádi Judit lelke sebezhetőségét flegmaságával palástoló Eleonórája talán az igazi stratéga itt, amelyről persze ő maga sem tud sokáig. Ebben a királyi házban, ahol a nő legfeljebb. megszerzendő tárgya a vágyaknak, esetleg ágyas, de leginkább hatalmi eszköz, itt ez a fajta flegma aléltságból a feladatához felnövő, öntudatára és saját esendőségére is ébredő királynéi habitus ér talán a legtöbbet, ő jut a legmesszebbre. Egyszerre lágy, romantikus és a mai kor gépszíj hajszájában felőrlődött gyengéd kiszolgáltatottság Eleonórája ő, akiből a hevület lángja már rég elszublimált.

fotó: Pénzes Kristóf

Nem úgy a trón számára tartogatott, támogatott fiából, Richárdból, aki tökéletes kard ki kard forróvérű hevülettel törne előre, leplezendő minden lelki gyengédségét, frusztráltságát, csakhogy megfeleljen a vélt apai trónörökösi képnek. Schruff Milán Canossát jár a színpadon, a saját maga Canossáját. Amolyan nem kérte, nem várja el senki félét: vehemens, tüzes és tét nélküli csapongás az ő oroszlánszívűsége, amely a francia Fülöp iránt érzett szilaj, állhatatos szerelemben lenne képes csak igazán önmagára lelni – ha a kor erkölcsei ezt nem néznék rossz, üldöző szemmel.

Szikszai Rémusz rendezésében minden oroszlán gyámoltalan télvíz idején, és inkább ölelésre, mintsem hatalomra vágyik. E tekintetben ez az olvasat profin kerüli el az érzelgősséget, ám nem  lesz helyénvalóan nagyszabású sem sajnos, a már említett drámai feszesség és ív hiányossága okán.

A mindig van olyan rés, ahová be lehet férkőzni mentalitás mestere Mészáros Máté Geoffry-ja, aki úgy simul és helyezkedik makulátlanul csillogó, szürke öltönyében, hogy arról minden diplomáciában sikereket elérni vágyó méltán vehetne leckéket. Alakoskodása, segítségnek látszó hátba szúrásai ízig-vérig a mai kor követelményeit szolgálják ki – menedzserek, ide gyertek!

Pont ennyire örök gyerek, apa kedvence Ötvös András Jánosa, aki hol az evésbe, hol az italba menekül önbizalomhiánya okozta nehézségei elől – ám neki ígérte apuci, Plantagenet Henrik a koronát. Hisztiző óriáscsecsemője, mintha csak tovább növelné ezt a karácsonyi kinek adjam a koronám játékot, az eszeveszetten értelmetlen, tökéletesen infantilis, uralkodásra képtelen megnyilvánulásaival.

fotó: Pénzes Kristóf

A Plantagenet téblábolás, Ötvös András túlkoros csecsszopója lenyomatává lesz egy kornak, a mindenkorinak, amelyben a hatalom, a politikai befolyás nem több, mint csörgőjáték a bölcsőben – és persze e bölcsőket mindig  alattvalók milliói tartják.

Merőben más a francia vér, mint e plantageneti: Horváth Illés Fülöpje józan, pragmatista hidegvérrel haszonélvezője lesz ennek a beteges uralkodói bizonytalanságnak – learatja mindazt, amit az önmagát sem szerető angol királyi család képtelen a saját hasznára fordítani.

A mindig van olyan rés, ahová be lehet férkőzni mentalitás mestere Mészáros Máté Geoffry-ja, aki úgy simul és helyezkedik makulátlanul csillogó, szürke öltönyében, hogy arról minden diplomáciában sikereket elérni vágyó méltán vehetne leckéket. Alakoskodása, segítségnek látszó hátba szúrásai ízig-vérig a mai kor követelményeit szolgálják ki – menedzserek, ide gyertek!

Képtelen, mert képtelen önmagát és a mellette állót szeretni. Ebben Henrik jár elől, de e téren a családtagjai kutyahűsége megkérdőjelezhetetlen. Szikszai Rémusz rendezésében minden oroszlán gyámoltalan télvíz idején, és inkább ölelésre, mintsem hatalomra vágyik. E tekintetben ez az olvasat profin kerüli el az érzelgősséget, ám nem  lesz helyénvalóan nagyszabású sem sajnos, a már említett drámai feszesség és ív hiányossága okán.

fotó: Pénzes Kristóf

Mintha magunkra hagynának Eleonórával, Henrikkel a Kehll Zsolt tervezte díszlet oszloperdejének árkádjai alatt: ki marad karácsonyra? Ki és mi marad az a biztos pont önmagunkon túl, akibe, amibe kapaszkodhatunk? Holott ennek a drámai súlya épp elég lehetne ahhoz, hogy kikövetelje belőlünk a válaszokat.

(2018. január 4.)

 

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: