Home / A függöny mögött / Interjúk / “…mindig előre néztem, soha sem visszafelé” – interjú
“…mindig előre néztem, soha sem visszafelé” – interjú

“…mindig előre néztem, soha sem visszafelé” – interjú

Január 24-én mutatja be az Orlai Produkció Simon Stephens: Heisenberg c. darabját Szabó Máté rendezésében a Hatszín Teátrumban. A kétszereplős előadás férfiszereplőjével, Benedek Miklóssal beszélgettünk a váratlan helyzetekről, a Tibornak szólításról, a színházcsinálásról, az életszeretetről és a korosztályok kornélküliségéről…

  • Életed során igyekezted kerülni a kiszámíthatatlan, a meg nem tervezhető helyzeteket?
  • Tulajdonképpen igen, mert az ember sosem tudhatja, hogy mibe ütközik!(nagyot nevet) Persze, ha leállítottak, megszólítottak az utcán, akkor természetesen beszélgettem,  de azt nem szerettem, ha rápisszegtek, rámutattak az emberre.
  • Adódhat ez abból is, hogy a ti generációtok a “sztárságot”, a hírnevet egészen másképp éli, élte meg, mint a mostani nemzedék, nem?
  • Igen, talán ez is közrejátszhat ebben, bár én sosem voltam sztár. Mindig Kellér Dezső mondása jut ilyenkor az eszembe: “fiatal korában az embert az bántja, hogy sokan nem ismerik meg, később meg az, hogy ő nem ismer meg senkit se!”

…egy hetvenöt éves ember, aki elmondja, hogy tulajdonképpen most kezd el élni, amikor találkozik ezzel a lánnyal. A lány hozzá képest fiatal, mégis ő tár fel ez előtt az ember előtt számára eddig még ismeretlen dolgokat. Szikrázik az egész darabból az élni akarás.

  • Mennyi idő telt el, mire édesapád, Benedek Tibor árnyékából kinőve, téged, Miklóst, a felmenőitől függetlenül kezdtek emlegetni?
  • Talán három-négy-öt éve lehettem már a pályán, mire leszoktak arról, hogy letiborozzanak – mert Miklós vagyok.(kacag) De mostanában újra kezd előfordulni, most viszont már a fiammal tévesztenek össze. Néha bántóan el is írják egy-egy képaláírásban. Mert ha Benedek, akkor az  csak Tibor lehet – a Miklós legfeljebb csak ott van valahol, ugye. (jót kuncog)

fotó: Takács Attila

  • …ám azért adódott egy interregnum, amikor édesapádra már kevésbé, a fiadra – a sportpályafutását megelőzőleg – pedig  még nem asszociáltak a Benedek név kapcsán…
  • Igen, volt ilyen időszak is.(nevet) Végül is családban marad. Azért ez olyan nagyon nem izgatott soha.
  • Egy időben nem egyszer láttam a nevedet direktori pályázatokban tanácsadóként, művészeti vezetőként. Nem érintett, érint rosszul, hogy aztán valahogy mégsem kerültél közelébe a színházvezetésnek?
  • Általában mindig előre néztem, soha sem visszafelé. Volt pár év, amikor volt, lett volna szó erről – akkor elég sok pályázathoz kértek fel engem, volt köztük egy olyan is, amit  Máté Gáborral közösen írtunk. Azonban nem voltam sem annyira rámenős, sem annyira karrierista, hogy én aztán minden- áron színigazgató, főrendező vagy ki tudja, mi legyek egy színháznál. Mindig  megtaláltam azokat a feladatokat, elfoglaltságokat – azok is engem,- amelyek aztán el is terelték a figyelmemet erről a “problémáról”. Nem tudom azt mondani: jaj, Istenem, de kár, hogy nem lettem itt és itt igazgató! Rengeteg előadásban, színházban játszottam, rendeztem, a főiskolán tanítottam, rengeteg összeállítást csinálhattam. Nem is tudom, mennyire segítette volna a pályámat, ha én egy adminisztratív helyre be lettem volna zárva.(nevet) Biztosan meghatározó lehetett volna az ízlésem a színházcsinálásban, és egy művészeti vezetővel együtt – akinek az enyémtől eltérő az ízlése –  akár izgalmas is lehetett volna közösen vezetni egy intézményt, azt hiszem.

…ennek a korosztálynak az életkorából adódó problémája, kihívása, nemzettől, földrajzi és társadalmi csoportoktól függetlenül: nem leragadni, nem bezárkózni, hanem folytatni, élni tovább az életet. Simon Stephensnak ez a szövege teljesen köznapi: egy hetvenöt éves hentesről és egy gyermekét egyedül nevelő nőről szól. Egy olyan nőről, aki hol hazudik, hol nem, aki csapódik egyik helyzetből a másikba, miközben keresi a fiát, aki Amerikába ment. Aztán egyszercsak megszólítja azt a hentest ott, azon a pályaudvaron – teljesen sallangmentes, köznapi szituációk sora ez az egész, amit aztán az egyéni megéltségek erősítenek, fokoznak egyedivé és naggyá.

  • Ebben a mostani bemutatótokban, a Heisenbergben mi az, ami inspirálólag, újként tud rád hatni?
  • Inkább azt mondanám: ebben a darabban számomra minden teljesen új! Ilyen jellegű, kétszereplős darabban – egy idős úr és egy fiatal hölgy találkozása – még nem nagyon játszottam. Játszottam egy hasonló hangvételűben – az Aranytóban, – abban is van egy öregember,de az egy többszereplős előadás. Játszottam A nagy négyesben, ami négy öreg színészről szól. Ez tehát most  tökéletesen új élmény lesz. Ahogyan az egész darab játékossága, filozófiája is az! Ullmann Móni és én abszolút újdonságként éljük most ezt meg. Ez nem  olyan darab, amelyben a többi mellett van két jó szerep is, hanem itt összesen két szereplő van, akiknek az előadás koncentráltságát végig fenn kell  tartaniuk. Megfogni a nézőket, és ott lenni az elejétől a végéig.
  • …nem fog bejönni egy harmadik, negyedik, ötödik szereplő, aki majd minden esetlegesen elkalandozó figyelmet magára von…
  • Hát igen! Nincsen tánckar, nem jönnek a görlök!(jóízűen nevet) Itt most mi leszünk a görlök is: nekünk kell megríkatni és nevettetni  a nézőket, amellett, hogy a lírai részekkel meg is ragadjuk őket.
  • Monodrámáid se voltak eddig még?
  • Volt önálló estem, kettő is – de az egészen más. Azok saját magam által összeállított szövegek voltak, és elég régen is voltak már. De olyan,  mint amit  Keresztes Tamás játszik most az Orlaiban, az Egy őrült naplója, olyan fajta monodrámám még eddig nem volt. Főiskolás koromban, ha jó emlékszem, talán beszédórán volt egy házi vizsgám az Egy őrült naplójának egy részletéből.

fotó: Takács Attila

  • Annak, hogy ez a fajta játékmód eleddig kimaradt a szakmai utadból,  lehet valami konkrét oka?
  • Abban az időben elég nagy “divatja” volt az önálló esteknek, melyek sorát Mensáros László nyitotta meg, és  aztán sokan mások is csináltak – én sem akartam kivétel lenni: csináltam én is!(nagyot nevet) Nagyon sokat tanultunk tőle e téren az Egyetemi Színpadon, nem is volt nagyon divat akkortájt a monodráma . Egy-kettő, ha volt összesen: Darvas Ivánnak az Őrült naplója , utána megint ő csinálta a Nagybőgőt, és talán még az Egérlyuk volt  ilyenfajta monodráma – nem volt tehát nagyon sok az effajta előadásból akkoriban.
  •  Mi lehetett az oka, hogy ez a műfaj felkapottá vált?
  • Valószínűleg maga a színész, mert nagyon jó volt az, aki ezeket csinálta. A Darvas Iván Őrült naplója reveláció volt akkor – ahogy most is az, amit  például Keresztes Tamás és Mészáros Máté csinál. Fontos, hogy jó legyen az alapanyag, és még egy fokkal fontosabb: jó legyen a színész, aki mindezt eljátssza. Ehhez nem elég csupán az, hogy a fejemre ütök és eszembe jut, hogy én akkor most előadok egy Dosztojevszkijt vagy egy Gogolt – ehhez azért sok minden kell még.
  • A nézői igény nem is játszik ebben a “divatban” akkor olyan nagy szerepet, mint a színészi kvalitás?
  • Nézd, a néző szeret elvonulni abból a világból, amiben él, egy-két órára. Beletemetkezni egy szövegbe, amiben egyedül marad azzal az egy színésszel – úgy érzi, mintha személyesen neki mondaná.

Az egy kezén meg tudja számolni az ember – azt hiszem, – hogy hány olyan rendező van ma, aki ennyire mélyen bele tud menni egy szöveg regisztereibe, és ennyi odaadással, lelkesedéssel, lendülettel tud ma dolgozni, ilyen hat hetet tud produkálni.

  • Amolyan felfokozott színház, avagy színház a színházban. E tekintetben egy kétszereplős darab: kibővített monodráma…a Heisenbergben számodra mi az, ami megragadható?
  • Az, hogy jó az, ha jókat, jóízűen tud enni, jókat tud beszélgetni. Jó az, ha van egy társa, akivel mindezt meg tudja tenni. Van egy hetvenöt éves ember, aki elmondja, hogy tulajdonképpen most kezd el élni, amikor találkozik ezzel a lánnyal. A lány hozzá képest fiatal, mégis ő tár fel ez előtt az ember előtt számára eddig még ismeretlen dolgokat. Szikrázik az egész darabból az élni akarás.
  • Mennyire tud ez a történet egyetemleges lenni, vagy mennyire határozza meg a szöveget a keletkezésének a társadalmi miliője?
  • Eltekintve a szövegben található angliai város- és helységnevektől teljesen egyetemleges, mint minden jó darab Shakespeare-től Moliére-en át a mai kortárs, modern darabokig.
  • Merthogy a mai Magyarországon – fájó, hogy így van, de így van – az egzisztenciális kihívások, problémák talán előrébb rangsorolódnak egy hetvenöt éves számára, mint a darabban említettek, sajnos. 
  • Eddig két előadásunk ment le csupán, amelynek sok, a darabbéli férfival azonos korú nézője volt, és azt láttuk: igenis nagyon tudtak a darabbal együtt menni, vitte őket a történet. Nem is volt kérdés számukra, hogy megéltek-e, vagy szeretettek volna-e megélni ilyet… Nem hiszem, hogy a magyar hasonló korosztályú nézőket taszítaná ennek a darabnak a társadalmi környezete. Bizonyosan kell némi idő, hogy be tudjunk lépni a darab világába, hisz valóban annyira más jellegű gondok, feladatok vesznek minket körül idehaza. Nehezen hiszem azonban, hogy egy magyar hetvenöt éves ne akarna olyan fizikális és mentális egészségnek örvendeni, hogy még akár jó pár évig a szó minden értelmében jól érezze magát. A nagy négyes operaénekesei számára is az volt a fontos, hogy még csináljanak valamit. Ne gyepesedjenek be,  lustuljanak el: folytassák, dolgozzanak! És teljesen mindegy, hogy ez már  nem lesz persze olyan színvonalon, mint korábban, ötven évvel azelőtt. Az a darab is  arról szól, hogy minderre a három színész-operaénekesnek rá kell beszélnie a negyediket – ez ennek a korosztálynak az életkorából adódó problémája, kihívása, nemzettől, földrajzi és társadalmi csoportoktól függetlenül: nem leragadni, nem bezárkózni, hanem folytatni, élni tovább az életet. Simon Stephensnak ez a szövege teljesen köznapi: egy hetvenöt éves hentesről és egy gyermekét egyedül nevelő nőről szól. Egy olyan nőről, aki hol hazudik, hol nem, aki csapódik egyik helyzetből a másikba, miközben keresi a fiát, aki Amerikába ment. Aztán egyszercsak megszólítja azt a hentest ott, azon a pályaudvaron – teljesen sallangmentes, köznapi szituációk sora ez az egész, amit aztán az egyéni megéltségek erősítenek, fokoznak egyedivé és naggyá.

fotó: Szokodi Bea

  • Milyen volt számodra ez a próbafolyamat?
  • Amikor tavaly tavasszal még nyersfordításos kézirat formájában olvastam a szöveget, Orlai Tibornak azt mondtam róla, hogy kedves és nagyon játszható darab. Igazán meglepett, hogy Máté (Szabó Máté –a szerk.) ilyen mélyen tud hozzányúlni, és ennyi rétegét, mélységét, árnyalatát képes megmutatni – nem is gondoltam volna, ismerve a szöveget korábbról. Mint rendező még többet adott hozzá  a darabhoz, és mi magunk is sokat tanulhattunk ebből. Az egy kezén meg tudja számolni az ember – azt hiszem –, hogy hány olyan rendező van ma, aki ennyire mélyen bele tud menni egy szöveg regisztereibe, és ennyi odaadással, lelkesedéssel, lendülettel tud ma dolgozni, ilyen hat hetet tud produkálni.

Nincsen tánckar, nem jönnek a görlök! Itt most mi leszünk a görlök is: nekünk kell megríkatni és nevettetni  a nézőket, amellett, hogy a lírai részekkel meg is ragadjuk őket.

  • …ez is csak tovább erősíti, hogy korosztálytól függetlenül kortalan ez a darab…
  • Szerintem is, igen. Tibor (Orlai – a szerk.) úgy gondolja, hogy inkább a középosztálynak és az idősebb korosztálynak szánná, de szerintem nem árt, ha a fiatalok is megnézik!(nagyot nevet)

Csatádi Gábor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top