Azt gondolnánk, hogy a mindennapjaink szempontjából ez egy lényeges kérdés. Lehet, hogy az.  Ennél talán mégis sokkal fontosabb, hogy mit álmodunk – mert beszédesebb az minden ébrenlétnél.  A Barcsai Bálint-Tárnoki Márk rendezte Gólyakalifa, mely Babits Mihály kisregényéből készült, monodrámaként a Jurányiban pont ez utóbbi kérdésben merül el Papp Endre játékával – autentikusan mély, szuggesztív utazásként. Utazás önmagunktól önmagunkig, és közben bejárjuk e nehezen feledhető éber álomlétben a társadalmunk sötét bugyrait is.
Babits 1916-ban megjelent kisregénye Barcsai Bálint átiratában könnyed természetességgel szólal meg a 2010-es évek jól szituált, felső középosztálybeli Tábory Máté (Papp Endre) szájából. Itt és most és bárhol  lehetünk – időtlen, mégis egyértelműen felismerhető. Ez nem a díszletbeli beazonosítás miatt van feltétlen így, hanem a gyermekien ösztönös és a jelenléttel alázatos fegyelemmel bánó játék okán.

fotó: Gulyás Dóra

Egy fiatalos élni akarással berendezett szobában játszódik a dráma, amely szobának eleinte, mintha csak egy metszetét látnánk, elfüggönyözve, és e függöny előtt íróasztal lámpa, könyvek és egy szék (díszlet-jelmez: Horváth Jenny). Ez a függöny vászon is, melyre Máté okos telefonjával készített videonaplójának képei, saját tekintetének nagy totálja vetül.

Papp Endre mesél és beszél, beszél és mesél, és nem is a mitje, hanem a hogyanja az ennek a szó hömpölygésnek, ami képes kiteríteni e fiatal lélek vászon térképét közénk. Mert nem az egymásba kapaszkodó, ölelkező tagmondatok ritmusa, egymásutánja kalauzol igazán ezen a “térképen”, hanem Papp Endre vívódásait ösztönösen kiteregető,  bennünket társnak maga mellé hívó játéka. Mert ebben a játékban képes lesz időről időre leomlani a fal a mi és az ő között – Tábory Máté személyisége és az őt nézőként figyelő személyiségünk között.

Eltelik pár másodperc, és szavak nélkül is értjük, érezzük ennek a fiatal srácnak, e babitsi “úrifiúnak” minden kínját. Papp Endre fájdalmasan keserű, helyét és önmagát kereső arca köszön vissza, ér el hozzánk a függönyvászonról. A dokuszínházi effekt most mégis a legjobb értelemben színházi marad, mert a totálban nemcsak a legközvetlenebbül jön hozzánk közel egy ember, hanem eme közellétben a tűnő pillanatok ismétlődő egymás-utánjában ez a fiatal tekintet a mi tekintetünk tükörképévé is válik. Őt nézzük, és közben magunkat is nézzük – szavak nélküli mondhatatlan érzékletességgel tolmácsolt, mindent leírni vágyó metakommuniáció. E két-három percnyi kezdeti néma bőbeszédűségből bomlik ki mindaz, amihez aztán vissza is kanyarodunk a monodrámányi utazás végén.
A freudizmus szárba szökkenése idején született szöveg Barcsai Bálint-Tárnoki Márk-Papp Endre értelmezésében a kettéhasadt tudatállapotot lehetőségnek tekinti. Lehetőségnek a körbekémlelésre, a saját világunkat körülvevő világ feltérképezésére. Lineáris történetmeséléssel indul, melyben Tábory Máté a balatonaligai nyaralójukban tartott osztálybuli közösen átivott napja végén az ébrenlét és a delírium alkoholosan józan, ám a kimerültségtől hullafáradt házigazdájaként bográcsot megy kölcsönkérni a balatoni szomszédságukba. Semmi különös, tizenkettő egy tucat történések egymásutánja egy olyan fiatallal, aki nem leli helyét, nem érzi otthonosan magát ott, ahol van.

fotó: Gulyás Dóra

Papp Endre mesél és beszél, beszél és mesél, és nem is a mitje, hanem a hogyanja az ennek a szó hömpölygésnek, ami képes kiteríteni e fiatal lélek vászon térképét közénk. Mert nem az egymásba kapaszkodó, ölelkező tagmondatok ritmusa, egymásutánja kalauzol igazán ezen a “térképen”, hanem Papp Endre vívódásait ösztönösen kiteregető,  bennünket társnak maga mellé hívó játéka. Mert ebben a játékban képes lesz időről időre leomlani a fal a mi és az ő között – Tábory Máté személyisége és az őt nézőként figyelő személyiségünk között.
Mert hisz Tábory Máté is több személyiséget lát: látja álmában a babitsi inasfiút, aki most a videóinterjú részletekben megjelenő, nevelőszüleinél tengődő, majd nevelőapját a tőle elszenvedett bántalmazások miatt megölő, barna kapucnis felsős árva. Hányaveti keresetlenségében ott az érzékeny lélek kapaszkodók nélkül hagyott megsebzettsége – Papp Endre árvájában emblematikus egyediségben, klisémentes felnagyítottságban ott van a társadalmunk felső középosztályát csak hírből ismerő mélyszegénységben élők testi-lelki hontalanja.

…mindent élünk, értünk, mert Papp Endre fiataljai ugyanannak a külső-belső kilencvenháromezer négyzetkilométeres vidéknek az „ugyanazokjai”. Babitscsal ellentétben itt Tábory menekül az álomba és az álmában elevenné váló fiúhoz, hogy az árva életét értse, élje és ezen keresztül a  helyét nem lelő önmagát is.

Álom és ébrenlét váltogatja egymást, ahogy a teljesen más gyökerekből táplálkozó, mégis a két egy idős, ám a társadalmi lét ellentétes oldalán élő fiút alapvetően meghatározó krízisek is váltogatják egymást. Bejárjuk a tipródásaik során Magyarországot, pedig ki se lépünk az előadás szobájából és videoriportszerű dokumentumai közül.

fotó: Gulyás Dóra

Mégis mindent látunk, mint cseppben a tengert. És mindent élünk, értünk, mert Papp Endre fiataljai ugyanannak a külső-belső kilencvenháromezer négyzetkilométeres vidéknek az „ugyanazokjai”. Babitscsal ellentétben itt Tábory menekül az álomba és az álmában elevenné váló fiúhoz, hogy az árva életét értse, élje és ezen keresztül a  helyét nem lelő önmagát is.

…ebben a Gólyakalifában nem egyetlen személyiség hasad ketté. Nem. Ez csupán felmentést, egérutat adna. Minden személyiség: Tábory Máté-szelet itt, avagy a hontalan árva srác személyiségszelete, minden értelemben. Ahogyan  országnyi társadalmunk sem szakítható kétfelé, többfelé – maximum csak a gyáva, az önszembesítésre képtelen lényünk számára. Mindenki mi vagyunk – egymásból egymásba és együtt vagyunk ugyanazok – ugyanannak a társadalomnak lent és fent lévő senkijei és mindenkijei . Ez ébren és álmunkban sem változik.

Pont úgy, ahogy az első szexuális együttlétét átélő Tábory Mátét és kedvesét és az árva srác alkalmi barátnőjével töltött jeleneteit is csak egy illékony fényváltás, egy “hártya választja csupán el egymástól. A fényváltás az ugyanarra a dologra való rálátásnak a tekintetváltása – a kézenfekvőség eredetiségével, az eszközhasználat forradalmi újra felfedezésével lep meg és húz magával minket az előadás.
A rendezés nagyon gondosan, színpadi eszközökkel, amelyek közé a videobejátszások (Marucsák Dávid) is játszi profizmussal simulnak be, szálazza szét a két személyiséget, miközben Papp Endre játéka, mint egy mély, szuggesztív utazás, viszont magától érthetődően kapcsolja össze, helyezi egymásra e két azonos korú fiatalt. Ez a két egymással ellentétes folyamat hihetetlen, csak nagyon ritkán átélhető egyezést teremt: a személyiség eltérőségében is azonos valóságát.

fotó: Gulyás Dóra

Mert ebben a Gólyakalifában nem egyetlen személyiség hasad ketté. Nem. Ez csupán felmentést, egérutat adna. Minden személyiség: Tábory Máté-szelet itt, avagy a hontalan árva srác személyiségszelete, minden értelemben. Ahogyan  országnyi társadalmunk sem szakítható kétfelé, többfelé – maximum csak a gyáva, az önszembesítésre képtelen lényünk számára. Mindenki mi vagyunk – egymásból egymásba és együtt vagyunk ugyanazok – ugyanannak a társadalomnak lent és fent lévő senkijei és mindenkijei . Ez ébren és álmunkban sem változik.
Az előadás a IV. TITÁNium Színházi Projekt keretein belül valósult meg.
(2018. január 29.)