A másiktól önmagunkig

…és vissza vezet az az út, melyen örökké ingázunk. Oda-vissza, fel és le. Fáradhatatlanul, megszokottan, unalomig ismerősen, belefásulva. Ám néha, mikor legkevésbé várjuk, pont ezen az útszakaszon érnek a legnagyobb meglepetések. Simon Stephens: Heisenberg c. darabja pont ennek a problematikának a kellős közepében tapicskol és dagonyázik  Szabó Máté rendezésében a Hatszín Teátrumban bemutatott Orlai produkciós előadásban – intenzíven, a lélek ösvényein mélyen nyomot hagyva nevetünk, eszmélünk a másikra, kettőnkre, önmagunkra.
E kicsiny színház játéktere, a Hatszín Teátrumé, egyszerre otthonos “hodállyá” válik, olyanná, melyben egyszerre veszni el és lelni menedékre ebben a kétszereplős kamaradarabban. Pályaudvari pad, amely forog, és melynek dongaszerkezetű, mozgatható darabjai, cikkjei egymagukban birtokolják a teret. Ám Czieger Balázs díszlete több, mint mozgatható dongákból álló várótermi ülő alkalmatosság. Ennek a “padnak” lelke van. Élete, önálló entitása, hús-vér harmadik szereplő: osztja, tagolja a teret, intonálja számunkra az  atmoszférát – aláfest és kiemel.

Nem illusztrál, az pórias, giccses lenne. Szabó Máté rendezésében e pad Alex-szal (Benedek Miklós) és Georgie-val (Ullmann Mónika) együtt, velük egyenrangú társként játszik- miliőt teremt, olyat, amely a megfogható és megfoghatatlan között a szereplőtársaival együtt rója útjait. Mert itt azt a képzeletbeli utat koptatják mindnyájan: maguktól a másikig és önmagukig. Szabó Máté a lélek billentyűit teszi közszemlére Alex és Georgia által, és azt a hol klimpírozott, hol a legéteribben játszott légiesen finom muzsikát, amelyben  emberek leszünk puszta kartoték adatok helyett.
Pedig a kortárs dráma fenegyerekének legújabb drámájában nem történik egyéb, csupán két ember: egy hetvenöt éves hentes és egy önmagát kereső, mégis e keresés közben önmagával fenemód jól ellevő negyvenes nő botlanak egymásba – leginkább a nő a pályaudvar padján ülő férfiba. Két ember, akiknek találkozniuk kell, holott talán a legkevésbé akarnának egymás társaságában hosszasan időzni. Legalábbis Alex, a hentes, a fején terpeszkedő, biztonságot – na és persze, feltételezhetően pazar akusztikai élményt adó – fejhallgatóval semmiképp sem hat úgy, mintha krónikus társasághiányban szenvedne.

Ullmann Mónika Georgie-ja hihetetlen bravúrosan egyé sűrített sziporka bomba – még akkor is, ha tudjuk, érezzük, látjuk, hogy ez nála szintén csak a saját szétesése ellen felhúzott védmű-falazat. Egyszerre régimódian jól nevelt, az illem terén konzervatív neveléssel útjára indított fiatal felnőtt, és a világ mai trendjeivel lépést tartó, update cserfes fruska, aki a virtuális világ magátólértődő rutinjai közül egy párduc rugalmasságával és gyorsaságával  menekül, és keresi a három dimenziós emberi  kapcsolatokat, élményeket. Nézzük őt, és egyidejűleg jön meg a „csakazértis” élni akaráshoz és a bekuckózó depresszióhoz a kedvünk. Nem a hullámvasútszerű kedély- és lélekingadozásai okán, hanem a vibrálásnak és a mindent megjárt életismeretnek a zseniálisan eggyé gyúrt, szabadalmaztatásért kiáltó ötvözete miatt.

Benedek Miklós Alexe az elég vagyok önmagamnak látszatát keltő, ám lelke mélyén a nekünk meglepetés cunamikat okozók nyitottságával ücsörög. Vár és nem vár. Bízik, remél, de mindebből semmit sem mutat, sőt! A megcsontosodott vénember fizimiskáját, lomha, jámbor, de modorosan zárkózott lényét, úgy tűnik, nem cserélné el semmiért. Az énjét védő mechanizmusként kéznél levő, zsebből bármikor előhúzható “pökhendiségére” még büszke is – rátartisága eltakarhatatlanul áttetsző menekülés. Menekülés a magány, a másikkal való rendszeres párbeszédnek a hiánya elől. Ez az ő terepe, ahol ő maga az örökös bajnok – egyszerre ünnepli és unja is ezt az örökös bajnoki címet.

Ahogy Georgie egyszer csak ott terem mellette – mert valaki másnak hiszi, és nyakán csókolja – felborul Alex mesterséges, kínkeservvel kidekázott, biztosnak vélt életegyensúlya. Ullmann Mónika Georgie-ja hihetetlen bravúrosan egyé sűrített sziporka bomba – még akkor is, ha tudjuk, érezzük, látjuk, hogy ez nála szintén csak a saját szétesése ellen felhúzott védmű-falazat. Egyszerre régimódian jól nevelt, az illem terén konzervatív neveléssel útjára indított fiatal felnőtt, és a világ mai trendjeivel lépést tartó, update cserfes fruska, aki a virtuális világ magátólértődő rutinjai közül egy párduc rugalmasságával és gyorsaságával  menekül, és keresi a három dimenziós emberi  kapcsolatokat, élményeket. Nézzük őt, és egyidejűleg jön meg a „csakazértis” élni akaráshoz és a bekuckózó depresszióhoz a kedvünk. Nem a hullámvasútszerű kedély- és lélekingadozásai okán, hanem a vibrálásnak és a mindent megjárt életismeretnek a zseniálisan eggyé gyúrt, szabadalmaztatásért kiáltó ötvözete miatt.

És mi a konklúzió? Mi az, amit Alex és Georgie megtud vagy megtanulhatna egymástól? Szabó Máté ezt a csontot sem rágja le, és adja a szánkba előre – ösztönös, kivételes tehetséggel. Hagyja, engedi, hogy ez a két színész szerepük és kollegalitásuk okán is csünghessen, rajonghasson egymásért… Talán ez a titok, ha egyáltalán kell, szükséges itt bármi titok: a másiktól önmagunkig a megvesztegethetetlen, önmagunkat és a másikat is rajongásig szerető, vibráló életakarás (avagy életszeretet) segít el és vissza minket. Oda-vissza, fel és le, fáradhatatlanul …

Ebből aztán egy szokványos húzd meg, erezd meg kapcsolat is lehetne – sematikus drámai pandantként is hathatna, amelyben teniszlabdaként hol az egyik, hol a másik térfélen pattog a labda. Ebben Simon Stephens biztos kezű profinak számít, gondoljunk csak a Harper Reganra és A kutya különös esetére. Ám Szabó Máté olvasatában, és az ügyes kreativitással megalkotott díszlet hatására is, ez a két-, illetve a díszlettel együtt háromszereplős darab észrevétlenül, de annál biztosabb, bátor lendülettel rabul ejt. Lehetne ecsetelni az öregedés kontra fiatalság egymásnak feszülő, egymásra megkerülhetetlenül hatással lévő szerepét, vagy a vonzalom, a szerelem egymásra hatni képes, minden előzetes konvenciót és várakozást felülíró erejét. De nem teszem, mert unnám magam.

Unnám, ahogy e két ember és velük együtt ez a virtuózan mozgó, mozgatható pad is unná magát. E rendezés is pont ezt az unalmat akarja újradefiniálni azért, hogy aztán a leghatásosabban leszámoljon vele, átléphessen rajta. A Szabó Máté rendezte előadás az önmagunkat és a másikat unás finom bravúrral, lelki finomsággal és annak érzékeny, érett komolyságával hangszerelt darabja – két olyan színészt választva ehhez, akik saját terepükön képesek csúcsra járatni ennek a soha véget nem érő, ősidőktől ismerős macska-egér harcnak a drámáját.
És mi a konklúzió? Mi az, amit Alex és Georgie megtud vagy megtanulhatna egymástól? Szabó Máté ezt a csontot sem rágja le, és adja a szánkba előre – ösztönös, kivételes tehetséggel. Hagyja, engedi, hogy ez a két színész szerepük és kollegalitásuk okán is csünghessen, rajonghasson egymásért… Talán ez a titok, ha egyáltalán kell, szükséges itt bármi titok: a másiktól önmagunkig a megvesztegethetetlen, önmagunkat és a másikat is rajongásig szerető, vibráló életakarás (avagy életszeretet) segít el és vissza minket. Oda-vissza, fel és le, fáradhatatlanul …
(2018. február 11.)