A végtelen terei

Hol vannak azok? Találkoztál velük? Különösebben nem kell keresni, mert lépten-nyomon fellelhetőek körülöttünk. Ott vannak, ahol semmi sem megtervezett, ahol semmi sem az előre elvárthoz képest alakul. Mégis minden a helyén van, és minden visszásság ellenére kitágítja a teret és perspektívát tud adni neki. Mészáros Máté United Space of Ambivalence a Trafóban szakít minden elvárással, mert csak a saját elvárásának – annak, hogy semmilyen elvárása sincs – kíván megfelelni. Pontosan, kidolgozottan, fegyelmezetten lesz önfeledt ez az előadás – egyszerre a tánc játékának és fegyelmének a folyton egymásba átjáró, a teret tágító együttes alkotásává.
A nagyterem játéktere fehér vászonnal határolt (színpad háttér), és mennyezet gyanánt szintén e fehér vászon szolgál rézsútosan. Behatárolt, leszűkített tér, ám mégsem. Ez a szűkösség, a rávetülő fény (Bányai Tatás) hatására egészen tágassá, néha perspektivikusan tágulóvá válik. A fehér eleve tágít, a horizont határait mérhetetlen messzire helyezi. Az is az egyik titka, trükkje ennek a performansznak, hogy a látszólag evidensnek vélt ellentmondásokkal kaján ravaszsággal, játékos, határtalan képzelettel játszik. Játszik tét nélkül, minden fölött és mindenen kívülállóan. Nem azért, mintha szándékosan tabukat, határokat akarna dönteni, feszegetni, hanem mert meg kívánja mutatni, hogy ennek a léjogosultsága teljesen köznapi, evidensként minden helyzetben ott van.

Bakó Tamás, Kelemen Patrik, Mikó Dávid, Téri Gáspár, Mészáros Máté tánca ez? Egyáltalán mi a tánc? Honnan kezdve megmutatható, és meddig csak műhelymunka? A Mészáros Máté koreografálta előadás nem táncelméleti tézisekként vonultatja el előttünk ezeket a kérdéseket. A hipotetikusságnak még a fuvallata sem ér el hozzánk a nagyteremben. Nem, mert fel sem merülnek, meg sem fogalmazódnak bennünk így ezek a kérdések. Legfeljebb csak a tudatunk hátsó falára, mint árnyjátékok vetülnek. Mert tudatunk előterét betölti ötük figyelése. Figyelés, amelyet nem lehet megunni. Páros táncelemek, itt-ott, nyomokban kontakt tánc beütés – ötletszerűen. Az a terv, a koncepció, hogy nincsen sem terv, sem koncepció.

Mészáros Máté térkoncepciója, koreográfiája – egyébként pont annyira egyedien és közösen is a másik négy előadóval – ezt az ambivalenciát emeli központi elemmé, úgy, hogy közben erről mit sem tudunk, érzünk. Mert nem is kell, nem is ez a fontos. Csak azt érezzük, ezt sem kontrolláltan, hogy tágul a tér. Az értelmezések, a lehetőségek, az eshetőségek tere. Mert ez az előadás pont ezeknek ad teljes szélességben, hosszúságban teret, anélkül, hogy bárminek is az ellentételét, a tagadását, túlhaladottságát akarná tudatosítani.

Olybá tűnik, mintha a börleszk önfeledtségével operálna előttünk az előadás. Egymásnak ütköző, egymást kerülgető, egymáson áteső testek algoritmikus véletlenszerűséggel egymást követő sorjázásának hat. De csupán hat, mert ez is épp oly visszás, kétértelmű, mint minden más ebben a koreográfiában. A Mészáros Máté által megkomponált mozgás talányossága maga az aktivitás. Aktivitás a maga fizikai és kreatív, alkotó értelmében. Mert miközben figyeljük őket, lekövetjük, „meghatározzuk“ ezeket, „értelmet találunk“ az előttünk lezajló mozdulat sornak, aközben mi magunk is velük együtt alkotóvá, konstruálóvá, kreatív kísérletezővé válunk.
Mozogni kezdünk, pedig a székeinkben gubbasztunk továbbra is. Mozogni, dinamizálódni – elménk már talán parancsot is adna a végtagjaink emelésére. Mintha a próbájukat néznénk – ötletelés, újbóli és újbóli, ismételt nekifutás egy-egy elrontottnak ható elem megismétlésének. A zene (Porteleki Áron) is egyidejűleg koncepciót sejtető, felépített, ám pont ennyire random, spontán. Nevetünk, kuncogunk a félresikerültnek hitt, elrontottnak gondolt koreográfián. Nincs miért, mert oly precízen, pontosan rontódik itt minden el, hogy egyből meg is kérdőjeleződik ezáltal: mi is az, amin nevetünk?

És pont ez az. Ez a kettősség, kétértelműség, félreérthetőség, visszásság, a biztosnak gondoltból való kibillentés a bizonytalanba, ami profi módon egy játszadozó gyermek mit sem tudó ösztönös tehetségével tálalódik fel itt nekünk.

Figyeljük, nézzük őket, és nem is érezzük, legfőképp pedig nem is tudatosul bennünk, hogy határtalanná, mezsgyék nélkülivé vált körülöttük és bennünk is az a tér, ahol mozognak, ahol mi mozogva ülünk, és egyáltalán: az a tér, amelyiknek nincsenek határai. Hisz a határok, bármilyenek is legyenek: ambivalensek, ahogy mi magunk is.

Mészáros Máté térkoncepciója, koreográfiája – egyébként pont annyira egyedien és közösen is a másik négy előadóval – ezt az ambivalenciát emeli központi elemmé, úgy, hogy közben erről mit sem tudunk, érzünk. Mert nem is kell, nem is ez a fontos. Csak azt érezzük, ezt sem kontrolláltan, hogy tágul a tér. Az értelmezések, a lehetőségek, az eshetőségek tere. Mert ez az előadás pont ezeknek ad teljes szélességben, hosszúságban teret, anélkül, hogy bárminek is az ellentételét, a tagadását, túlhaladottságát akarná tudatosítani.

Ha ezt így tenné, akkor pont olyan szűkre szabná a saját lehetőségei terét, mint bármi mást. Figyeljük, nézzük őket, és nem is érezzük, legfőképp pedig nem is tudatosul bennünk, hogy határtalanná, mezsgyék nélkülivé vált körülöttük és bennünk is az a tér, ahol mozognak, ahol mi mozogva ülünk, és egyáltalán: az a tér, amelyiknek nincsenek határai. Hisz a határok, bármilyenek is legyenek: ambivalensek, ahogy mi magunk is.
(2018. február 10.)