Oscar Wilde 1890-ben megjelent kultikus regényének hőse, nyilván. És jóval több is ennél: a szépség, az élni akarás és a tiszta vágyakozás alakja, minden szecessziós szentimentalizmus ellenére. Réthly Attila musical-rendezésében, huszonnyolc évvel a budapesti ősbemutatót követően az Operettszínház Kálmán Imre Teátrumában  Dorian Gray a szépség, lelki finomság ideáljaival kezdeni már mit sem tudó dendi, akinek a lelke eladása a látszatért cserébe mindennapos rutin. Felpörgetett érzelmek felfokozott ritmusában mesél ez az előadás, új hangsúlyokat adva egy klasszikusnak – ám ezek az új hangsúlyok a jól eltalált zenei és szcenikai formanyelv ellenére sem képesek elementáris erővel átvenni az egyébként nekik joggal kijáró teret a klasszikus Dorian-értelmezéstől.
Pedig a Kálmán Imre Teátrum színpadán ízelítőt kapunk a viktoriánus London jól megragadott miliőjéből: forgószínpadon körbeforgatva, mint a panoptikumban, elsorjáznak előttünk a darab szereplői, korhű, mégis fiatalos lendülettel szabott ruhákban (jelmez: Velich Rita), szürkés-kékesen, megidézve az iparosodó nagyváros technikai felíveléstől szürkévé váló légkörét. Forog, forog a színpad, és vele együtt fegyelmezett profizmussal mozog a zene ütemére a teljes társulata az előadásnak (koreográfus: Bodor Johanna). Mint elakadó-meginduló fogaskerekek üteme a mozdulataik sora, zsigerien adva vissza egy iparosodás bűvkörében élő társadalom átstruktúrálódásának hangulatát – búcsút intve a réginek, a gyarmatiasan feudálisnak, és utat engedve a kapitalista szellem új dinamikájának.

fotó: Gordon Eszter

Ez a történet – függetlenül a wilde-i intencióktól – két kor határán billeg: a portréfestés műfajával egyszerre a dinasztikus és polgári eszményekhez is ad csatateret. Vonzalmak küzdenek itt: kötődés a szépség eszményéhez és a züllöttségben, tivornyákban bokáig járás lehetőségeinek térnyerő háborúja ez az alapanyag – és legfőképp a kor konvencióival való szakításé, nyilván. Réthly Attila ezt a szakítás mozzanatot igyekezett hangsúlyossá tenni azzal, hogy a zenei és a színpadi elemeket egységes, kompakt formanyelvvé rendezte – ez tökéletesen célba is tudott érni a koreográfiával mesterien karöltve.  A szépség, lelki finomság vs. züllés tartalmi ellentéte azonban az előbb említett, jól, grandiózusságában is ízlésesen eltalált formanyelvvel nem lett megtámogatva, vagy legalábbis nem érezni efféle megtámogatásnak az olthatatlan, belső igényét.

Így Dorian Gray (Kocsis Dénes) belső vívódása a társadalmi konvenciókkal való szakítás vagy az azoknak való megfelelés dilemmájaként hat ránk. Igaz, egy percig sem lesz szentimentális a figura, hisz ezen olvasatnak nem is  célja. Portréja mint óriásplakát tölti ki a színpad hátsó falát, hatalmas, függönyként elhúzható takarófólia-függönnyel hol kitakarva, hol elfedve. Érdekes és találó játék ez – igaz, a formanyelvvel való szorosabb harmonizálása  híján csak appendixként hat sajnálatosan, – a szép funkciójának óriásméretekben újrafogalmazott, a belső terek budoárjai helyett a mindenki láthatja közszemlére tételének sajátos deformálódása.

Kocsis Dénes Dorianja pont ugyanígy küzd önmaga szépségével. Konzerválja azt önmagának, és közben szabad folyást enged a portréján önmaga csúfulásának. Igazi csapongó élvhajhász, akiben a lélek kétkedéseit könnyeden elnyomják a látványos, a pillanat oltárán ellobbanó örömök vehemenciái. Tenorjában egyként lüktet a természetes lelki finomság érzékenysége és az erre fittyet hányó – mivel ezek gyakorlatias értelmét nem látja – gyönyörökbe menekülés. Mégsem zajlik zenei, színészi dráma, csupán felmutatás. Felmutatása annak, hogy mi az, ami rövid távon megragadható szemben a szépség lélekben – búvópatakszerűen, mégis állandóan – jelenlévő ideájával.

fotó: Gordon Eszter

Csengeri Attila Sir Basilja hánykolódik szívében talán a legkitapinthatóbban itt, persze festőhöz méltó határozatlansággal keresi, kutatja azt, ami a portrén és annak modelljén keresztül kézzelfoghatóan, bár csak ideig-óráig megadatott neki. Homonnay Zsolt Lord Henry Wottonja határozott magabiztossággal egyensúlyozik a szépség és a vonzalom keltője és a mindennapiság könyörtelen valója  között. Szócsőként felerősítve ennek a darabnak a wilde-i szellemiségét. Mintegy kórusvezetőként a színész-kórus domináns, az előadás karakterét is meghatározó replikáiban. Dorian Gray lelkiismerete, kihangosított rezonátora ez a társulatnyi kórus – ismét egy jól eltalált formanyelvi elem, amely azonban mégsem tud eggyé, azonossá válni azzal a funkcióval, amit neki szántak.

Réthly Attila Dorian Gray-rendezését is pont ez a majdnem, de mégsem, ez a dinamikus, ám a revelatív, átütő erőtől mégis mentes létezés hatja át: a tartalom és az annak kifejezésére szánt kompaktul létrehozott formanyelv nem szervesül organikus eggyé, egésszé. Persze könnyen lehet, hogy csak olyat várnék tőle, amely e rendezésnek szükségképpen nem is lehet sajátja. Hogy ki Dorian Gray, azt megtudjuk, azt azonban, hogy miért és mitől az, aki, azt egy musicalhoz képest már kevésbé éljük át és meg. Mert hogy mindnyájan Dorian Gray-ek vagyunk, az nem is kérdés.

A fent és a lent viaskodása ez a musical, miként a színpadi süllyesztő is hol elnyel, hol kiemel szereplőket, ezáltal egyben jelezve a lélek csapongásait,  belső tereinek változásait. És persze egyúttal a hiábavalóságait is, hiszen hiába keresné hol házasságban, hol drogokban  Dorian lelke vonzalmaira az ellenszert. Ahogyan a fehér, lábakon álló kádban, vörös rózsaszirmok közt is csak időlegesen találja meg Dorian Gray a kábulásra elegendő szerelmi fájdalomcsillapítóját a vonzalmainak, amelynek homoerotikus jellegét természetesnek veszi ez az olvasat – sem elhallgatni, sem túlhangsúlyozni nem akarván – hisz a szépségnek, a léleknek nincsen neme.

fotó: Gordon Eszter

Mint ahogy ennek az újrahangszerelt Várkonyi Mátyás zenének – amelynek okát, célját érteni – sincs igazán a musicalt revelatív erővel megtölteni képes ereje – holott megvan minden lehetősége, jól feszített, bár sokszor kevés színnel átitatott főtémája erre lehetőséget adna. Réthly Attila Dorian Gray-rendezését is pont ez a majdnem, de mégsem, ez a dinamikus, ám a revelatív, átütő erőtől mégis mentes létezés hatja át: a tartalom és az annak kifejezésére szánt kompaktul létrehozott formanyelv nem szervesül organikus eggyé, egésszé. Persze könnyen lehet, hogy csak olyat várnék tőle, amely e rendezésnek szükségképpen nem is lehet sajátja. Hogy ki Dorian Gray, azt megtudjuk, azt azonban, hogy miért és mitől az, aki, azt egy musicalhoz képest már kevésbé éljük át és meg. Mert hogy mindnyájan Dorian Gray-ek vagyunk, az nem is kérdés.