És minél magasabbról zuhanunk, annál gyorsabban, annál drámaibban telik ez az idő. Ebben a sebesen telő, drámai időben mutatkozik meg az ember lényegi mivolta, az, amely más esetben talán teljesen rejtve marad. Kovács Dániel Ambrus Marie Curie életéből rendezett monodrámát, a Rádióaktívot a Jurányiban – egy céltudatos, élettel, szenvedéllyel teli nő sebes zuhanásáról, melyet nézve a főszereplővel együtt zuhanunk, és e zuhanás közben szárnyra is kelünk vegyjeleken innen és a fizika törvényein túl.
A Jurányi kamaratermének feketére festett falai között a játéktéren egy fa íróasztal áll, balra falikút, jobbra állványon álló tábla (látvány: Kovács Dániel Ambrus). A szent, békés összevisszaságban az asztalon leledző kémcsövek, állványok, lombikok tükrei egy megszállottsággal alkotó tudós lelkének. Szalmasárga fényben (Böröcz Ádám) dereng ez a laboratórium – kiemel, átlényegít, egyik szubsztanciából a másikba emel, miközben felosztja, tagolja a játék idejét és terét. Egy munkahely, egy alkotóműhely, ami aztán mássá, mindenné képes átlényegülni Marie Slodowska-Curie (Gyöngy Zsuzsa) jelenlététől.

fotó: Kállai-Tóth Anett

Egy kémiai, fizikai kísérlet és egy előadás is akkor jó, ha a maga forrpontján van, mert az akciók, reakciók akkor látszanak benne a legáttetszőbben. Egyből a tépelődő, a francia matematikus professzorral szeretői viszonyban lévő Curie áll előttünk, azaz jön-megy, tépelődik és ül munkaasztala előtt, miután elmondta nekünk, az amerikai kongresszus hallgatóságának a köszöntőbeszédét fekete, viseltes kabátjában és a pompájában már elfonnyadt, ám hervadása közepette is elegánsan álló kalapjában. Megtört kikezdhetetlenséggel mondja visszhangosított beszédét Gyöngy Zsuzsa Curie-je, megadva azt a tehetséggel párosult alázattal eltalált intonálást figurájának, amely tökéletes rajtköve lesz ennek az egy órányi, egyszemélyes játéknak.

Gyöngy Zsuzsa Marie Curie-je viaskodik, és ebben a viaskodásában bejárja a kézzelfogható pletykavilág húsban és vérben gázoló rengetegét, amelyet a krétájával a számok nyelvére átkonvertált valóságában a táblájára ró fel – a hideg objektivitás jegyében, mégis a mindent megfűszerező, kikezdhetetlen, az életet tovább éltető szenvedéllyel. Vívódásai közepette ismerjük meg figuráját, azt, amelyet emberi, tudósi, szeretői kételyek cibálnak jobbról is, balról is, mégsem esik szét, hull darabjaira, hanem törékeny, finoman szép méltósággal szublimál megfoghatóan megfoghatatlan egésszé.

Annak a játéknak, melyben oly ügyes, könnyed, állhatatos lendülettel, a tépelődést a többiek számára kihangosítani tudó létezéssel húsvérré gyúr percről percre és negyedóráról negyedórára egy női tudóst. A női jelző ma már evidens, ám Curie életének idején maga a szentségtörő blaszfémia, az  eleven botrány maga, amelyhez nem is kell körítésként egy megözvegyült, kétgyermekes, Nobel-díjas édesanya matematikus professzorral folytatott viszonya ráadásként, amelyet a lapok széltében-hosszában tárgyalnak.
Gyöngy Zsuzsa hezitáló, pletykarovatok valóságával perlekedő küzdelmei kémcsöves kísérletei közepette dimenziókat képesek nyitni. A nőiség, a háziasszony, az anya, a hódítani képes végzet asszonya dimenzióit – egyszerre, egy időben, egymást árnyalva és erősítve. Nem kell ehhez Gyöngy Zsuzsának más, csak egy mozsár, amiben aprít épp valamit, közben finom csapzottsággal hullanak alá barna tincsei, vagy gyermeki mohósággal falnia egy retket, amit aztán a következő dührohama idején dacosan hajít majd a szemétvödörbe.

fotó: Kállai-Tóth Anett

Dimenziókat nyitva, mélyeket, magasakat járva tölti meg az időt és a teret, mert képes játéka által idővé és térré lenni, miközben mondja hol harcias, hol fájdalomban, küzdelemben megfáradt, de mindig parázslani képes szövegét. Mondja, mondja, és ez a szövegörvény hol a mélyére, hol a magaslatára ültet fel minket.
Bíró Bence dramaturg, Kovács Dániel Ambrus és Gyöngy Zsuzsa a Marie Curie-ről fellelhető dokumentumtengerből pazar, frappáns, értő drámát komponáltak – olyat, mely mint a tubarózsa nyílik ki, omlik alá – teret, időt engedve egy teljes életrajz és életmű megszólaltatásához. Kulcslyuk ez a szöveg – egyetlen résen keresztül látni egy egész világot.

…Gyöngy Zsuzsa Curie-jének zuhanása gyönyörű emelkedés. Örvénylő zuhanásában szárnyra kel, mint Ézsaiás saskeselyűi – nem lefelé tart zuhanása közepette, hanem “felfelé esik”, feljebb, egyre feljebb – és húz, visz magával arrafelé minket is. Színház ez, igazi színházi “zuhanás”, ahol másképp telik az idő. És azt hiszem, ebben a világban ez a fajta másképpen telő idő a mi igazi és nagy szerencsénk!

Gyöngy Zsuzsa Marie Curie-je viaskodik, és ebben a viaskodásában bejárja a kézzelfogható pletykavilág húsban és vérben gázoló rengetegét, amelyet a krétájával a számok nyelvére átkonvertált valóságában a táblájára ró fel – a hideg objektivitás jegyében, mégis a mindent megfűszerező, kikezdhetetlen, az életet tovább éltető szenvedéllyel. Vívódásai közepette ismerjük meg figuráját, azt, amelyet emberi, tudósi, szeretői kételyek cibálnak jobbról is, balról is, mégsem esik szét, hull darabjaira, hanem törékeny, finoman szép méltósággal szublimál megfoghatóan megfoghatatlan egésszé.

fotó: Kállai-Tóth Anett

Kovács Dániel Ambrus rendezése szépen engedi e dilemma-áradatok közepette áramolni ezt a monodrámát, bár néhol érezni a meg-megtorpanó lendületet a játékban, mintha a játszó és a rendező gondolatívei nem lennének harmonikusan teljesen egymásba simulóak. E minimális, alig észrevehető megtorpanások ellenére Gyöngy Zsuzsa Curie-jének zuhanása gyönyörű emelkedés. Örvénylő zuhanásában szárnyra kel, mint Ézsaiás saskeselyűi – nem lefelé tart zuhanása közepette, hanem “felfelé esik”, feljebb, egyre feljebb – és húz, visz magával arrafelé minket is. Színház ez, igazi színházi “zuhanás”, ahol másképp telik az idő. És azt hiszem, ebben a világban ez a fajta másképpen telő idő a mi igazi és nagy szerencsénk!
(2018. február 17.)