A groteszk mi vagyunk

Ám ennek csak nagyon ritkán vagyunk tudatában. És ez is groteszk! Talán ez az, ami leginkább az. Komolyan venni magunkat, amikor alapjában véve  a létezésünk maga komolytalan: ez az igazi groteszk! Gergye Krisztián társulata a Nemzeti Táncszínházzal közösen hozta létre a Lautrec táncolni fog c. cabaret grotesque-t, amit legutóbb a Müpában láthattunk. Kifigurázni önmagunkat és egymást, csakis azért, hogy felszabaduljunk saját magunk és egymás görcsei alól – ebben ez az előadás kimunkált, aprólékos profizmussal és az alázat kérlelhetetlen megszállottságával unikális módon jár elöl.
A Fesztivál Színház színpadának vasfüggönye előtt indul a darab, és mintha nehezen akarna elkezdődni. Kolonits Klára konferansziéként többször középre lépked, hogy elindítsa az előadást, ami rendre mégsem tudja, mégsem fogja kezdetét venni. Nem, mert pont ez a cél, mármint az, hogy semmi sem úgy és akkor történjen, amikor azt várnánk, remélnénk. Lautrec (Gergye Krisztián) majd táncolni fog, de csak majd: Lautrec bábként újból és újból elhasal a neki készített kicsiny és az ember méretű és emberként is létező bábok (Kolonits Klára, Tárnok Marica, Philipp György, Lőrinc Katalin, Barabás Anita) színpadán.

A Gergye Krisztián által vezetett és igazgatott, instruált előadás pont ezzel játszik, ezzel él vissza maximálisan. Az ember bábbá, a báb emberré növekszik és fordítva. Mert ez a teljesen üres színpad hátul a harmóniumozó zenebohóccal (Philipp György) maga az univerzum. Kevésbé nagy ívűen az életünk mindennapjainak tere, ahol minden megtörténhet vagy semmi sem. Mindez eltáncolva, elénekelve. Fájdító szépséggel, törékeny felmagasztosultsággal, ahogy Kolonits Klára esendő utcalányként az Olympia áriát is énekli.
Ám itt a zene, az opera, a verklimuzsika vagy a sanzon eggyé hangszerelődik, hogy kellően melankolikus szövetként szolgáljon alapul, háttérül, de egyszersmind elleplezéseként is annak a világnak, amely színpadi cabaret és hétköznapi csetlés-botlás és emelkedettség egyszerre. Lautrec táncolni akar, mert táncolnia kell – ez az apropó ahhoz, hogy a megejtően szép, az idillikusságában is szánni valóan nevetséges kerülhessen a középpontba. Az igyekezetről, az igyekezetünkről, a mindent beleadó nekifeszülésről szól ez az etűdsorozatba komponált történet a táncolni akarásról.

Gergye Krisztián Lautrec-je egyszerre méltóságteljes komoly úr és cserfesen játszani kész ficsúr, aki táncolni akar és fog is – mindeközben szimbolikusan végigjátssza, neveti és sírja azt a világot, ami körbeveszi, és amely persze szívszorítóan mulatságos és egyben tragikus is. Tragikus és persze abszurd. Lehetetlenül emberi, és ebben a lehetetlenül emberi mivoltában a leginkább felszabadító is. Ahogy az előadás jelmezei és maszkjai, sminkjei is felszabadítanak a századforduló Párizsának világát idézve erre a mai, egy századdal későbbi világra elegáns profizmussal, igényes, lelket éltetni, kiemelni tudó gondossággal.

Itt minden cirkuszian szabad, és gondos koreográfiában kimunkált. Philipp György könnyed, virtuóz játékosságú zenebohóca  harmónium játéka közben nadrágot vált. Amellett, hogy ámulva kacagunk mindezt elnézve, aközben ennyi esendőség és vicces igyekezet előtt fejet is hajtunk. Igen, mert ez a cabaret grotesque pont annak tart tükröt, amilyenek vagyunk: komolytalan létünkre komoly dolgokra adjuk a fejünk, és nem vesszük észre, hogy ez a kényszeredett igyekezet tesz minket a lehető legnevetségesebbé…

Ez a lehető legnevetségesebb persze egyszersmind a legesendőbb is- ami a szánni valónál többet: a halhatatlan emberit hozza közénk. Tárnok Marica egész lénye bábként mozog, ha kell, és bábot mozgat emberként, ha épp úgy fordul az előadás üteme. Mert itt pont az ütem az, ami rabul ejt. Az akarás, a próbálkozás mindent felülírni képes, szárnyaszegett földhözragadtsága ellenére is harsány, a kicsattanó élni akarás üteme adja a varázsát a színpadi létezésnek ebben a luatrec-i próbálkozásában.

Játszian derűs és komoran sötét egyveleg ez a Lautrec táncolni akar. Ám ez az egyveleg oly mesterien felszabadult és autentikusan korhoz kötötten is kortalan, hogy azt csak szájtátva lehet bámulni. Gergye Krisztián ámult szájtátásra késztet, holott leginkább csak játszani hív és buzdít minket. Játszani életre-halálra egy olyan játékot, amely nélkül szegényebbek maradunk. Szegényebbek és halandóbbak attól, hogy komolyan vennénk a komolytalanságunkat – pedig groteszk minden és mindenki itt ebben a világban, és pont ettől az alapigazságtól leszünk, lehetünk halhatatlanul szabadok.

Lőrinc Katalin könnyeden energikus, de finomságában a mozdulatoktól fáradttá váló – mégis  ugyanezen mozdulatoktól meg is elevenedő – és mindig társra vágyó dívájától röptetődnek a jelenetek sorról sorra. Mintha ágról ágra szálló,  a tavasz ígéretét zengő madárdal lenne ez a lautrec-i nekibuzdulás.
Gergye Krisztián Lautrec-je egyszerre méltóságteljes komoly úr és cserfesen játszani kész ficsúr, aki táncolni akar és fog is – mindeközben szimbolikusan végigjátssza, neveti és sírja azt a világot, ami körbeveszi, és amely persze szívszorítóan mulatságos és egyben tragikus is. Tragikus és persze abszurd. Lehetetlenül emberi, és ebben a lehetetlenül emberi mivoltában a leginkább felszabadító is. Ahogy az előadás jelmezei (Béres Móni) és maszkjai, sminkjei (Károlyi Balázs) is felszabadítanak a századforduló Párizsának világát idézve erre a mai, egy századdal későbbi világra elegáns profizmussal, igényes, lelket éltetni, kiemelni tudó gondossággal.

Játszian derűs és komoran sötét egyveleg ez a Lautrec táncolni akar. Ám ez az egyveleg oly mesterien felszabadult és autentikusan korhoz kötötten is kortalan, hogy azt csak szájtátva lehet bámulni. Gergye Krisztián ámult szájtátásra késztet, holott leginkább csak játszani hív és buzdít minket. Játszani életre-halálra egy olyan játékot, amely nélkül szegényebbek maradunk. Szegényebbek és halandóbbak attól, hogy komolyan vennénk a komolytalanságunkat – pedig groteszk minden és mindenki itt ebben a világban, és pont ettől az alapigazságtól leszünk, lehetünk halhatatlanul szabadok.
(2018. február 16.)