Most csütörtökön, február 15-én Dosztojevszkij A félkegyelműjéből mutatnak be monodrámát Miskin herceg címmel a Katona József Színház Sufnijában. Az est létrehívójával, színre vivőjével, Takátsy Péterrel beszélgettünk hülye helyzetekről, a színház és a monodráma közösség teremtéséről, a bolond és a zseni autentikusságáról és a változtatni tudás sanszáról…

  • A “hülyén, hülyének érzem magam” helyzeteket mennyire tudod kezelni?
  • Az a technikám, hogy nem a helyzetnek megfelelően viselkedem… Ahogyan Miskin herceg sem viselkedik.(jóízűen nevet) Szerintem hozzá képest viselkednek a többiek… Mindenki önmagát adja, amennyiben ez az “önmaga” egy elképzelés arról, hogy milyenek is vagyunk. Miskin herceg talán leginkább olyan, mint az az én, amit fölöttes énnek szoktunk hívni.

Dosztojevszkij valószínűleg magát tisztította ezekkel az éteri figuráival, a nagyon tiszta, életidegen emberekkel. Több regényében is vannak hasonló szereplők,  akiket persze mindig az adott helyzethez próbált igazítani, mégis, azt hiszem, mindeközben magát szerette volna alakítani általuk.

  • A Dosztojevszkij regényből hogyan született a monodráma ötlete?
  • Az olvasás élményéhez az áll legközelebb, ha egy ember mond el egy történetet. A színház közösségi műfaj: egy kisebb közösség egy nagyobb közösségnek készít valamit. Nincs “súlya”, megfoghatatlan, mert vagy a múltban élünk, vagy a jövőtől félünk. Azt képzeljük, hogy a múlton nem tudunk változtatni, a jövőt pedig nem tudjuk elkerülni, ez folyamatos félelemmel jár, fóbiákat alakítunk ki – ezekkel képesek vagyunk eltakarni a jelent. Ennek ellenszere lehet a színház: a mágikus semmi, ahol ez a két közösség, jó esetben együtt lebbenti fel a fátylat az adott pillanatról. Az alkotás az a folyamat, amikor a semmiből lesz valami. A színházban a semmiből nem lesz semmi, de ez a semmi magában hordozhatja a végtelen lehetőségét. Nekünk nehezebb önálló alkotóvá válni. Itt mindenki alkalmazott. Az író gondolatait alkalmazza a rendező, a rendezőét a színész, a díszlet- és a jelmeztervező, a színészét a kellékes, a tervezőét a kivitelező stb… Ideális esetben mindenki hozzátesz valamit magából, de mégis elveszti önállóságát, és együtt létrehozzuk azt, ami meghalad minket. Mindig a teljes alkotófolyamat érdekelt. Egyedül létrehozni egy világot!

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • És miközben ezen dolgoztam, rájöttem, hogy segítségre van szükségem.  Most tudtam a legnyitottabban reagálni erre a segítségre. Nem akartam, hogy Ascher Tamás végig ott üljön velem, van a munkának egy olyan része, amit valóban egyedül kell elvégezni, de hetente, kéthetente megnézte, elmondta, hol tartok, merre kéne haladni. Aztán másoknak is megmutattam, ők is mind hozzátettek valamit. Egy monodráma mutatta meg nekem, hogy mennyire a közösségről szól a színház. Színészként is, íróként is, tervezőként is fejlődnöm kellett az előadás érdekében. Most tartok valahol, a következő lépést a nézőkkel együtt kell megtennem. A hatás, valójában kölcsönhatás. Kiszámíthatatlan, hogy aznap éppen hogyan hatunk egymásra, folyamatosan változnia kell az előadásnak. És ezzel a kölcsönhatásban született változással már meg is érkeztünk az adott pillanathoz. De amit most mondtam, az természetesen csak egy „kimerevített”  elmélet.
  • A monodráma mint műfaj most először talált meg?
  • Először.. A színház legősibb formája a történetmesélés. Kínában még ma is létezik olyan színházi forma, ahol mindent a színész játszik el: a jelmezt, a díszletet…mindent ő teremt meg, a nézőt arra készteti, hogy használja a fantáziáját. Ez volt számomra a kiindulási pont, és ezzel kísérletezgettem. Mindig érdekeltek  a skizofrén személyiségek, egyszer aztán beugrott, hogy Miskin herceg lehet az, akiben a körülötte lévők karakterei összeadódnak. Fura módon a figuráját – amely látszólag statikus és gyermekien tiszta – a többi szereplő képes tovább árnyalni.
  • Milyen személyiségek adódnak össze Miskinben szerinted?
  • Dosztojevszkij valószínűleg magát tisztította ezekkel az éteri figuráival, a nagyon tiszta, életidegen emberekkel. Több regényében is vannak hasonló szereplők,  akiket persze mindig az adott helyzethez próbált igazítani, mégis, azt hiszem, mindeközben magát szerette volna alakítani általuk.

A színház közösségi műfaj: egy kisebb közösség egy nagyobb közösségnek készít valamit. Nincs “súlya”, megfoghatatlan, mert vagy a múltban élünk, vagy a jövőtől félünk. Azt képzeljük, hogy a múlton nem tudunk változtatni, a jövőt pedig nem tudjuk elkerülni, ez folyamatos félelemmel jár, fóbiákat alakítunk ki – ezekkel képesek vagyunk eltakarni a jelent. Ennek ellenszere lehet a színház: a mágikus semmi, ahol ez a két közösség, jó esetben együtt lebbenti fel a fátylat az adott pillanatról. Az alkotás az a folyamat, amikor a semmiből lesz valami. A színházban a semmiből nem lesz semmi, de ez a semmi magában hordozhatja a végtelen lehetőségét. Nekünk nehezebb önálló alkotóvá válni. Itt mindenki alkalmazott. Az író gondolatait alkalmazza a rendező, a rendezőét a színész, a díszlet- és a jelmeztervező, a színészét a kellékes, a tervezőét a kivitelező stb… Ideális esetben mindenki hozzátesz valamit magából, de mégis elveszti önállóságát, és együtt létrehozzuk azt, ami meghalad minket. Mindig a teljes alkotófolyamat érdekelt. Egyedül létrehozni egy világot! 

  • …mindig azt érzem az  effajta figuráin, mintha rajtuk keresztül, általuk akarna kivonulni a világból…
  • Dosztojevszkij mélyen vallásos emberként a megváltást kereste. A félkegyelműben erről egyébként hosszasan beszél.

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • …a bolond és a szent ugyanannak a minőségnek a színe és fonákja…
  • Miskin herceget mindig lenullázta a rohamaival. Kimenekítette egy megoldhatatlannak tűnő helyzetből, és Miskin, mint egy gyermek, teljesen tisztán és naivan folytatta az életét.
  • A regény prózáját milyen módon lehetett átszabni monodrámává úgy, hogy az elemi erővel legyen képes hatni?
  • Már a “regény után járunk”, mikor Miskin elmeséli a történetet. Értelemszerűen az ember nem egy regény részletességével beszél az életéről, hanem a fontos pillanatokat emeli ki. Miskin herceg számára ezek voltak a fontos pillanatok.(mosolyog)

Egy monodráma mutatta meg nekem, hogy mennyire a közösségről szól a színház. Színészként is, íróként is, tervezőként is fejlődnöm kellett az előadás érdekében. Most tartok valahol, a következő lépést a nézőkkel együtt kell megtennem. A hatás, valójában kölcsönhatás. Kiszámíthatatlan, hogy aznap éppen hogyan hatunk egymásra, folyamatosan változnia kell az előadásnak. És ezzel a kölcsönhatásban született változással már meg is érkeztünk az adott pillanathoz. De amit most mondtam, az természetesen csak egy „kimerevített”  elmélet.

  • Számodra Miskinből mi az, ami a leginkább fontos?
  • Az az ellentét, ami Miskin és Rogozsin között van. Rogozsin sok esetben utálja magát, Miskin számára viszont nem létezik “lelkifurdalás”, “öngyűlölet” vagy épp egy másik emberrel szembeni, nagyon erőteljes irritáció. Ő azt sem tudja, ezek milyen érzelmek, nem is merülnek föl benne.
  • …mert ha a bolond, tudatában van az ő bolondságának, egyéniségének – ha reflektál önmagára, – akkor megszűnik bolondnak, egyéniségnek, Miskin hercegnek lenni…
  • Másrészt pedig ez a reflektálatlanság teszi képessé Miskint arra, hogy bármit be tudjon fogadni.

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • Számodra ő inkább bölcs vagy bolond?
  • Nála ezek a kategóriák nem merülnek fel, ő inkább kívülálló – nehéz is behatárolni. Egy “normális” ember számára idegesítő az a fajta életidegenség, ami Miskinre jellemző. Mi sokkal gyorsabbak vagyunk nála, másként éljük az életünket. Nem úgy hatnak rá az események, ahogy ránk – mi kölcsönhatásba kerülünk velük.

A színház legősibb formája a történetmesélés. Kínában még ma is létezik olyan színházi forma, ahol mindent a színész játszik el: a jelmezt, a díszletet…mindent ő teremt meg, a nézőt arra készteti, hogy használja a fantáziáját. Ez volt számomra a kiindulási pont, és ezzel kísérletezgettem. Mindig érdekeltek  a skizofrén személyiségek, egyszer aztán beugrott, hogy Miskin herceg lehet az, akiben a körülötte lévők karakterei összeadódnak. Fura módon a figuráját – amely látszólag statikus és gyermekien tiszta – a többi szereplő képes tovább árnyalni.

  • ….inkább szemlélődés, megfigyelés ez, nem?
  • Igen, de ennek ellenére az előadás végén történik benne valamilyen változás…
  • …és talán bennünk is…(mosolyog)
  • Reméljük. De ezzel a feltételezéssel most a jövőt próbáljuk befolyásolni. A színház pedig a jelenről szól…(kajánul mosolyog)

Csatádi Gábor