Home / A függöny mögött / Interjúk / “Ez egy olyan szerep, amiből nehéz kilépni” – interjú
“Ez egy olyan szerep, amiből nehéz kilépni” – interjú

“Ez egy olyan szerep, amiből nehéz kilépni” – interjú

Január végén mutatták be a Dorian Gray c. musicalt az Operettszínház Kálmán Imre Teátrumában Réthly Attila rendezésében. A főszerepet játszó Kocsis Dénessel beszélgettünk szelfizésről, a képmásunk retusálásáról, a kiábrándulás lelket igénybe vevő erejéről, a darab énektechnikai kihívásairól és a zenés vs. prózai színház nem létező szembeállítottságáról…

  • Milyen barátságban vagy a szelfikkel?
  • Ez az a műfaj, amire úgy  kell rávennem magam, hogy készítgessek effélét – persze ez nagyon alap dolog – hiszen mindenki lövöldözi magáról a szelfiket ma már. Sok esetben ezek miatt le is csúszunk a valódi pillanatokról, mert ezeket a megélhető pillanatainkat a virtuális világban szeretnénk közben  rögzíteni. Másrészt viszont emlék, és azok számára, aki színházi értelemben a rajongók, azok számára fontos, hogy valamilyen módon követni tudjanak. Egy színésznek bizonyos értelemben kötelessége is, hogy hírt adjon magáról – és ma már ez is egy bevett, elterjedt módja ennek – ezért nem gondolom, hogy ez  rossz, kerülendő, kerülhető dolog lenne.

A Dorian Gray is egy olyan időszakban jött számomra, amikor nagyon vágytam, szerettem volna egy olyan szerepet, amely kihívás, a határaimat feszegeti, és tudok majd belőle tovább építkezni. A darabban, amikor Dorian eladja a lelkét az ördögnek, az olyasmi, amelyre valószínűleg magam nem lennék képes – én, Kocsis Dénes, nem adnám el a lelkem, hogy örökre szép és fiatal tudjak maradni. De itt, ebben a darabban meg kell tennem, minden következményével együtt.

  • …a szelfi folytatása a portré műfajnak is valamiképpen, amelyről a Dorian Gray is szól…
  • Pont ezért is gondolom azt, hogy nem rakhat ki az ember minden élethelyzetéről tudósító szelfiket, de azokat, melyeket szeretnék megosztani másokkal,  azért igyekszem kitenni.
  • Mennyire “retusálod”, szerkesztgeted ilyenkor ezeket a képeket?
  • Nem vagyok híve a szűrőzéseknek, szerkesztgetéseknek – ezekre az időmet is sajnálom talán. Azt szeretem ezekbe a képekbe beletenni, ami zajlik, történik éppen. Persze igyekszem odafigyelni, hogy milyen szögből készüljön a fotó,  hogy ne egy zombi nézzen arról vissza azért(nevet) – ám ettől eltekintve a természetesség az, amit szeretek.

fotó: Gordon Eszter/Budapesti Operettszínház

  • ….a képről rád visszanéző képmás tudja – ahogy te is említetted –  az embert rabul ejteni, hatalmába keríteni, mint az Oscar Wilde szövegben is… Hogy talált meg ez a karakter téged?
  • Nagyon régóta kerülgettük egymást ezzel a darabbal, és ennek a musical változatával. Még az Operettszínház stúdiósa voltam, amikor szóba került, hogy vizsgadarabként mutassuk be esetleg. Aztán ez mégsem tudott akkor megszületni, de úgy érzem, hogy számomra most jött el annak az ideje, hogy ez a szerep megtalálhasson engem. Ettől függetlenül még akkor elolvastam a Wilde-regényt, többször láttam a belőle 2009-ben készült filmet is – az elmúlt nyolc-kilenc évben folyamatosan foglalkoztatott az anyag. Hiszem: a szerepek akkor érnek el az emberhez, mikor azokra a leginkább szüksége van a fejlődése, a tanulása szempontjából. Így volt ez Szegeden a West Side Storyval vagy a Mozarttal, mert ezekkel is nagyon sokat fejlődhettem akkor, ott. A Dorian Gray is egy olyan időszakban jött számomra, amikor nagyon vágytam, szerettem volna egy olyan szerepet, amely kihívás, a határaimat feszegeti, és tudok majd belőle tovább építkezni. A darabban, amikor Dorian eladja a lelkét az ördögnek, az olyasmi, amelyre valószínűleg magam nem lennék képes – én, Kocsis Dénes, nem adnám el a lelkem, hogy örökre szép és fiatal tudjak maradni. De itt, ebben a darabban meg kell tennem, minden következményével együtt.

Nem gondolkodtam azon, hogy kifejezetten a musical irányába induljak, a színészet maga volt az, ami vonzott, ezért nem is gondolkodtam másban akkor, mint a Színműben: oda akartam járni.

  • …persze az, hogy éppen  milyen nemes vagy nemtelen kompromisszumokat kötünk mindnyájan – az is tud éppoly ördögi lenni, mint a hús-vér patás maga… Mi az, ami nagyon személyre szabottan talált meg téged ebben a karakterben?
  • Eleve az, hogy az egész előadás alatt a színpadon kell lennie Doriannak. Ez már fizikailag is nagy megterhelés  önmagában. Énektechnikailag is nehéz ezeket a Várkonyi Mátyás által egyébként jól énekelhetőnek szánt dalokat megszólaltatni. A hangomat nagyon fárasztja ez az előadás,  én mégis minden ütemét, pillanatát nagyon tudom élvezni. Egy percig sem érzem, hogy szenvednék tőle, és várnám, hogy mikor lesz vége – sokszor akár tízet is elénekelnék még ezekből a dalokból. Ettől függetlenül  mégis olyan, mint egy hosszútávfutónak egy maraton vagy félmaraton – ez egy kitartó munkát igénylő szerep. Érzelmileg az elmúlt tíz-tizenkét évben szerezhettem már olyan tapasztalatokat a színpadon – ezekért hálás is vagyok, – amelyekből adódóan ennek a karakternek a fölépítését talán könnyebben, biztosabban meg tudtam oldani – ez  öt évvel ezelőtt sokkal inkább meggyötört volna, – hiszen ez  egyáltalán nem vidám történet… Ez egy olyan szerep, amiből nehéz kilépni – és bár nem szeretem és nem is szerencsés hazahozni, – vinni a munkát – a hangulatomra, főleg a napi nyolc-tíz órás próbafolyamat alatt és után eléggé rányomta a bélyegét.
  • Mi az, ami ebben a karakteregészben a leginkább “megvisel”, a bensőd legmélyéig ér?
  • Dorian még nem “bűnös” időszakában van egy nagy, mély szerelem Sybil Vane iránt, akiből ki kell ábrándulnia. Ezt követően pedig átélnie azt, hogy ez az ember öngyilkos lesz emiatt – iszonyatosan nehéz átélni a bűntudatot Dorian karakterében, ami abból fakad, hogy Doriannak Sybil halálában nem kis része van.

fotó: Gordon Eszter/Budapesti Operettszínház

  • …talán mert manapság azt sem értjük, éljük, hogy mit jelent “kiábrándulni”, mert könnyen túltesszük  magunkat mindenen, nem engedve, hogy az megérintsen minket…
  • Igen – igazad lehet ebben…! De a leginkább szeretett jelenetem is ebből fakad: egy dal – Ima a címe – ebben benne van minden mélysége, feszültsége az egész darabnak. Ezt követően dönti el Dorian, hogy beleveti magát az életbe, és minden bűnét átruházza a képmására – ez egy nagyon erős pillanat, úgy érzem ilyenkor, mintha repülni tudnék.
  • …ha már döntés és belevetés: jó tizenöt évvel ezelőtt mi motivált abban, hogy a zenés színház felé orientálódj, amikor elkezdted a Pesti Brodway stúdiót?
  • Érettségi után nekem minden vágyam az volt, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetemre járhassak. Jelentkeztem is, és a harmadrostán nem felvettek, hanem elküldtek végül. Tizenhat éves korom óta énekelni is tanultam, így a színészet mellett – mert  a színitagozatos általános iskolában, ahová jártam, majd pedig ugyanazon intézmény középiskolájában színjátszóztam – az éneklés is része volt már az életemnek. Amatőr előadásként a vizsgaelőadásokkal, musicalekkel jártuk az országot. Nem gondolkodtam azon, hogy kifejezetten a musical irányába induljak, a színészet maga volt az, ami vonzott, ezért nem is gondolkodtam másban akkor, mint a Színműben: oda akartam járni. A Színművel párhuzamosan jelentkeztem a Brodway Stúdióba is, ahová sok barátom és ismerősöm is jelentkezett – ezért is gondoltam, hogy én is megpróbálom. Mindkét felvételi folyamat háromfordulós volt, és vicces, hogy engem a Brodway-re csak a harmadik forduló után vettek fel – volt, akit ide más a második rosta után –  a Színműn viszont a harmadrostán estem ki.(jóízűen nevet) Azért is jelentett ez nekem sokat akkor, mert nem éreztem, hogy olyan jó hangom lett volna, hogy a felvett tizenöt  első öt embere között lett volna a helyem.

Magam is értelmetlennek gondolom ezt a szembeállítást, bár műfajilag nyilván eltér,  különbözik egymástól egy prózai és egy zenés előadás. Bármennyire is  szinte csak zenés a Dorian Gray, mégis az egész próbafolyamat alatt csakis prózai szemmel igyekeztünk ehhez az előadáshoz viszonyulni. Azt gondolom, az, hogy Székely Kriszta most már épp a második előadását rendezi az Operettszínházban, azt jelzi, hogy ennek a zenés-prózai szembeállításnak, avagy metszetnek igenis van, lehet közös jövője. Ez egy olyan törekvése a színházvezetésünknek, amely mögé én is a legjobb tudásommal, igyekezetemmel igyekszem odaállni.

  • A csak prózai szerepek felé mennyire szeretnél majd idővel elmozdulni, azokat a magad “repertoárjába” felvenni?
  • Mindenképpen szeretnék ilyen szerepeket is elvállalni. Úgy tekintek erre is, mint a szerepekre, amelyek mindig akkor találtak, találnak meg, amikor épp pont arra az adott konkrétra van a fejlődésem szempontjából a leginkább szükségem. Az Operettszínház Kaukázusi krétakörében például szinte alig volt dalos szerepem, ott szinte végig prózát mondtam a Doriannal ellentétben, ahol, mint egy operában, nincs is szinte prózai megszólalásom. Mivel az eddigi pályám során százalékos arányban kevesebb prózai szerep jutott, ezért is jelentkeztem a Színmű színjátékos szakára, ahol most vagyok másodéves. Ez persze másfél embert kíván, de mivel csak hétfőnként vannak óráink, így ezt a színházi munkám és a színház is jobban képes tolerálni. Remek lehetőség ez arra is, hogy a prózai oldalát is jobban gyakorolhassam, elsajátíthassam a pályának. Rengeteg vizsgánk van, amin mind-mind prózai anyagokat készítünk, ez egyik legutóbbin is Shakespeare-jeleneteket csináltunk, amelyeket mi magunk választottunk ki, rendeztünk meg. Ez az egész  rettentő jó önképzési lehetőség is, amellett a diploma az önbizalom szempontjából biztos sokat fog majd jelenteni – kezemben lesz egy papír arról, amivel szeretek foglalkozni, amit nap, mint nap csinálok. Mégis: ez leginkább egy óriási, határtalan lehetőség arra, hogy önmagamat fejleszthessem. Mert semmiképp sem szeretnék megállni, és megelégedni azzal, amit eddig megtanulhattam.

fotó: Gordon Eszter/Budapesti Operettszínház

  • A zenés és a prózai színház metszetében – bár szerintem ez egy szükségtelen és értelmetlen oppozíció – hol van, hol lesz az a hely, ahol évtizedek múltán látni szeretnéd magad?
  • Magam is értelmetlennek gondolom ezt a szembeállítást, bár műfajilag nyilván eltér,  különbözik egymástól egy prózai és egy zenés előadás. Bármennyire is  szinte csak zenés a Dorian Gray, mégis az egész próbafolyamat alatt csakis prózai szemmel igyekeztünk ehhez az előadáshoz viszonyulni. Azt gondolom, az, hogy Székely Kriszta most már épp a második előadását rendezi az Operettszínházban, azt jelzi, hogy ennek a zenés-prózai szembeállításnak, avagy metszetnek igenis van, lehet közös jövője. Ez egy olyan törekvése a színházvezetésünknek, amely mögé én is a legjobb tudásommal, igyekezetemmel igyekszem odaállni.

Ez az egész  rettentő jó önképzési lehetőség is, amellett a diploma az önbizalom szempontjából biztos sokat fog majd jelenteni – kezemben lesz egy papír arról, amivel szeretek foglalkozni, amit nap, mint nap csinálok. Mégis: ez leginkább egy óriási, határtalan lehetőség arra, hogy önmagamat fejleszthessem. Mert semmiképp sem szeretnék megállni, és megelégedni azzal, amit eddig megtanulhattam.

  • Próbáljuk megtalálni azt a lehetőséget, ahol e két eltérő halmaz meg tudja találni a maga közös területeit. Szeretem azt a prózai színházat is, amit mondjuk, a Katona József Színház jelenít meg, de szeretem azt is, amelyikben énekelve játszanak véres, komoly drámákat, avagy épp szórakoztatnak és nevettetnek. Nagyon fontos mind a két műfaj, mert mind a kettő tud hasonlót is, de  egymástól teljesen eltérőt is nyújtani. Nem tartom hasznosnak a zenés-prózai színház behatárolást. Fontos, hogy a színháznak ez a két műfaja közeledhessen egymáshoz, és zenei érzékkel megáldott “prózai” rendezők is rendezhessenek zenés darabot vagy “zenés” rendezők – ha egyáltalán van ilyen kaszt – rendezhessenek prózai darabot. Szeretném, ha az én életem is úgy hozná, hogy ebből a kettőből egyetlen rendszer állhatna majd össze!

 

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: