Home / A függöny mögött / Interjúk / “a tanítás lehetett volna a szakmám, de nem a hivatásom, mert az a színház lett” – interjú
“a tanítás lehetett volna a szakmám, de nem a hivatásom, mert  az a színház lett” – interjú

“a tanítás lehetett volna a szakmám, de nem a hivatásom, mert az a színház lett” – interjú

Az idén tíz esztendős a Manna Produkció. Az alapítóval és megálmodóval, Gáspár Annával beszélgettünk a tűpontos szinopszisokról, az Új Színházbeli kezdetekről, a színházi szakmenedzseléséről és a testet-lelket tápláló, feltöltő pillanatokról…

  • Mi az, ami lázba tud hozni, ami leginkább képes motiválni?
  • Ha arra gondolok, hogy egy olyan színházi vállalkozásban dolgozom – pont az idén tízéves a Manna – ahol emberek jönnek hozzám ötletekkel, tervekkel, akkor a művészek elkötelezettsége és hite az, ami lázba tud hozni. Sokkal inkább motivál egy művész, aki vakon, elkötelezetten, de alázatosan hisz abban, amit csinálni szeretne, mint egy profin, tűpontosan kiszámított, megírt, patikamérlegen mérhető szinopszis!
  • Az elmúlt időszakban melyikből volt több: a tűpontos szinopszisból vagy a vak hittel, elkötelezettséggel áthevült alkotóból?
  • Az utóbbiból! (nagyot nevet) Kevesen tudnak mindent előre tűpontosan kiszámolni.

Az én életemnek biztosan meghatározó része a tudás átadása, nagyon élvezem a tanítást – nem véletlenül dolgozom a mentorprogramokban évek óta, és hívnak óraadónak az SZFE-re, a MOME-re, a Werk Akadémiára. Azt szoktam mondani, hogy a pedagógusi diplomámmal a tanítás lehetett volna a szakmám. De nem a hivatásom. Mert az a színház.

  • Hasznos lenne az, ha ebben a szakmában a szinopszis készítés “tűnél pontosabb” lenne egyébként?
  • Alapvető lenne, hogy az, aki elképzeli azt az adott produkciót,  tudja, hogy kinek és miért is készíti konkrétan azt az előadást. Ha ezekre a kérdésekre a null-ponton választ tudna adni, az hatalmas előnyt jelentene. Ezeket a kérdéseket nem mindig gondolják végig, és ha közösen visszafejtjük a szinopszist a gyökerekig, akkor ők maguk is meglepődnek: “ kinek is szeretném ezt tulajdonképpen?” Ha megpróbáljuk definiálni azokat, akikhez szólni akarunk, akkor ilyen válaszokat szoktam kapni: huszonöt és hatvan év közötti mindenki, aki él és mozog. Ám az nem elég, ha valaki megcélozza az egész magyar lakosságot!(jóízűen nevet) Mert azért jó lenne tudni, hogy valójában kinek is?

fotó: Kállay-Tóth Anett

  • …a kézzelfoghatóságig visszabontva, nem?
  • …mindenesetre ennél jóval konkrétabban kellene tudnia ezt annak, aki színházzal foglalkozik…. Úgy tudom a legjobban elmagyarázni, hogy van egy adó, és egy vevő készülék. Ha nekem csak az adóm van meg, akkor az csupán pusztába kiáltott szó. Ha csak odáig jutok el, hogy megvan az adó, és nekem ez a készülék elég, és nem gondolok arra, hogy ennek kell, hogy legyen egy párja is, amelyik veszi az én adásomat, és vissza is hat rám – mert hogy ez egy interakció! – akkor a kutya vigye el ezt az egészet! Muszáj tehát, hogy a rendező fejében benne legyen, mikor szinopszist ír, hogy ez egy kétszereplős játék.
  • Producerként hogy látod, mi lehet ennek a “csak az adó oldalát gondoljuk végig, dolgozzuk ki”-nek az oka?
  • Ez ennek a kornak a kihívása szerintem, bár lehet, hogy nem jól látom. Húsz-harminc évvel ezelőtt adott volt egy színházigazgató, egy művészeti vezető, aki adta a feladatokat, és a rendezőnek nem volt igazán dolga azzal, hogy a közönséget be kell vonzani. Majd elindult a piaci alapú verseny, amikor már nem tíz helyre lehet menni egy este színházba a városban, hanem teszem azt nyolcvan különböző produkcióra tud az ember jegyet váltani. Annyiféle helyre lehet ma már elmenni színházat nézni – vannak magánszínházak, teljesen független produkciók, az egyik egy zsinagógában, a másik egy barlangban, a harmadik meg épp egy loft lakásban – nem csupán az államilag finanszírozott kőszínházba és még egy-két másik alternatív helyre, hanem akár száz színházi térbe. Ez iszonyatosan széles palettát és versenyhelyzetet eredményez. Erre az új helyzetre viszont át kellene állnia a gondolkodásnak is: hiszen ugyanazért a közönségért, mely régen bement egy adott nézőtérre, most meg kell küzdenie tízszer-hússzor-harmincszor több előadóművésznek és előadásnak. Ehhez pedig olyan dolgot kell kitalálni, ami vonzza az embereket, amiről tudom, hogy kinek is csinálom!

A stúdió elvégzése után egy színészügynökségnél kezdtem dolgozni – merthogy az ember pályája ezen szakaszában még nem tud megélni abból, hogy színész, sőt még ő fizeti be a pénzt, hogy stúdiós lehessen. Ennél az ügynökségnél – amely képviselte a művészeket – egyszer csak kiderült, hogy a művészeknek vannak önálló estjeik, olyan darabjaik, amikkel nem igazán foglalkozik senki. Ekkorra már többet asszisztenseskedtem, és azt gondoltam, hogy nincs rendjén, hogy a művésznek kell megkérdeznie, hogy az önálló estjéhez Kiskunlacházán van-e monitorláda. Ha már itt az ügynökség, akkor ne csak őket magukat, hanem az előadásaikat is képviseljük.

  • …illetve a gondolkodás változása mellett jó, ha a képzés is úgy struktúrálódik át, hogy ennek a fajta kihívásnak is meg tudjon felelni, nem?
  • Jó lenne erre a versenyhelyzetre felkészíteni a művészeket már az egyetem évei alatt. De sok gyakorlati kérdéssel nem tudnak foglalkozni a képzés során. A Mannának két mentorprogramja is van, amiknek az a célja, hogy a kezdeti lépésekben segítsen a hallgatóknak és a pályakezdő művészeknek. Hiszek abban, hogy ahhoz a steril környezethez, amit az egyetem tud adni, hozzá tudunk tenni egy teljesen másik látásmódot. A gyakorlati műhelymunka során a pályakezdő művésznek olyan, mintha már kint lenne a valódi terepen, ám közben mégis védőszárnyaink alatt van, még ott vagyunk vele minden lépésnél. Azt próbálom a mentorprogramban megteremteni, hogy mindenki kipróbálhassa magát  éles helyzetekben,  “farkasok közt”, de azért még az intézményi, egyetemi háttér segítő közege is körülvegye.
  • A mentorprogram ideje és az egyetemi képzés időben egybeesik, át szokta fedni egymást?
  • Nem, nem feltétlen. A Mannában már négy-öt éve az éppen kikerülő, végzős rendező szakos hallgatóknak írunk ki meghívásos pályázatot, hogy az adott osztályban legalább egynek tudjunk segíteni a pályán való elindulásban. Az első, intézményen kívüli munkájához kapjon egy független terepet: álljon a rendelkezésére pénz, paripa, fegyver – és nézzük meg, hogy mire képes.
  • Hogy látod gyakorlott szemmel: nem lenne jó, ha ez a mentorprogram már eleve a képzés része lenne?
  • Jó lenne, ha az intézményi kereteken belül a képzés ilyen felvértezettséget is adna. Azt érzem azonban, hogy ez az intézményi struktúra nem ad erre terepet. Nagyon nehéz helyzet, hogy amíg külföldön azt mondják a hallgatóknak: menjél el, három hétig ne is lássalak, szedjél össze karaktereket! Nézzél, figyeljél, tapasztaljál – majd gyere vissza! Addig itt három évig szinte ki sem mozdulhatsz az épületből. Külsős munkát sem vállalhatsz. Van olyan, aki úgy kerül be rendező szakra, hogy már van saját társulata. Onnantól fogva az ő kiépített kis rendszerét, mivel tehetséges és felvették, jegelni  kénytelen három évig. Az egyetemen egy kidolgozott tanrend szerint, gyakorlatilag szinte sterilen csinálnak velük színházat az első három évben.

fotó: Kállay-Tóth Anett

  • …ha viszont egy effajta “elzárás” nélkül, az esetleg már meglévő kapcsolati hálójukkal  egyben saját maguk mentoráltjai is lennének – nem kellene mesterségesen, akár a Manna által, újragenerálni ezt a folyamatot, nem?
  • Ha kiengednék őket, akkor ezeket a pofonokat előbb megkapnák – ez az, amire te is utalsz a kérdéseddel. Nem tudom, hogy mennyire menne ez nekik maguktól, ha lenne lehetőség hamarabb kilépni az SZFE védőburkából. Szerintem a menedzsmentet, az önmenedzselést mindenképpen kellene tanulni már az egyetemen, minden szakon, legyen az színész, filmrendező, dramaturg, bármelyik. Színházi produkciós menedzsmentképzés sajnos nincs az egyetemen. Jó lenne ezt beépíteni a rendszerbe, de abban a szemléletben, hogy megpróbálunk sterilen körberajzolni neked egy teret, ahol te működhetsz évekig – és csak utána mehetsz ki a friss levegőre… nehéz egy ilyen aktualitásokon, gyakorlatiasságon, kapcsolatteremtésen alapuló szakma oktatásáról beszélni. A rendező hallgatóknak kitalált Ugródeszka program mellett van egy másik mentorprogramja is a Mannának a Bethlen Téri Színházzal közösen. Ez a Találkozások sorozat, amire bárki pályázhat, aki a feltételeknek megfelelően fel tud vázolni egy álmot arról, amit meg szeretne valósítani. Három évvel ezelőtt Szögi Csaba, a Bethlen Téri Színház vezetője keresett meg azzal, hogy hosszú táncszínházi funkciója után a klasszikus színházi mivoltát is szeretné visszanyerni az intézmény. Csodálatos dolog ezt együtt, közösen újra kitalálni – az egész Találkozások pályázat az ő ötlete volt: hogy olyan előadások szülessenek, amelyek a Bethlen Téri Színház terében tudnak megvalósulni, működni – ehhez kellett ez a mentor háttér, amit a Manna tud adni. Ezek a “találkozások”, amiket a pályázat generál, nagyon sokat adnak a művésznek, stábnak, nézőnek egyaránt, évek óta. A színművészetisek mentorprogramjában pedig többek között az motivált, hogy megtudjam, szabad kezet adva egy végzős rendező szakosnak,  őt “mi felé viszi el az agya”, mi az, ami érdekli. Az, hogy őket mi foglalkoztatja, nagyon sokat elmond arról, hogy mi felé is tartunk ebben a világban, ami körülvesz.

Ma azonban nagyon kevés jó szakember van a porondon, akik igazán értik, hogy mit jelent független színházi menedzsernek lenni. Nem igazán látok olyanokat, akik sűrű, tömött sorban jelentkeznének erre. Persze, mondják, hogy ezt tanítani kellene. Mert szükség lenne egy helyre, ahol ezt meg lehet tanulni, az segítene. Én a bölcsészkar után posztgraduális képzésben elvégeztem a BKF Arts and business manager szakát, de az sem specifikusan a színházi szakterületre volt szűkítve. Talán az lesz a jövő útja, hogy a gyakorló színházmenedzserek kitalálják, hogy hogyan lehet a megszerzett tapasztalatokat átadni, tanítani.

  • Annak idején mi hívta életre, hogyan indult el a Manna?
  • Messziről indulok, bocsánat. Huszonegy éves voltam, mikor felvettek az Új Színház Stúdiójába. Az egyetemre, ami akkor még főiskola volt, sosem vettek fel. Márta István és Ács János vezették akkor a színházat, és az én évfolyamom előtti osztály volt az, amelyikből szinte mindenkit kivétel nélkül felvettek a Színműre – belőlük lett a legendás AlkalMáté-Trupp. Ezen a talajon indultam tehát színészként, és egészen tavaly májusig játszottam is folyamatosan, most már egyre ritkábban. Így aztán teljesen része az életemnek a színpad, pontosan értem, ismerem ennek a kémiáját. Tudom, milyen a felvettek, nem vettek fel lélekszakító dilemmája, milyen a vizsgadrukk, a „Bubik István mellett ülök csoportos szereplőként a színpadon“ érzésétől egészen odáig, hogy önálló, nagy szerepeket kell megformálni, és végigturnézni vele több nyári fesztivált. Nagyon sok mindent kaptam ettől a színháztól, többek között azt is, hogy elkezdhettem a színház “hátterében” is dolgozni, és még stúdiós koromban Alföldi Róbert mellé kerültem asszisztensnek. Vörös Róbert, aki akkor az Új Színház dramaturgja volt, és Alföldivel nagyon sokat dolgozott, csak annyit mondott: nektek találkoznotok kell! Ezt követően majdnem négy évig dolgoztam folyamatosan  Robival, még a Bárka előtti időkben. Olyan emberekkel találkoztam ebben az időszakban, mint Ács János, Vörös Robi, Törőcsik Mari, Garas Dezső, Cserhalmi György, Hernádi Judit, Bubik István, Bánsági Ildikó. Gosztonyi tanár úr vett fel és tanított a stúdióban, Nagy Zoltántól tanulhattam nagyon sokat, aki még mindig ott van az Új Színházban, és rengeteget kaptam, kapok a mai napig Tordai Teritől és Béres Ilonától. Olyan óriások között nőttem fel és bele ebbe a szakmába, hogy habár nem vettek fel az egyetemre, azt mondhatom, rengeteget tanultam: tiszteletet, alázatot, munkabírást, szakmaiságot, és azok a technikák, tanácsok, amiket őtőlük kaptam, a mai napig velem vannak és elkísérnek. A stúdió elvégzése után egy színészügynökségnél kezdtem dolgozni – merthogy az ember pályája ezen szakaszában még nem tud megélni abból, hogy színész, sőt még ő fizeti be a pénzt, hogy stúdiós lehessen. Ennél az ügynökségnél – amely képviselte a művészeket – egyszer csak kiderült, hogy a művészeknek vannak önálló estjeik, olyan darabjaik, amikkel nem igazán foglalkozik senki. Ekkorra már többet asszisztenseskedtem, és azt gondoltam, hogy nincs rendjén, hogy a művésznek kell megkérdeznie, hogy az önálló estjéhez Kiskunlacházán van-e monitorláda. Ha már itt az ügynökség, akkor ne csak őket magukat, hanem az előadásaikat is képviseljük. Így aztán ebből a helyzetből kialakult egy portfólió és egy kis produkciós iroda az ügynökségen belül. Egy idő után elkezdtek megkeresni az emberek – tudván, hogy ezzel foglalkozom, – hogy nem lehetne-e, hogy az ő előadásaikat is én szervezzem, vigyem az országban, utaztassam, nézzek rá. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy megvan, létezik az alapja annak a fajta dolognak, amit elképzeltem! Ebben az évben született a második gyermekem, mert közben azért ilyen dolgok is történtek velem…(nevet) És szinte vele együtt, 2008-ban megszületett az elhatározás: színházi szakemberekkel összeállva, saját szervezeti kereteken belül segítsünk pályakezdő művészeket, képviseljünk produkciókat, támogassuk előadások létrehozását szakértelemmel. Így és ezért jött létre a Manna, az igény hívta életre, hogy legyen egy független színházi produkciós iroda, ami képviseli a területen születő előadásokat. Nyilván a saját korosztályom állt hozzám a legközelebb, így velük kezdtem el a közös gondolkozást, hogyan lehet a produkcióikat eljuttatni mindenfelé az országban. Azok a nagyok, akiknek a nevét az előbb felsoroltam, akiket a pályám első öt évében megismertem, szintén megkerestek – ezért mindjárt több generációban is mozogtam egyszerre ezzel a lendülettel és tudással. Innentől már csak egy lépés volt az – mivel pályázni is lehet arra, hogy előadásokat utaztassunk –, hogy pályázzunk. Elkezdtünk hát pályázni, és kiderült, hogy az is megy. Egy közgazdasági középiskolába jártam – külkereskedelmi és logisztikai szakmenedzser a végzettségem(nagyot nevet) – majd bölcsészként magyar-angol szakon folytattam. A külker iskolában elég erős vállalkozói alapokat kaptam, és valahogy az sem állt tőlem távol. Így lettem egy fura elegye ezeknek mind.  Azt gondolom, hogy a szakmára jól rálátó színházi menedzser lett belőlem, miközben azt is pontosan tudom, hogy milyen színészként a színpadon állni, és mi szükséges ahhoz, hogy ott egy művész jól és biztonságban érezze magát. Fura, mert a színpadon is otthon éreztem magam, azt is nagyon szerettem, közben pedig, ha meg kellett írnom egy pályázatot, azt is tudtam, tudom élvezni – nagyon érdekesen vagyok összegyúrva, azt hiszem.(nevet) Aztán az elmúlt években az derült ki, hogy – sajnos – itt és most sokkal nagyobb szükség van arra az énemre, amelyik pályázatot tud írni, amelyik a dolgok összegrundolásával foglalkozik, mint arra, amelyik megformál egy karaktert, énekel egy dalt, vagy elmond egy monológot.
  • 2028-ban milyennek szeretnéd látni magadat, a Mannát?
  • Ami most ebből az egészből a legkevésbé jut részemül: az a színházcsinálás. Amikor ott ülsz egy próbafolyamaton, és látod,  hogyan születik meg egy előadás, hogyan formálódnak a gondolatok, honnan jönnek az ötletek. Milyen zseniális tud lenni egy gesztus, ami előrébb viszi, löki az egész alkotói folyamatot. Magadban érezni azt a sok-sok apró mozzanatot, ami aztán kiad egy egész produkciót – nagyon szerettem, szeretem ezeket. Most erre jut a legkevesebb idő, hisz onnantól kezdve, hogy mit nyomtassunk a jegyre, hány helyre rakjunk plakátot, mit írjunk a felületére, hogyan egyeztessük a művészeket, egészen odáig, hogy miként tárgyaljunk a játszóhellyel, milyen gazdasági döntéseket hozzunk, honnan szerezzünk forrásokat – a háttérmunka hosszú és időigényes folyamat. Ez az egész olyan sok időmet veszi el, hogy mára már csak az olvasópróbán tudok ott ülni, és legközelebb szinte csak a premieren. Abból a folyamatból, amiből a színházban nagyon sokat lehet tanulni, töltődni, építkezni – nekem legalábbis ez a része mindig erről szólt – már sajnos kimaradok. Végtelen boldog lennék, ha most asszisztálhatnék egy előadásban, vagy játszhatnék valamit, mert az egy teljesen másfajta kreativitást kíván. Ez nem jelenti azt, hogy most elégedetlen vagyok azzal, amit csinálok, mert ennek is sok jó energiája és kihívása van számomra, de amikor azt kérded, hogy szeretném látni magam tíz év múlva, akkor arra azt válaszolnám: szeretném, ha ezek a folyamatok kiegyensúlyoznák egymást a mindennapjaimban. Több részem legyen azokból a dolgokból, amelyek igazán táplálnak és gazdagítanak, és csinálja más azokat a száraz dolgokat, amikkel most kell foglalkoznom zömében.(hatalmasat fölnevet)

fotó: Borovi Dániel

  • …azaz: fejlődjön a Manna annyira, hogy ezekre a feladatokra alkalmazni lehessen más embereket, nem?(nevet)
  • Igen, fejlődjön annyira és úgy ez a szakma, hogy legyen elég színházi menedzser, akik boldogan átvesznek ilyen feladatokat, akár egy már működő – 30 különböző előadást repertoáron tartó – produkciós irodát is. Ma azonban nagyon kevés jó szakember van a porondon, akik igazán értik, hogy mit jelent független színházi menedzsernek lenni. Nem igazán látok olyanokat, akik sűrű, tömött sorban jelentkeznének erre. Persze, mondják, hogy ezt tanítani kellene. Mert szükség lenne egy helyre, ahol ezt meg lehet tanulni, az segítene. Én a bölcsészkar után posztgraduális képzésben elvégeztem a BKF Arts and business manager szakát, de az sem specifikusan a színházi szakterületre volt szűkítve. Talán az lesz a jövő útja, hogy a gyakorló színházmenedzserek kitalálják, hogy hogyan lehet a megszerzett tapasztalatokat átadni, tanítani. Az én életemnek biztosan meghatározó része a tudás átadása, nagyon élvezem a tanítást – nem véletlenül dolgozom a mentorprogramokban évek óta, és hívnak óraadónak az SZFE-re, a MOME-re, a Werk Akadémiára. Azt szoktam mondani, hogy a pedagógusi diplomámmal a tanítás lehetett volna a szakmám. De nem a hivatásom. Mert az a színház.

Csatádi Gábor

 

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top