Home / Megnéztük / Csúcsra járatott lazaság
Csúcsra járatott lazaság

Csúcsra járatott lazaság

Ha az ember cirkuszba megy, általában tudja, mire számíthat. Állatos szám, artisták, színes ruhák, pár percig néhány bohóc, madaras szám, ismert bűvésztrükkök kicsit új köntösben, fény, lézershow, zene, tűzijáték, nagy finálé – sosem szerettem.  Emlékszem viszont, hogy mindig vártam a bohócot. Mert a bohóc gyerek, mert játszik, mert kapcsolatban van velünk, mi, a közönség éltetjük a nevetésünkkel, a szeretetünkkel… és mert a jó bohóc mindig meglepő és nagyon vagány.

Aztán először találkoztam azzal, hogy újcirkusz, és sokként ért az a hatalmas energia és virtuozitás, amivel betöltötte az összes űrt, amit a vándor- és nagycirkuszok hagytak gyermeki lelkemben. A színház, az artista és zsonglőr trükkök, a kortárs tánc, olykor bábok, az erős tematika és dramaturgia megfelelő arányban kevert elegye eddig minden alkalommal levett a lábamról. És mindig egészen más volt, szabad és kísérletező.

Ezen a listán pedig igencsak előkelő helyre bulizta magát a Cie Defracto (FR), Flaque c. előadásával. A felállás a következő: egy fekete tér, fehér tape-pel felrajzolt játszó tér, ebben két zsonglőr (Guillaume Martinet, Eric Longequel), és rajtuk kívül, de szintén a színpadon egy rendező-dj (David Maillard), élőben a mozdulatok alá pakolt zene, rengeteg fehér zsonglőrlabda és néhány banán. Ezeket a minimális eszközöket pedig végtelen viszonyban és variációban használják, felépítenek egy szabályrendszert, hogy megszeghessék, újra és újra csőbe húzzák a nézőt, így egy pillanat alatt elrepül az amúgy elképesztően sűrű bő egy óra.

fotó:TęPierre Morel

Miközben az előadás saját formanyelvet teremt, állandóan reflektál a cirkusz, a színház és a tánc egy-egy ismert elemére, csavar rajta egyet, idézőjelbe helyezi, vagy egyszerűen parodizálja. Így például az idomított “majom” színész, banánt csócsálva, papírról bájos francia magyarsággal köszönti a nézőket, a kezüket látszólag használhatatlan hústömbként maguk körül lóbálva szintén a majmok párbajára hasonlító bravúros labdázós etűddel folytatva a sort. Performanszhoz hasonlítóan erős jelenléttel, mégis némi iróniával sétál körbe a labda bűvöletében Guillom, míg Eric a mezei performansz néző türelmetlenségével ismét banánt eszik középen, végül pedig eljutunk három frakkos emberig, akik Liszt művére mutatják be a klasszikus elesős poénok felturbózott sorát.

Itt tényleg tétje van a dolgoknak, és nincs begyakorolva a bénázás: ha mellémegy, hát mellémegy, ha ez 40 labda után sem sikerül, akkor sem megyünk tovább. Erre remek példa, amikorra labda pattanva ugyan, de megnyomja a megfelelő gombot, a zenét le kell állítani, és mikrofonban közlik is velünk, hogy sajnos ez így nem ér, és nem mehetünk tovább félsikerrel.  Ez az egyetlen jelenet, már csak a hosszúsága miatt is, de nagyon sok gondolatmorzsát és kérdést ejt el: mi van, ha kicseréljük a szerepeket, és valaki olyan kerül a színpadra, aki amúgy nagyon tehetséges, de a labdákhoz épp nem ért.

A felszínen tehát egy intelligensen szórakoztató produkcióról beszélhetünk, amit az utalások felismerése nélkül is kifogástalanul élvezhet bárki, két szuper bohóccal, akik mind az improvizáció és humor, mind a fergeteges és emberfelettinek tűnő zsonglőr furfangok birtokában vannak, és elképesztően könnyedén használják is ezt a tudásukat. Emögött azonban ott bújik egy másik réteg: az előadó-művészettel, a színházi és művészléttel szembeni kritika, a show must go on megkérdőjelezése és a végtelenségig hajtott bulizás jelensége.

A techno zene és a sokszor monoton, egyetlen elemet különböző szituációkba helyező etűdök mind a bohóc lét, és tágabb értelemben az állandó szereplési kényszer sötét oldaláról mesélnek, mint amikor egy hosszú szám erejéig a labdát szinte loopolva a bal hónalj-jobb váll körön dobálják, közben pedig lassulva-gyorsulva, a zene által irányítva buliznak hajnalig, és még tovább, amíg ki nem fogy belőlük a szusz…és még utána is. Már a földön fekve, erejükön túl. És amikor  kedvük sincs már. Ezen a gondolatmeneten értelmezhető az is, hogy a nyitó momentum a közönség köszöntésével többször megismétlődik az előadás során, utána pedig mintha újra kezdenék a produkciót. Olyan időhurok ez, ahol fellépés és buli  összefolyik, ahol már csak a produkció van, és az ember kicsúszik az időből.

fotó:TęPierre Morel

Ugyanígy mesél egyfajta delíriumról, ami a drogok és a túlhajszoltság valóságtorzítását sejtetik, amikor az élet monotonitása vagy ciklikussága miatt már nem tudunk élesen elhatárolni egymástól emlékeket, minden ismétlődőnek, ismerősnek tűnik, és a déja vu a mindennapok része lesz. Az  egyszerűség és a humor viszont, amivel hozzáállnak,  abszolút nem teszi súlyossá vagy tragikussá ezt a sorsot, inkább csak azzal a szolid lazasággal beszél róla, mint ahogy barátok egymást közt olyan sztorikat osztanak meg, amin amúgy sírni is lehetne, de nevetni magunkon még mindig jobban esik.

Az előadás legfeszültebb jelenete David bevonásával kezdődik, aki eddig is,mint dj a loop pedáljával és laptopjával állandó bulizenékkel adja a mozdulatok ritmusszőnyegét (bár zsonglőr etűdökről beszélünk, nagyon komoly és bonyolult, táncba hajló koreográfiákkal dolgoztak), egy-egy rövid pillanatra már korábban is berántották a játékba – például amikor az asztalról mindent ledobálva a laptopot is a zsonglőreszközök egyikévé teszik, – de az előadás vége felé hosszas kérleléssel ráveszik egy produkcióra. A szabály viszonylag gyorsan megérthető, a cirkusz ismert, bűvésztrükköket felvezető gesztusaival készítik elő a produkciót: a laptopot óvatosan a loop gombjára helyezve csak akkor mehet tovább az előadás, ha a színpad másik oldaláról hátrafelé sikerül eltalálni a szerkezetet egy labdával. Szerintem legalább 10 percig tart, mire a produkció sikerül, a labdák rohamosan fogynak a tartóból, mi pedig feszülten figyelve, néma csöndben szurkolunk.

Milyen nagy munka van egyetlen trükk betanulásában? Hányszor kell elrontani valamit, hogy egyszer sikerüljön? Vajon ugyanekkora lett volna a lelkesedés, ha elsőre sikerül eltalálni, vagy így a küzdelem és fel nem adás után tudjuk igazán értékelni a sikert? Szükség van-e esetlenségre és igazi emberekre a színpadon, vagy csak a hibátlan és nem emberi, amit látni és csodálni akarunk? Vagy még inkább: hogyan lehet ezt a kettőt tökéletesen vegyíteni, hogy egy valóságos csodához jussunk el?

Persze mini akciókkal kiegészítik a várakozást, a lámpa közelítésével, egy újabb banán elfogyasztásával, stb., együtt élnek a jelenettel, folyamatosan figyelnek és reagálnak, ami így épp az igazságától vicces. Itt tényleg tétje van a dolgoknak, és nincs begyakorolva a bénázás: ha mellémegy, hát mellémegy, ha ez 40 labda után sem sikerül, akkor sem megyünk tovább. Erre remek példa, amikorra labda pattanva ugyan, de megnyomja a megfelelő gombot, a zenét le kell állítani, és mikrofonban közlik is velünk, hogy sajnos ez így nem ér, és nem mehetünk tovább félsikerrel.  Ez az egyetlen jelenet, már csak a hosszúsága miatt is, de nagyon sok gondolatmorzsát és kérdést ejt el: mi van, ha kicseréljük a szerepeket, és valaki olyan kerül a színpadra, aki amúgy nagyon tehetséges, de a labdákhoz épp nem ért.

Milyen nagy munka van egyetlen trükk betanulásában? Hányszor kell elrontani valamit, hogy egyszer sikerüljön? Vajon ugyanekkora lett volna a lelkesedés, ha elsőre sikerül eltalálni, vagy így a küzdelem és fel nem adás után tudjuk igazán értékelni a sikert? Szükség van-e esetlenségre és igazi emberekre a színpadon, vagy csak a hibátlan és nem emberi, amit látni és csodálni akarunk? Vagy még inkább: hogyan lehet ezt a kettőt tökéletesen vegyíteni, hogy egy valóságos csodához jussunk el?

(2018. január 19.)

A szerző: Trömböczky Napsugár

Leave a Reply

Scroll To Top