Home / Megnéztük / Halál, hol a te fullánkod?
Halál, hol a te fullánkod?

Halál, hol a te fullánkod?

Merthogy a fullánkot elsőre nem is venni észre feltétlenül, és pont ettől oly alattomosan bántó. Motoszkál, nem hagy nyugodni, lassan mérgez… Pál korinthosziakhoz írott levelének e retorikai fordulata a “civil térben” talán többértelműbben is rezeg. Akárcsak a Béres Attila rendezte Martin McDonagh: Hóhérokja a Miskolci Nemzeti Színház Kamaraszínházában. A sajátosan angol zamatú fekete komédia abszurd humora kegyetlenségeink egymásból nyíló dimenzióinak adja a kilincset: kegyetlenek vagyunk önmagunkkal, egymással, és ezeket a kegyetlenség-szálkákat a nevetés csak még inkább belénk mélyeszti, hál’ istennek.

A Londonban élő McDonagh egy észak-angol kocsmát és a hamisítatlan angol vidéki mentalitást választotta az ottani halálbűntetés eltörlésének apropóján (1965) írt darabjához. 2018 elején mit tud ez az ízig-vérig angol szöveg Morcsányi Géza fordításában mondani nálunk idehaza? Nehéz vállalkozás, Gothár Péter két évvel korábban megpróbálkozott már vele a budapesti Katona József nagyszínpadán, de minden sziporkázó zsenialitással alakított karakterjáték ellenére légüres térbe érkezett  az előadás – én akkor ezt a szöveg “hibájának” róttam fel.

fotó: Éder Vera

Lepukkantan viseltes, avagy porosan patinás ez az angol vidék: kopottasan szegényes börtönbelső vasággyal, székekkel, asztallal és a falon függő fakereszttel, mellette az “1965. november 8.” – és ugyanilyen füstösen kopott az egykori főhóhér, Harry (Fandl Ferenc) oldhami pubja: meghitt, belterjesen családias a képeivel a falon (díszlet: Horesnyi Balázs). Mert a külső vidék és a lélek belső helyei ugyanazok, és innentől kezdve univerzálissá lesz az, ami persze alapvetően mégiscsak emblematikusan észak-angol.

Ezt a Harry-létezést még tovább árnyalja a kocsmájának három szent, alkoholt kenyérként magához vevő bolondja: a keresztrejtvény megfejtéseit folytonosan mástól kérdező Bill, a mindig mindenre rákontrázó,  mindent kihangosító helyi “oldhamikum”, Charlie  és a fáziskéséseiben utánozhatatlan, nagyothalló postás, Arthur. Ők hárman, mint előadás az előadásban érzékeltetik: a halál büntetést, ennek kritikáját,  egymás bármely köz-  vagy magánügyeit tökéletesen képtelenek vagyunk átérezni,  a szolidaritás pedig annyira komoly tényező közöttünk, mint egy zárt osztályon az egymást szórakoztatók között.

Egy utolsó halára ítéltjét, Hennessy-t (Kokics Péter) kivégző főhóhér utolsó börtönbéli, majd kocsmatulajdonosként – az azt követő “civil” munkanapjairól készült fergetegesen röhejes, groteszk tükörtartás ez a darab. Megmutatni a főhóhérnak a levetkőzhetetlen hóhérságát akkor, amikor éppen az eltűnt lányáért, Sirley-ért (Rusznák Adrienn) aggódik. Aggódik, hisz éppen az ő eltűnése napján bukkan fel a titokzatos idegen, Mooney (Somhegyi György), akiről felettébb kompromittáló, Sirley eltűnésével kísértetiesen kapcsolatba hozható körülményeket mesél Harry egykori hóhérsegédje, Syd (Simon Zoltán). Somhegyi György oly pimasz eleganciával iskolázza le mindannyiukat, és bravúros könnyedséggel teremt szellemi fölényt ebben az észak angol közegben, hogy  eszünkbe se jut nem gyanakodni rá – a látszat és a róla szóló, kétértelmű  Syd-propaganda meg vesz bennünket kilóra, de ez innentől mostanság már ismerős mifelénk…

Minden hirtelen, kiszámíthatatlan gyorsasággal történik vagy csak akként hat. Hisz ennél jobb helyzet ahhoz, hogy megmutassa az ember a valódi arcát, ritkán adódik. Béres Attila ezt az arcot, ezt a “krízishelyzetben” megmutatkozó kis-nagy emberit akarja megmutatni, és ehhez a humor csak eszköz, segédlet. A sajátos fekete komédiázás csak mankó, talán ezért sem jelent akadályt ennek a fajta unikális humornak a hazai pályán való szerepeltetése – anélkül hogy ezt különösképpen az itthoni ízesítéssel tálalnák. Szinte csak néhány poén az, amit kreatív “magyarításként találunk benne, jókor, jó helyen szerepeltetve és oly evidens természetességgel a Martin McDonagh-i anyaghoz varrva, hogy az eggyé is szervül vele.

fotó: Éder Vera

Fandl Ferenc Harry-je kispolgári rátartisággal, mint egy fontoskodó, mellét kidüllesztő kisegér tetszeleg hóhérként is, csaposként is a maga közönségének, legyen ez Syd vagy a Börtönigazgató (Farkas Sándor). Ez a tetszelgés egyszerre  adja vissza saját magának, de környezetének is az alaptónusát. Fandl Ferenc Harry-je létállapot, mely fekete humor nélkül is abszurd látlelet a mindenekfelett álló, ám az elítéltjeitől semmiben sem különböző, bűnöző önmagunkról.

Ezt a Harry-létezést még tovább árnyalja a kocsmájának három szent, alkoholt kenyérként magához vevő bolondja: a keresztrejtvény megfejtéseit folytonosan mástól kérdező Bill (Harsányi Attila), a mindig mindenre rákontrázó,  mindent kihangosító helyi “oldhamikum”, Charlie (Rózsa Krisztián) és a fáziskéséseiben utánozhatatlan, nagyothalló postás, Arthur (Keresztes Sándor). Ők hárman, mint előadás az előadásban érzékeltetik: a halál büntetést, ennek kritikáját,  egymás bármely köz-  vagy magánügyeit tökéletesen képtelenek vagyunk átérezni,  a szolidaritás pedig annyira komoly tényező közöttünk, mint egy zárt osztályon az egymást szórakoztatók között.

E hármasnak ellenpontja és ráerősítője is Harry felesége, Alice (Seres Ildikó), aki megszeppent, fülét-farkát behúzó, erélyes matrónaként, magabiztos és jól eltalált karakterjátékával tovább képes árnyalni ezt a férfi hegemónia-röhejt. Egyébként is ebben az előadásban ezek az egyenkénti karakterjátékok azok, amelyek aztán a maguk egyedisége mellett, mint orgonasípok állnak össze egyetlen közös, finoman hangolt paródia-szólammá.

Ebbe a szólamba iktatódnak be a jelenetek között leengedett függönyre kivetített videóbejátszások – amolyan utcai közvéleménykutatásként – a nép hangjaként a halálbüntetésről. Az élet maga humor, komponálja bele Béres Attila – humor arról, amiben és ahogyan élünk: a szólamok és  az általánosítások mentén.

fotó: Éder Vera

Az előadás jeleneteiben ennek a humornak a felelőse vagy épp őrlángja Simon Zoltán Syd-je, aki csetlik-botlik a többiek helyett,  akin Harry elverheti a port. Simon Zoltán ügyefogyottja csak a többiek számára hibbant, kivégzettek nemi szervét mustrálgató dilis – játékával kimondatlanul is minket mintáz. Minket, akik saját vélemény alkotás híján ide-oda sodródunk, csapódunk, és ha kell, hátsót is nyalunk – ha már a karakánságunk kimunkálására nincs,  nem jut kellő idő, alkalom.

Ezt az abszurd normálisat és normálisan abszurdat fogta össze és vezette végig a rendezés – a humort nem olcsón, ürügyként használva – elegáns hozzáértéssel. Talán azért, hogy két nevetés között a saját mindig a másikat “halálra ítélő” abszurd hozzáállásunknak tegye fel a kérdést: hol a te fullánkod? Fekete komédia a mi feketébe forduló belső világunkról, arról, amelyben az efféle abszurd gyújthat csak talán némi fényt.

Talán csak egyetlen figurának van itt kellő ideje, alkalma mindenre: egy szemüveges, a kocsma és a falu bolondjára hajazó, szerszámos ládájával hajó-maketteket fabrikáló hrabali Pepin bácsinak, egy néma vendégnek (Farkas Sándor), aki  kifinomult aprólékossággal végig matatja az előadást a színpadszéli padján ücsörögve. Alázat, zseniális színészi alkotni tudás és akarás. Nehezen észrevehető – hisz a játéktér totális peremén zajló – játék ez, melybe esszenciálisan sűrűsödik bele mindaz, ami a színpadon és a színház által elmondható – arról nem is beszélve, hogy a darab végén ő adja Syd kezébe azt a keresztrejtvényt, melynek kérdése: melyik az V. parancsolat?

fotó: Éder Vera

Abszurd itt e kérdés, ahogy az is, amint félreértések végeredményeként Moody-t is eltünteti a kocsmányi kivégző osztag a kocsmáros-főhóhérral az élen az élők sorából. Abszurd, de egyben teljesen normális is. Ezt az abszurd normálisat és normálisan abszurdat fogta össze és vezette végig a rendezés – a humort nem olcsón, ürügyként használva – elegáns hozzáértéssel. Talán azért, hogy két nevetés között a saját mindig a másikat “halálra ítélő” abszurd hozzáállásunknak tegye fel a kérdést: hol a te fullánkod? Fekete komédia a mi feketébe forduló belső világunkról, arról, amelyben az efféle abszurd gyújthat csak talán némi fényt.

(2018. február 27. Miskolci Nemzeti Színház)

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: