"…le ne essünk a díszletről!" – interjú

Most pénteken, február 23-án új bemutatóval jelentkezik a Forte Társulat a Trafóban. A Thomas Bernhard-szövegek nyomán készült előadást, a Vaterlandot Horváth Csaba rendezi, a darab két szereplőjével, Nagy Norberttel és Widder Kristóffal beszélgettünk a temetések otthonosságáról, a Bernhard-szövegek perverzitásairól és gyógyító erejéről, a Forte Társulat komplexitásáról és a díszletről leesés kihívásairól…

• Milyen “viszonyban” vagytok a temetésekkel?

• Norbert: Ritkán keveredik az ember csak úgy oda egy temetésre. Nem is tudom, hogy egyáltalán van-e ilyen eset… Általában azok temetésén van ott az ember, akik valamilyen értelemben közel álltak hozzá. Az a meghatározó, hogy kit temetünk, szerintem – bár azt hiszem, ezzel nem mondtam hatalmas újdonságot.(mosolyog)

• Kristóf: Egész közeli  szeretteim kapcsán szerencsére nem kellett megélnem ilyen szituációt. De már  többször előfordult velem, hogy “odakeveredtem” egy-egy temetésre halotti beszédet mondani. Furcsa  ez ilyenkor, mert rajtad kívül mindenkinek van valamilyen viszonyulása, érzelmi kötődése az elhunythoz, te meg mint kívülről jött beszédmondó kilógsz ebből – ez egy elég bizarr helyzet…

…hogy élhet valaki így, hogy az egész életműve arról szól,  minden mennyire rossz, kilátástalan…- amit persze roppant ízléses iróniával tálal. Ettől függetlenül elég borzasztó és perverz lehet valakinek úgy létezni, hogy efféléket vet papírra – ennek tényleg csak az a feloldása lehet, amit Kristóf mondott: Bernhard számára ez az egész  gyógyszer.

• …akárcsak a Thomas Bernhard-szövegek: sötét, abszurd tónusúak.

• Kristóf: …nem is az, hogy sötét tónusúak, inkább valamiféle monománia az, ami jellemzi őket… Mert nem feltétlenül a képei sötétek, hanem az a zenei monotonitás, ahogy a szövegeit szerkeszti, ez által sötétülnek be ezek a szövegek, ezt érzem.

• Mikor legelőször Bernhard-szöveget olvastatok, hogyan hatott rátok?

• Norbert: Úgy hatott rám is, ahogy mindenkire: kézzel fogható ez a fajta sötétség és kilátástalanság – bár nem ismerem mindegyik szövegét – mégis ez egy meghatározó elemük. És valamiért ilyen perverz az ember, hogy szeret ilyen fajta szövegeket olvasni.(felnevet)

fotó: Gyöngyösi Hunor
 

• Bernhardot én télen szeretek olvasni, amikor kevés a napfény…(kuncog) Ez a perverz, monoton sötétsége a szövegeinek, az adja az optimizmust is nála, nem?

• Kristóf: Ha valaki ilyeneket ír, akkor azt szoktam gondolni, hogy azért teszi, hogy kiírja magából a sötét gondolatokat, ezáltal benne kevesebb marad. De jó neki, Istenem, hogy kiírta magából, és ez nem maradt a lelkében!(jóízűen felnevet) – az “optimizmusáról” nekem ez jut eszembe…

• …ez mindenképpen egyfajta optimizmus nem?(nevet)

• Norbert: Pont ez került szóba egy-másfél hete az egyik próbán: hogy élhet valaki így, hogy az egész életműve arról szól,  minden mennyire rossz, kilátástalan…- amit persze roppant ízléses iróniával tálal. Ettől függetlenül elég borzasztó és perverz lehet valakinek úgy létezni, hogy efféléket vet papírra – ennek tényleg csak az a feloldása lehet, amit Kristóf mondott: Bernhard számára ez az egész  gyógyszer.

Attól függetlenül, hogy egysíkúnak hat, attól még nagyon sokféle motívum jelenik meg benne, ez számunkra és Csaba számára óriási segítséget ad. Ezekbe a motívumokba nagyon jól lehet kapaszkodni. Ilyen motívum, amely uralja, meghatározza ezeknek a monológoknak a hangulatát: maga a táj, a tiroli táj. Az a tiroli táj, ahol – Bernhard szerint – semmi nem történik, semmi az ég egy adta világon. Ez is például egy ilyen állandóság – nagyon sok ilyen van még a szövegben egyébként, – amit meg lehet mutatni, fel lehet újra és újra villantani – ezért is engedi meg ez az anyag, hogy ne legyen egyenlőségjel a képek és a szöveg között!

• Egy ilyen pervez szöveget hogy lehet, hogyan érdemes a színpad 3D-jében visszaadni?

• Norbert: Pont abban a stádiumban járunk a darabbal, ahol erre próbálunk érvényes, működő, működtethető dolgokat kitalálni. Ezek a szövegek döntően, leginkább monológok, amelyek a színészi karakterépítés számára nagyon nehezen vagy sokszor nem is “hasznosíthatóak” – erre nekünk is újfent rá kellett döbbennünk most ennek az anyagnak a kapcsán.(kuncog)

• Kristóf: Így egy héttel a bemutató előtt már abba az irányba teszünk erőfeszítéseket Csaba (Horváth Csaba, a rendező –szerk.) vezetésével, hogy ne a szöveg-monológoknak legyenek konkrét képi megjelenítései, hanem hogy ezek a képek el tudjanak szakadni a szövegektől, és vagy előre vetítve, vagy utólag reflektálva kapcsolódjanak hozzájuk – hullámzó kölcsönhatásba kerülhessen a kép és a szöveg egymással. Ebben az értelemben sem lesz ez egy klasszikus színdarab, hiszen az előadás szituáció-képei sem feltétlenül a szövegekre vannak felépítve – nincsen egyenlőségjel a szövegek és a szövegeket megjelenítő képek között. Inkább érzeteket adnak, gazdagítják és plusz jelentéstartalmakat adnak hozzá a szöveghez.

fotó: Gyöngyösi Hunor
 

• Hogyan lehet gazdagítani ezt az egysíkú, monoton monológ szöveg-testet?

• Norbert: Attól függetlenül, hogy egysíkúnak hat, attól még nagyon sokféle motívum jelenik meg benne, ez számunkra és Csaba számára óriási segítséget ad. Ezekbe a motívumokba nagyon jól lehet kapaszkodni. Ilyen motívum, amely uralja, meghatározza ezeknek a monológoknak a hangulatát: maga a táj, a tiroli táj. Az a tiroli táj, ahol – Bernhard szerint – semmi nem történik, semmi az ég egy adta világon. Ez is például egy ilyen állandóság – nagyon sok ilyen van még a szövegben egyébként, – amit meg lehet mutatni, fel lehet újra és újra villantani – ezért is engedi meg ez az anyag, hogy ne legyen egyenlőségjel a képek és a szöveg között!

• Kristóf: …és humort is tud ez a játékmód a szöveghez hozzáadni. Olyan helyeken tesz hozzá a játék humort – bár a szövegek hihetetlen abszurditása néhol maga a humor, – ahol egyébként nem lenne humor magában a szövegben.

• …erre a fajta hihetetlen abszurditásra gondoltam igazából, amikor Bernhard optimizmusára céloztam…

• Kristóf: Valószínűleg így lehet túlélni azt a világot, amelyben ezek a szövegek születnek.(nevet)

A bűntudat a saját magaddal szembeni viszonyodban képes segíteni, feloldani valamit, amit másképpen nem tudnál magadnak körbeírni esetleg. Az előadásban a bűntudat kérdése a nézőben képződik meg, mert a szöveg, az előadás inkább a bűntudat hiányáról beszél, arról a bűntudatról, aminek lennie kéne, de még sincs.

• Norbert: …és valószínűleg így lehet túlélni ezt a közeget – megpróbálni nevetni rajta,  megkeresni a “vidám” oldalát.

• …arról nem is beszélve, hogy ebben a tájban a gyászolók szeme számára még ott van egy fehér folt is – amit vagy csak a lelki vagy a fizikális szemükkel is látnak, látni vélnek… Mennyire egyedi feladat a szöveg számtalan síkját, egymást keresztező dimenzióit képileg lekövetni?

• Kristóf: Hát nem kis feladat, az biztos:(felnevet)

• Norbert: Szerencsére nem vagyunk teljesen egyedül ebben az ötletelésben, mert van valaki, aki összefogja, irányt szab ezeknek az útkereséseknek.

• Kristóf: …és egymásra is tudunk támaszkodni, egymásból is meríthetünk, mert azáltal, hogy tízen vagyunk, és ahogy összerakódnak az előadás képei, azonközben – sokszor különösebb megbeszélés nélkül is – leosztódik közöttünk, hogy melyikünk melyik rétegét, síkját játssza egy-egy képben a szövegnek – így dúcoljuk alá egymást és az éppen a szövegét mondót.

fotó: Gyöngyösi Hunor

• …és a bűntudat folytonos nyomasztó voltát hogyan lehet megélni, megmutatni?

• Norbert: Minden kép, szöveg és történés a színpadon kialakít egy atmoszférát, melyben minden érzés, így a bűntudat is meg tud jelenni, azt hiszem.

• Kristóf: …bár ilyen, hogy “bűntudat” külön nem keretezhető itt be…

• Norbert: Külön, kódolhatóan nem kereshető vissza, nem választható ki olyan: bűntudat.

…a figyelem…ami bizonyos pillanatokban egészen profán módon csak annyi: le ne essünk a díszletről! Ez az egyetlen cél, hiszen: egyik lábam itt, másik a levegőben, onnan húz, innen tol, amonnan pedig mindezt meg kell tartani! Egyetlen dolog kattog ilyenkor az emberben: ne essek le! – ennek kell szentelnem minden energiám. Ez kívülről valószínűleg úgy jelenik meg, mint küzdés. És mindeközben még mi legyen a bűntudattal, ugye?

• Mire jó, miben tud segíteni a bűntudat?

• Kristóf: A bűntudat a saját magaddal szembeni viszonyodban képes segíteni, feloldani valamit, amit másképpen nem tudnál magadnak körbeírni esetleg. Az előadásban a bűntudat kérdése a nézőben képződik meg, mert a szöveg, az előadás inkább a bűntudat hiányáról beszél, arról a bűntudatról, aminek lennie kéne, de még sincs.

• Norbert: Ezzel most csúnyán egyetértek!(nevet)

• Ezzel az előadással konkrétan a bűntudat témáját tekintve van bármi szándékolt célotok?

• Kristóf: Csak annyira és annyiban, mint amikor bármelyik színház előveszi a Bűn és bűnhődést. Annál nem több, de azért mindenképp, mert ez nagyon is fontos ok.(szélesen mosolyog)

fotó: Gyöngyösi Hunor

• A valamivel szembenézni tudás értelmében ez lehet egyfajta terápiai is a nézőnek és az alkotónak?

• Norbert: A nézőnek lehet, de nekem alkotóként, miközben játszom – semmiképp. Ebben nem hiszek – kövezzenek meg ezért, ha tetszik. Ha valaki épp aznap úgy ül be, hogy hajrá, akkor annak örülünk természetesen, de mi nem adunk okot konkrétan a bűntudatra – mint ahogy azért sem tudjuk a felelősséget vállalni, ha valaki az előadásunk után a Dunának megy.(felnevet)

• Mi az, ami alkotóként végbemegy, aminek le “kell” pörögnie benned az előadás alatt?

• Norbert: Nem tudok különbséget tenni előadásaink között ebből a szempontból: nekem figyelnem kell a másikra – ez a legfontosabb feladat előadás közben!

• Kristóf: …a figyelem…ami bizonyos pillanatokban egészen profán módon csak annyi: le ne essünk a díszletről! Ez az egyetlen cél, hiszen: egyik lábam itt, másik a levegőben, onnan húz, innen tol, amonnan pedig mindezt meg kell tartani! Egyetlen dolog kattog ilyenkor az emberben: ne essek le! – ennek kell szentelem minden energiám. Ez kívülről valószínűleg úgy jelenik meg, mint küzdés. És mindeközben még mi legyen a bűntudattal, ugye?(szívből, jólesően kacag)

Engem talán a Forténak a komplexitása vonz be újra és újra, a kiszámíthatatlanság. Komplexitás: egyszerre tánc, zene, ritmus, fizikalitás, szöveg, Minden egyes találkozásunkkor sorra érnek az új és újabb felfedezések. Olyan feladatok, amelyeknek ismét neki kell rugaszkodni, és még véletlenül sem lehet kisujjból megoldani őket.

• Melyikőtöknek hogyan kezdődött, indult a Forte Társulatban a léte?

• Norbert: Amikor a Gyulai Shakespeare Fesztiválon a Troilus és Cressidát játszották, abban játszottam velük először, akkor találkoztam az egész fortés csapattal. Bár ez az egész folyamat kicsit furcsa is volt, mert mindketten Csaba osztályába jártunk, mind a ketten láttunk fortés előadásokat, és már csak idő kérdése volt akkortájt, hogy szerepeljünk is bennük. Kapcsolatunk a Fortéval így tulajdonképpen akkor kezdődött, amikor felvettek minket az egyetemre.
• Kristóf: Ebben a mostani előadásban vendégként játszom, ám már a tavalyelőtti Concertoban debütáltam, mint fortés(nevet) Az osztály 2009-es elindulása óta tulajdonképpen kisebb-nagyobb szünetekkel dolgoztunk együtt is, Csabával is – közben lediplomáztunk, közben ők elkészítették a Toldit, közben én kicsit külön utakon jártam, csináltam a saját dolgaimat is. Aztán bekanyarodtam vendégségbe a Forte Társulathoz – és ennek én nagyon örülök.

• Mi az, ami miatt jól érzitek magatokat ebben a társulatban, ezek között a formanyelvi elemek között?

• Norbert: Nekem ez az a formanyelv volt az, amit elsőként megismertem, ezzel kerültem elsőként kapcsolatba – ezzel a kifejezésmóddal lettem beoltva annak idején. Sőt: még debreceni gimnazistaként találkoztam vele először, mert akkor Csaba Debrecenben volt a tánctagozat vezetője, és a gimnáziumomba is jöttek órát tartani nekünk a mostani Forte Társulat elődjével, magjával. De mindezekkel jóformán nem is mondtam el még semmit…(nagyot nevet)

…ami bizonyos pillanatokban egészen profán módon csak annyi: le ne essünk a díszletről! Ez az egyetlen cél, hiszen: egyik lábam itt, másik a levegőben, onnan húz, innen tol, amonnan pedig mindezt meg kell tartani! Egyetlen dolog kattog ilyenkor az emberben: ne essek le! – ennek kell szentelnem minden energiám. Ez kívülről valószínűleg úgy jelenik meg, mint küzdés. És mindeközben még mi legyen a bűntudattal, ugye?

• Kristóf: Engem talán a Forténak a komplexitása vonz be újra és újra, a kiszámíthatatlanság. Komplexitás: egyszerre tánc, zene, ritmus, fizikalitás, szöveg, Minden egyes találkozásunkkor sorra érnek az új és újabb felfedezések. Olyan feladatok, amelyeknek ismét neki kell rugaszkodni, és még véletlenül sem lehet kisujjból megoldani őket.

Csatádi Gábor