Mert hát már itt tartunk, azaz már Gogol idejében is itt tartottunk. Az abszurdot, melyben élünk, nem tudja elég gyorsan követni a művészet ahhoz, hogy kellőképpen meglepődhessünk rajta. Dankó István  Szakonyi Károly adaptációja nyomán írt és rendezett Gogol: Holt lelkek c. szövegéből a Katona Sufnijának terében hihetetlenül pörgő, intenzív előadást arról, amiben élünk – csak győzzük kapkodni a fejünket, és közben megélni a darab hátborzongató valóságát, ami egyben a mi jelenünk is.
Utazás ez, Pavel Ivanovics Csicsikov utazása (Vizi Dávid eh.) a lelkek – oroszul dusinak, “lelkeknek” hívják a jobbágyot – és a hatalmasságok, a földbirtokosok között. Ebben a két oldalról körbeült pöttömnyi játéktérbe, ami egy pinpongasztal-focipálya (díszlet: Kálmán Eszter), belesűrűsödik egy egész országnyi világ, egy el nem évülő mentalitás. Az 1840-es évek Oroszországa vagy a 2010-es évek Magyarországa? Szinte megkülönböztethetetlen is itt ezen a pár tenyérnyi színpadon. Családias joviálisság, olyan kéz kezet mos, avagy: atyafiságosan hülyére veheted a másikat, főleg a társadalmi helyzetét tekintve a nálad alacsonyabban lévőt, mert az ebbe a sajátosan abszurd, perverz “világfelfogásba” simán belefér.
N. kormányzóságba érkezik csézáján Csicsikov, de már a megérkezésben, mint cseppben a tenger, ott az eszenciája mindannak, amiben itt e kormányzóságban része lesz. A Pincér (Lestyán Attila eh.) tartózkodó felsőbbrendűségét, szófukarságát a zsebbe dugott rubelek hamar felolvasztják. Mintha tárnák ajtajai nyílnának meg, persze ezeket a korrumpálástól, propagandától, hatalmaskodástól eltelített tárnákat jól ismerni – orosz hontól függetlenül is manapság. Lestyán Attila hórihorgas, lenézek a nálam kisebbre odalépésében Csicsikovhoz ott van minden, amitől érthetővé, egy az egybenivé válik ez az N. kormányzósági légkör. Pökhendi lekezelés, az udvariasság nyomokban sem fellelhető volta, az uram-bátyám adomázgatás, ha egymás pénzzel való megvételéről van szó.

fotó: Dömölky Dániel

Vizi Dávid Csicsikovja körbejár e kormányzóságnyi mindenségben, de kár is hinnie a szemének – ahogy az Pincér mondja, – mert az az igaz, amit az újság ír, mert a szemmel látható és a kézzel fogható csak érzéki csalódás. A vízióktól megrészegült, a maga rögeszméitől pedig szent delíriumban leledző Csicsikov egyszerre megsántultja és megsántítója e kormányzóságnyi világhatalomnak.

Dankó István első rendezése felpörgetetten sűrű, mint egymásba kapaszkodó, egymás után rohanó képkockák, zakatolnak el a zöld színű színpadi gyepen előttünk az események. Nincs mód aprólékos, lassan csordogáló történetmesélésre, csak gyorsan, egymásutánban sorjázó eseményáradatra. Egyfelől szeretném jobban és lassabban emészteni ezt a pontosan felépített, minimális számú jelenettel dolgozó történetfolyamot – hogy jobban leülepíthessem magamban. 

Ismered ezt a világhatalom-érzést, nem? Azt, ahol Elek Ferenc Kormányzója kisvasúttal megy a házáig, ami a focipálya szélén áll, ahonnan pont rálát a hivatalára – egyszerre polgármester, kormányzó, amolyan igazi kívül-belül elterpeszkedő tótumfaktum. Olyan, akinek a lélegzetvételétől teszik függővé az események folyását az alárendeltjei. És persze leginkább olyan, akit Csicsikov egy kötegnyi rubellel egyetlen pillanat alatt cimborává tesz, hisz minden talpát nyalató maga is egy másik talpat nyal. Nincs is ezzel semmi gond ebben a futballpályányi kormányzóságban – főleg azért, mert egyik város és kormányzóság olyan, mint a másik, ahogy Csicsikov siet is leszögezni.

fotó: Dömölky Dániel

Dankó István első rendezése felpörgetetten sűrű, mint egymásba kapaszkodó, egymás után rohanó képkockák, zakatolnak el a zöld színű színpadi gyepen előttünk az események. Nincs mód aprólékos, lassan csordogáló történetmesélésre, csak gyorsan, egymásutánban sorjázó eseményáradatra. Egyfelől szeretném jobban és lassabban emészteni ezt a pontosan felépített, minimális számú jelenettel dolgozó történetfolyamot – hogy jobban leülepíthessem magamban.

Mert nemcsak a meghalt jobbágy megvásárlása a képtelenség itt, hanem egyáltalán maga ez a kormányzóság, úgy, amint van. Az eszeveszett abnormalitás fékevesztett hazardírozása zajlik itt. Mindenki jobbágy mentálisan errefelé, a legfelül lévők talán a leginkább.

Másrészt oktalanság lenne nem számolnom e Gogol-olvasat víziószerűségével. Rémálom ez. Mindennapi, szokványos,  abnormalitás, amiből tizenkettő egy tucat, olyan, ami már fel sem igazán tűnik, melytől már szemünk sem igen rebben, mert annyira megszoktuk. Az abszurd a normális, és a normalitás a mániákusan, ösztönösen üldözendő itt, sugallja az előadás tempója is.

fotó: Dömölky Dániel

Ezért hát minden Csicsikov-vizitáció, melyeknek során az elmúlt esztendő holt lelkeiről készült feljegyzést, a revíziós jegyzékeket keresné, hogy aztán eme holt lelkeket pénzért megvehesse magának – hasztalan. Hasztalan, hiába korrumpálgatunk: ami nincs, az nincs. Mert nemcsak a meghalt jobbágy megvásárlása a képtelenség itt, hanem egyáltalán maga ez a kormányzóság, úgy, amint van. Az eszeveszett abnormalitás fékevesztett hazardírozása zajlik itt. Mindenki jobbágy mentálisan errefelé, a legfelül lévők talán a leginkább.

Nincs időnk meglepődni, hisz ebben a világban pont olyan töményen evidencia és normális az abnormalitás, mint amiben a hét százhatvannyolc órájában élünk. E rendezésben a művészet utánozza az életet, vagy az életünk a művészetet? Mindenesetre már e kérdésfeltevést is érdemes a  rendezésnek  megköszönni, hisz  mostani viszonyaink közepette ez egyáltalán nem is kevés!

És  ehhez mind a négy szereplő kompakt, profizmust közelítő játéka öles léptekkel járul hozzá. Mészáros Blanka Katyerinája a hottentottákat is kenterbe verő énektudásával, fitogtatásra tökéletesen alkalmas francia nyelvtudásával a saját apját, a Kormányzót is lekezeli Csicsikov előtt, zárójelek közé helyezhető hülyének tartja. Manyilov (Lestyán Attila eh.) Lizocskájaként egyszerre földtől piszkos kezeit tördelő, megilletődött, Csicsikovban gyanúsan felforgató rendszeridegent látó földbirtokos feleség. Megmutatva, hogy az efféle módon működtetett kormányzósági rendszerben mindenki politikailag is és emberileg is deformálódik.
Ám semmi vész, mert természetesen ezt a deformitást nem magukon, hanem egységesen Csicsikovon kérik számon, ezért ő “önkritikát is gyakorol”,  ezután ismét lehet vigadni, mintha mi sem lenne természetesebb. Dankó István Holt lelkekje a fokozhatatlan kisszerű abszurditást mesteri módon, a szemünk előtt elrobogó vonat mi sem természetesebb víziójaként hozza elénk.

fotó: Dömölky Dániel

Nincs időnk meglepődni, hisz ebben a világban pont olyan töményen evidencia és normális az abnormalitás, mint amiben a hét százhatvannyolc órájában élünk. E rendezésben a művészet utánozza az életet, vagy az életünk a művészetet? Mindenesetre már e kérdésfeltevést is érdemes a  rendezésnek  megköszönni, hisz  mostani viszonyaink közepette ez egyáltalán nem is kevés!
(2018. január 18.)