…és bármily triviálisan fülbemászó dalszöveg-darab is ez, a mögöttes üzenete korántsem csekély. Bár első ránézésre könnyed frivolsága mögött kár keresni az egzisztencializmus gyökereit, de a pontos, szarkasztikus tükörtartást annál inkább. Csak mindebből elsőre semmi sem látszik – ez a mi szerencsénk. Ahogy Jacques Offenbach, az operett létrehívója is tökéletesen tisztában volt ezzel, mikor bőségesen mért szatírával komponálta librettóit, melyek közül Székely Kriszta rendezésében a Kékszakáll debütált most a Budapesti Operettszínházban. Vígoperett, amelynek ez a hangszerelése teljesen megújítja ezt a százötven éves darabot, hogy közben mégis klasszikusan eleven és cserfesen sziporkázó maradjon – legfőképp pedig ráerősítsen az offenbachi tradícióra: igényes játékosságával észrevétlenül kifiguráz minket, miközben a nevetőrohamaink között lavírozunk.
Lavírozás ez, csak most nem a lovagkor Kékszakálljának miliőjében, hanem Amerika ’50-es éveinek dinamikusságában is középszerű nagyvállalatainak a világában. A hatalmas, bauhausra hajazó vállalati székház aulája (díszlet: Balázs Juli): elegáns, letisztult íveivel, árnyalataival az építészet progresszivitásának és kuriózum voltának is adózik. A most felől nézve persze egy porlepte korszak védjegye, mégis huncutul dacol az idő múlásával. Játék a már nincs és a még van világával: a  Kékszakáll-legenda épp oly eleven, mint századokkal korábban lovagi vértezetek közepette.

fotó: Gordon Eszter

Butuska, könnyed bókoktól cseppfolyóssá váló titkárnők, takarítónők vagy iskolázatlan udvarhölgyek egymásba átjárhatósága, kompatibilitása nem is kérdés, csak az, hogy mit kezd vagy épp vissza él-e mindezzel valaki. Pattantyús Dóra jelmezeinek szabása, szolid, makulátlan eleganciája és színharmóniája ezt az átjárhatóságot észrevétlenül viszi végbe a szemünk előtt – minden kis részlet illeszkedik a többihez, szépen kimunkált egészet alkotva, akár még a tánckar koreográfiájának mozgékonyságát ekképp is megelőlegezve.

Szacsvay László Bobéche szenátora megérkezik, és ez a megérkezés a fergeteges vígoperetti elindulásnak is a maximális biztosítéka. Régimódi, tiszteletet parancsoló, játszi elegancia és az élettapasztalat csibészes közkinccsé tételének zseniálisan eltalált keveréke ez a megérkezés. Szacsvay László eszenciaként csepegteti bele a darabba azt – talán ösztönösen, tudtán kívül, – amitől ez a fékevesztett, komédiába hajló operett igazán “futásnak ered”. Megadja a kezdőhangot, amit Székely Kriszta csak tovább fokoz, árnyal azáltal, hogy szkafander sisakban, bolygók, galaxisok esti meséket idéző intonálásában görgeti, gurítja a kivilágított földgömböt a napi politika gyakorlásába belefogó szenátor udvartartásának tagjai között.

Ebben a közegben nem is nehéz Kékszakállnak (Varga Donát) visszaélni a női szívek bizalmával, mert ehhez az érzelmi “túlkapáshoz” minden kézenfekvően adja magát. Varga Donát tenorja kifogástalan, behízelgő, lábunkról levevő. Mindent és mindenkit akar, leginkább a nőket, kiket oly szapora ritmusban cserélget, mint más a fehérneműjét. Hangjától, könnyed céltudatosságától elvarázsolódik a vállalati nők kara – a Kulcsár Noémi koreografálta tánc- és balettkar légies fegyelmezettséggel, mint egy hatásos, bombabiztos bájital von hatása alá a női szívekkel egyetemben minket is – még akkor is, ha látnivaló, hogy a mozdulatsorai nem végigvittek, koncepcionálisan nem alkotnak egy kompakt, kimódolt egészet.
Az előadásnak ritmusa van elsődlegesen: ritmusa stilárisan – a frivolságát tekintve – és ritmusa fizikálisan. És ezek a ritmusok eggyé komponálódnak, észrevétlenül hatnak ránk az offenbachi zene táncszerű, finoman stilizált deklamációival összefonódva. Egység ez, melyben minden a helyén van, a maga kellő arányában, adagolásában – ám mindezt észre sem vesszük, hisz a zseniálisan megtalált, kiszabott mértékek okán mindez csak úgy egyszerűen és észrevétlenül hat ránk, és pont ettől és ezért: engedjük is bátran, hogy hasson ránk.

fotó: Gordon Eszter

Az első részben Székely Kriszta szinte  “kerget” is minket ebbe a beleandalodásba – ami az operett világához nem szokott nézőt el is untatja: tinglitangli limonádéként hat. A karakterek jelenetei ezen első részben félbehagyottnak hatnak – talán szándékosan, talán az akarat ellenére. Előkészítés ez, alapozás, amit persze csak visszatekintve érteni. Stílusosan, gondosan tálalt cukormáz ez, ahol az aktaiktató Fleurette, alias Hermia/Hermina (Bojtos Luca), Bobéche szenátor (Szacsvay László) lánya és Saphir (Dolhai Attila – pizzás fiúnak adva ki magát – évődnek egymással. Ebbe az évődésbe a kihordó fiú kegyeiért beszáll Boulotte, a takarítólány (Borbás Barbara) is, aki aztán Kékszakáll hatodik feleségévé avanzsál. Bravúros, igazi offenbachi operettszerkesztés, amire ez e rendezői olvasat maximálisan rá is játszik mesteri mértéktartással.

Mérgezések, gyilkosságok, álgyilkosságok, félrevezetések és önáltatások – egyik  geg a másik után, miközben fegyelmezett lendületben, tökéletes összhangban kíséri, festi alá a szükséges részeknél mindezeket a tánc- és balettkar. Miközben a díszlet egymás után vált színt, árnyalatot, atmoszférát Bányai Tamás biztos kézzel, beleérzéssel kimunkált világítástervének köszönhetően. Nincs neon az előadásban, mégis neonfeliratként villog, színeződik át, kap más és más hangsúlyt ez a Kékszakáll-világ.

A Lőrinczy Attila és Szabó-Székely Ármin által jelentősen átdolgozott szövegkönyv miközben feljavította az eredetit, aközben vissza is adta a neki szánt szatirikus, fricskát osztó hangütését is. Ugyanígy Máthé Zsolt dalszövegei magabiztos ügyességgel faragnak a szöveg rímein, humort adva hozzá, azt az igazi feketét. A dalszövegek sor- és szóvégei azonban a kimondhatóságnak és a kiejtésnek esnek időnként áldozatul – igyekezvén a dallam ritmusával lépést tartani: a szövegértésen esik csorba – kár, igazán kár  ezekért a szövegekért, bár lehet, hogy  hangtechnikai finomhangolás kérdése csupán.
Szacsvay László Bobéche szenátora megérkezik, és ez a megérkezés a fergeteges vígoperetti elindulásnak is a maximális biztosítéka. Régimódi, tiszteletet parancsoló, játszi elegancia és az élettapasztalat csibészes közkinccsé tételének zseniálisan eltalált keveréke ez a megérkezés. Szacsvay László eszenciaként csepegteti bele a darabba azt – talán ösztönösen, tudtán kívül, – amitől ez a fékevesztett, komédiába hajló operett igazán “futásnak ered”. Megadja a kezdőhangot, amit Székely Kriszta csak tovább fokoz, árnyal azáltal, hogy szkafander sisakban, bolygók, galaxisok esti meséket idéző intonálásában görgeti, gurítja a kivilágított földgömböt a napi politika gyakorlásába belefogó szenátor udvartartásának tagjai között.

fotó: Gordon Eszter

A finom, értő, érett szarkasztikusság és a vérbő, teli torokból felharsanó nevetés adják egymásnak a váltóbotot: Borbás Barbara Boulotte-ja Kékszakállnéként felszabadultan végigcsókolja ezt a szenátori sleppet oly természetességgel, vehemens elszántsággal, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. Nem unjuk el, mert a visszafogott röhejesség és a mulattatni vágyás ad egymásnak ösztönösen találkozót.
Az így elkezdett sorba remekül illik bele a két titkár, mindenes – Kékszakállé és Bobéche szenátoré – Popolani (Peller Károly) és Oscar (Langer Soma) kéretlenül udvarló, hölgyeket, urakat vagy férjeket, feleségeket likvidáló szolgai ügybuzgalma – ők ketten a karrierépítő talpnyalás igazi egyéniségei: Peller Károlyé szívhez szólón ember- és ügybarát, míg Langer Somáé langaléta törtetőként csetlik-botlik, akárcsak mi magunk. Akárcsak Bobéche felesége, Clémentina (Kállay Bori), aki tűzrőlpattant szókimondásával a női egyenjogúság keresetlen szószólójává lesz önkéntelenül – méltó “motortársa” a szenátor férjének.

És miközben robogunk a csillámporos, mindenki a mága párjával  kiházasíttatik shakespeare-s minden jó, ha vége jó befejezés felé, aközben észre sem vesszük, hogy Székely Kriszta művészi mércével, könnyed frivolsággal, az operettvilág rangját, helyét, erejét maximálisan meg- és visszaadva a bolondját járatja velünk. Azt a bolondságot, amit Kékszakáll mindenki mással is járat – és mindez attól zseniális, hogy ez nem is kontrollálódik bennünk. Erről az itt és velünk maradó hozományról nem is tudunk. Pedig ez legalább olyan értékes, unikális és egyenjogú, mint a Székely-operettben az itt szintén velünk maradó nő!

Mérgezések, gyilkosságok, álgyilkosságok, félrevezetések és önáltatások – egyik  geg a másik után, miközben fegyelmezett lendületben, tökéletes összhangban kíséri, festi alá a szükséges részeknél mindezeket a tánc- és balettkar. Miközben a díszlet egymás után vált színt, árnyalatot, atmoszférát Bányai Tamás biztos kézzel, beleérzéssel kimunkált világítástervének köszönhetően. Nincs neon az előadásban, mégis neonfeliratként villog, színeződik át, kap más és más hangsúlyt ez a Kékszakáll-világ.

fotó: Gordon Eszter

És miközben robogunk a csillámporos, mindenki a maga párjával kiházasíttatik shakespeare-s minden jó, ha vége jó befejezés felé, aközben észre sem vesszük, hogy Székely Kriszta művészi mércével, könnyed frivolsággal, az operettvilág rangját, helyét, erejét maximálisan meg- és visszaadva a bolondját járatja velünk. Azt a bolondságot, amit Kékszakáll mindenki mással is járat – és mindez attól zseniális, hogy ez nem is kontrollálódik bennünk. Erről az itt és velünk maradó hozományról nem is tudunk. Pedig ez legalább olyan értékes, unikális és egyenjogú, mint a Székely-operettben az itt szintén velünk maradó nő!
(2018.február 23.)