Home / A függöny mögött / Interjúk / “az ember mindig párbeszédben van önmagával” – interjú
“az ember mindig párbeszédben van önmagával” – interjú

“az ember mindig párbeszédben van önmagával” – interjú

Február elején mutatták be Martin McDonagh: Hóhérok c. darabját a Miskolci Nemzeti Színházban. Az előadásbeli titokzatos vendéggel, Farkas Sándorral beszélgettünk gyerekkori egyedül játszadozásról, a magunkkal-lét hasznáról, a színpad szélén, egymagunkban játszás erejéről, a monodráma szükségességéről és a másiktól való tanulás befejezhetetlenségéről…

  • Gyerekkorodban sokat voltál, sokat hagytak egyedül?
  • Nem, nem hagytak, viszont lányok között nőttem fel, ezért nagyon sokat játszottam egyedül…- mert nem akartam velük babázni.(nevet)
  • …és ez soha nem frusztrált, nem kedvetlenített el?
  • Dehogynem! Nagyon sokszor, ha meguntam a játékaimat, akkor elkezdtem velük babázni – kényszerből. Vagy volt, amikor beöltöztettek lánynak, ez persze frusztrált, de nem volt más választásom.(nevet)

A Hóhérok próbafolyamata során kicsit rendezőként is kellett gondolkodnom. Mivel nem volt szövegem, az előadás egészét tekintve nem is  foglalkoztak velem – hisz a hangsúly nem rám helyeződött nyilván – ezért nagyon kellett figyelnem, hogy Béres Attila mit akar,  aztán ehhez kellett alkalmazkodnom. Apróságokat kellett kitalálnom a gyufafej felgyújtástól kezdve a mikor iszom meg a sörömet-en át egészen addig, hogy mikor tépem és hogyan csíkjaira a nálam lévő újságot – és közben figyeltem, hogy mindezekből mi és mennyi tud beleférni formailag az előadásba.

  • Már csak azért is érdekelt ez, mert a Hóhérokban irigylésre méltóan elmatatsz, játszadozol magadban a színpad szélén az előadás egésze alatt…
  • …nagyon szeretek egyedül lenni! Nem is igazán emlékszem már, hogy ez vajon régen is így volt-e, de mostanában  abszolút! Ha egyedül vagyok, akkor az én kis világomban vagyok, és jól érzem magam! Persze  szeretek társaságban is lenni, természetesen, de az nekem nagyon fontos, hogy egymagamban is lehessek – általában a takarásban is szeretek egyedül lenni, nekem erre ott, akkor szükségem van olyankor. Erre a fajta “magánszférára” szükségem van – bár nagyon tudom élvezni azt is, ha sokan vesznek körbe!

fotó: Papp Endre

  • …azt gondolom, hogy az egyedüllét egy mítosz csupán, egy a társadalom által konstruált kategória…
  • Ebben teljesen egyetértek, mert azt gondolom, hogy amikor “egyedül” vagy, akkor sem vagy egyedül, mert magaddal beszélgetsz. Értsd jól: az ember mindig párbeszédben van önmagával.
  • …és mennyire viseled jól, ha ez a fajta magánszférád nem nyer  kielégítést?
  • Belülről néha nehezen, de szerintem  kívülről ez nem látszik. Ilyenkor szeretem hamar lezárni azokat a beszélgetéseket, és  ellenni egyedül tovább…

Évek óta gondolkodom a monodrámán…csak valamiért nem jutok el odáig, hogy elkezdjem – de ez lehet, hogy csak az én lustaságom! Rengeteg mindenről tudnék beszélni a múltammal kapcsolatban – és pont Kristóffal beszélgettünk arról, hogy az valószínűleg nekem is jólesne, ha ezeket kiadnám magamból.

  • Mindez a társulati lét csapatjáték-légkörében mennyire tud működni?
  • Szerintem mi mindig észrevesszük egymásról, ha a másiknak egyedüllétre van szüksége, arra, hogy ellegyen a saját gondolataival…és szerencsére az ellenkezőjét is észrevesszük – ez itt köztünk remekül működik!(jólesően mosolyog)
  • Mindezekből azt gondolom, hogy a színészmesterség akkor e téren nem is igényel különösebb energiákat tőled, ha hosszú tízpercekig, félórákig egyedül kell játszanod, létezned a színpadon, miközben körülötted sokan játszanak, nem?
  • Dehogyisnem igényel!(szélesen mosolyog) Mert nem lehet megúszni, és én sem úszhatom meg, hogy ott, akkor kívül is, belül is csináljak valamit! Maga az egyedüllét nem kerül erőfeszítésbe, ám azt az egyedüllétet ki kell tölteni!

fotó: Éder Vera

  • …ráadásul úgy, hogy nincs is igazán interakciód a többiekkel…
  • A Hóhérok próbafolyamata során kicsit rendezőként is kellett gondolkodnom. Mivel nem volt szövegem, az előadás egészét tekintve nem is  foglalkoztak velem – hisz a hangsúly nem rám helyeződött nyilván – ezért nagyon kellett figyelnem, hogy Béres Attila mit akar,  aztán ehhez kellett alkalmazkodnom. Apróságokat kellett kitalálnom a gyufafej felgyújtástól kezdve a mikor iszom meg a sörömet-en át egészen addig, hogy mikor tépem és hogyan csíkjaira a nálam lévő újságot – és közben figyeltem, hogy mindezekből mi és mennyi tud beleférni formailag az előadásba. Ez tehát egy picit “rendezői gondolkodást” kíván, amit csak úgy tudtam megoldani, hogy állandóan lestem, Attila hogyan gondolkodik erről a darabról – és erre a gondolkodásra szerettem volna rátenni a magam kis szöszmöszeivel.
  • …és mindemellett az önmagunkra való rálátás készsége is, hisz ez kvázi egy monodráma egy sokszereplős előadáson belül…
  • Valószínűleg ez is kellett hozzá, igen.(mosolyog)
  • Egyébként a monodráma műfaján gondolkodtál már – mármint hogy önállóan csinálj is?
  • Évek óta gondolkodom a monodrámán…csak valamiért nem jutok el odáig, hogy elkezdjem – de ez lehet, hogy csak az én lustaságom!(nevet) Rengeteg mindenről tudnék beszélni a múltammal kapcsolatban – és pont Kristóffal (Feczesin Kristóf –a szerk.) beszélgettünk arról, hogy az valószínűleg nekem is jólesne, ha ezeket kiadnám magamból.

Budapesten nem lett volna olyan jó nekem, mint Kaposváron – én vidéki gyerek vagyok alapvetően, egy tanyán nőttem fel. Ezért is gondolom, hogy Kaposvár szerencse volt számomra… A hangulatában, a családiasságában, a vidéki városi létben. Ott voltunk fiatalok, ott tanultunk színészetet – vidéken – egy olyan hasonló közegben, mint ahonnan én jöttem. Ha a fővárosba kerültem volna: talán el is vesztem volna kissé…

  • Milyen típusú anyag, szöveg esne jól vajon?
  • Mindenképpen a gyerekkoromról szóló, azt hiszem. Persze azt nem tudom, hogy mennyire szövegszerűen vagy mennyire nem. Inkább talán kevésbé szövegcentrikusan, a formára tenném a hangsúlyt, azt érzem.
  • A gyerekkorodon belül mi, és miért épp a gyerekkorod?
  • …a traumák miatt. Ezekkel a traumákkal foglalkoznék, hátha még több választ kapnék, mint amennyit eddig adtam rájuk magamnak.

fotó: Éder Vera

  • Abban, hogy aztán Kaposvárra mentél színészetet tanulni, volt szerepe ennek a gyerekkornak?
  • Szerintem független ez a választás a gyerekkoromtól,  hatalmas szerencse viszont, hogy nem Budapesten, hanem Kaposvárott tanultam. Budapesten nem lett volna olyan jó nekem, mint Kaposváron – én vidéki gyerek vagyok alapvetően, egy tanyán nőttem fel. Ezért is gondolom, hogy Kaposvár szerencse volt számomra… A hangulatában, a családiasságában, a vidéki városi létben. Ott voltunk fiatalok, ott tanultunk színészetet – vidéken – egy olyan hasonló közegben, mint ahonnan én jöttem. Ha a fővárosba kerültem volna: talán el is vesztem volna kissé…
  • …balga módon azt gondolnám, hogy aki tanyán nő fel, az nem igazán tud megijedni semmitől, és magában is jól feltalálja önmagát…
  • …na de a tömeg? Az a rengeteg impulzus, az nagyon ijesztő tud lenni egy ilyen környezet után! Egy évig éltem Csepelen édesanyámmal, és emlékszem, hogy legalább négy hónapnak el kellett telnie ahhoz, hogy ne idegesítsen, ne frusztráljon a kosz, lépten-nyomon hajléktalanokkal találkozni, azokat a képeket befogadni – mert én gyerekkoromban nem láttam ilyen dolgokat. Tudtam ezekről, ám nem voltak a közvetlen közelemben, érted? Az aluljáró húgyszaga, a szemét…- meg kellett tanulnom mindezekkel kezdeni valamit.

Nagyon jól érzem magam, és ha ez így lesz tizenöt év múlva is: ha ezt csinálhatom, ilyen minőségben, ilyen hozzáállással és reményekkel, mint amilyenek most nekem vannak, akkor az nagyon jó lesz nekem, azt hiszem! És ha tizenöt év múlva is el akarok másoktól tanulni dolgokat, akkor az remek lesz! Mert ha nem, ha azt gondolom, hogy már nincs mit tanulnom, akkor már baj van.

  • A tömeg és az impulzusok “többletének” a megszokásában a színműn eltöltött évek mennyit segítettek?
  • Hallatlanul sokat! Mindent ott tanultam meg, ami a színészettel és ezekkel a “többletekkel” kapcsolatos. Volt egy fantasztikus osztályfőnököm: Kocsis Pál, akitől amit csak tudtam, “elvettem”! Ugyanígy mindenki mástól is “begyűjtöttem”, magamévá tettem, amit csak lehetett, és aztán kiválogattam, hogy mi az, ami kell, mi az, ami nem kell. Rengeteg mindent tanulhattam ott, rengeteget!
  • Mi az, ami azokban az években és a kaposváriak után eltelek során a legnagyobb kincseddé lett ebben a “gyűjtésben”?
  • A másoktól, a mások hibájából való tanulás és a nyitott szemmel való járás-kelés. Nézni egy órán, egy próbán a másikat…a legtöbbet mindig másoktól tanultam – nem vagyok a magam hibáiból okuló típus.(jóízűen felnevet) Ez már Kaposváron elkezdett kialakulni bennem, rá is voltam erre kényszerülve, mert ott már mindenkinek volt valamilyen színészi, színházi jártassága és múltja – dráma tagozatos gimnázium például – nekem semmi ilyesmi…színházban is csak egyszer voltam a felvételimet megelőzően. Mindezekről nem volt tehát semmi fogalmam, így el kellett tőlük “szednem” mindent, amit ők addigra már tudtak. El is akartam szedni, és ez jól működött, mind a mai napig is jól működik. Amit tudok, azt “elszedek” az emberektől!(melengető mosoly árad szét az arcán)

fotó: Papp Endre

  • Jó tíz-tizenöt év múlva hogyan, milyen körülmények között szeretnéd majd színészként, emberként viszontlátni magad?

Nézni egy órán, egy próbán a másikat…a legtöbbet mindig másoktól tanultam – nem vagyok a magam hibáiból okuló típus.

  • Ugyanilyen körülmények között, mint most. Nagyon jól érzem magam, és ha ez így lesz tizenöt év múlva is: ha ezt csinálhatom, ilyen minőségben, ilyen hozzáállással és reményekkel, mint amilyenek most nekem vannak, akkor az nagyon jó lesz nekem, azt hiszem! És ha tizenöt év múlva is el akarok másoktól tanulni dolgokat, akkor az remek lesz! Mert ha nem, ha azt gondolom, hogy már nincs mit tanulnom, akkor már baj van.

Csatádi Gábor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: