Március 6-án, kedden ArtMan vol.5 – az ArtMan Egyesület estje a Trafóban, majd pedig egy hónappal később ArtMan nap ugyanitt. Az esten ismét látható lesz a tavaly bemutatott Fehér, amely előadás két „mentorával”, létrehívójával, Farkas Dorkával és Gál Eszterrel beszélgetünk a tünékenységről, a vegyes képességű emberek alkotófolyamatának sajátosságairól, a testtudat hasznáról és a mozdulat belső születéséről…

  • Melyikőtöknek mi jut arról eszébe: illékony, tünékeny?
  • Dorka: Hirtelenjében a mozdulat és az illat.
  • Eszter: Nekem most hirtelen ez jut eszembe: lehetőség. Lehetőség arra, ami épp ott, abban a pillanatban adott – ez egyben szabadság is. Szabadság, lehetőség, telítettség…
  • Dorka: …és a képek is. Amelyek, mint az álomban, megjelennek, képileg léteznek, aztán egy következő pillanatban már talán el is tűnnek, nem léteznek többé, akárcsak az illatok. Érzéki dolgok, melyek nem megfoghatóak, de mégis nagyon erősen képesek ránk hatni.
  • Eszter: Fontos megkülönböztetni az elillanást és az eltűnést, mert valami elillanhat ugyan, de mégsem tűnik el. Ha a táncra gondolok, akkor ott bár minden pillanat más, de mégis megmarad belőle valami a jelenben, ami a következőkben aztán már valami mássá alakul.

...a témánk, a fókuszálásunk, a munkamódszerünk hamarabb megszületett, mint a cím. Sokat agyaltunk a címen…sokáig úgy tűnt, hogy a fehér a címben egy jelző lesz, ezért sokáig kerestük, hogy fehér mi legyen? Aztán a végén arra jutottunk, hogy legyen egyszerűen csak: fehér! Mi improvizálunk, bár lekötjük, hogy hol, ki kivel, mikor és mit, hogyan csináljon, de nem szigorúan vett értelemben koreografáltak az előadásaink. Épp ezért a tavaly bemutatott Fehér és a most újrajátszott Fehér nem is lesz ugyanaz, sőt: nem is igyekeztünk reprodukálni. Az improvizáció maga is olyan, mint egy fehér, tiszta, üres lap: egy üres térben ezerféle dolognak van módja megszületni.

  • A Fehér című előadásotok hogyan született?
  • Eszter: Emlékszem, hogy ez az előadás egészen minimális instrukciók közepette született meg – ráhagyatkoztunk arra, ami ott a próbák folyamán a ráhangolódásainkból a térben született. Nem volt bennünk az “előadást kell csinálnunk” kényszere, ezáltal könnyűvé, szabaddá vált ez az egész folyamat, amelyben meg tudtak szólalni számunkra a tárgyak, mozdulatok. Labdáztunk, énekeltünk – és minden, ahogy bekerült a térbe, egyből meg is komponálódott. Ebből a fehér vászonból mintegy maguktól emelkedtek ki szabadon azok az alkotások, melyeket mozdulatainkkal, a tárgyakkal való szabad bánással – e szabadon hagyott légkörbe beletettünk.

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • …pont úgy, ahogy a fehér is magába foglal minden más színt, és csak egy prizma kell hozzá, hogy részeire bomoljon, nem?
  • Dorka: Ez azért érdekes, mert a témánk, a fókuszálásunk, a munkamódszerünk hamarabb megszületett, mint a cím. Sokat agyaltunk a címen…sokáig úgy tűnt, hogy a fehér a címben egy jelző lesz, ezért sokáig kerestük, hogy fehér mi legyen? Aztán a végén arra jutottunk, hogy legyen egyszerűen csak: fehér! Mi improvizálunk, bár lekötjük, hogy hol, ki kivel, mikor és mit, hogyan csináljon, de nem szigorúan vett értelemben koreografáltak az előadásaink. Épp ezért a tavaly bemutatott Fehér és a most újrajátszott Fehér nem is lesz ugyanaz, sőt: nem is igyekeztünk reprodukálni. Az improvizáció maga is olyan, mint egy fehér, tiszta, üres lap: egy üres térben ezerféle dolognak van módja megszületni. Ebben a megszületésben jelentős szerepe volt annak az intenzitásnak, ahogyan észrevettük a labdáink piros, zöld színét – az a legviccesebb ebben a folyamatban, hogy ezek a tárgyak évek óta itt voltak körülöttünk a teremben, mégis csak most kerültek be egy előadásba – soha nem kaptak addig olyan intenzív figyelmet, mint ott, akkor abban a tavalyi Fehérben.
  • A játszók sajátos képességei hogyan tudnak eggyé szervesülni, kapcsolódni az improvizációban?
  • Dorka: Ez ismét az előbbiekből ered: mik a lehetőségeink, melyek azok a fókuszálási pontjaink, amelyekkel dolgozunk? Attól, hogy kívülről, távolabbról úgy tűnik, hogy sok dolog nem lehetséges, attól viszont még egy sor másik dolog lehetséges – és mi azzal, azokkal dolgozunk, ami lehetséges!

Nálunk az improvizáció, ami megjelenik a színpadon, az  évek óta folyamatosan zajlik. Minden gesztusunk, fókuszunk mögött ott van ez az eltelt, az előadásig vezető, több évnyi folyamat. Ők ugyanúgy tudnak dönteni arról, hogy egy adott pillanatban milyen mozdulatot indítsanak el – nagyon sok mindent tanulhattam az elmúlt években tőlük. Ott van például Totó, aki nagyon nehezen tud beszélni, és kerekesszékéből nem tud felállni, nagyon intenzíven képes viszont a térben haladni. Sokat tanultam tőle, a döntéseiből, mert ő pontosan tudja, hogy miért indul el. Hihetetlen sokat tanultam az improvizáció kapcsán tőlük: mit jelent a jelenlét, és mit az, hogy jelen lenni…

  • …mi emberek előbb látjuk meg a korlátainkat, mint a lehetőségeinket…
  • Dorka: Teljesen vegyes képességűek a tagjaink: van, aki táncművész, van, aki pszichológus, van, aki egyetemista… Különböző, egymástól nagyon eltérő képességekkel dolgozunk mi együtt.
  • Eszter: Mindannyiunknak vannak limitációink, korlátaink, de mi nem ezekre koncentrálunk, hanem ezeket a korlátokat megélve és ezeknek a limitációknak a kapcsán nézzük meg azokat a történéseket, amelyek bennünk zajlanak. Ezeknek a belső történéseknek lesz aztán egy külső megjelenési formája: megjelenik egy kar mozdulatában, egy szemében – ha valaki nagyon keveset képes csak mozogni, akkor is tud valamennyit mozdulni. Egy belső mozgás, ha ráhangolódunk, ugyanolyan érvényű tud lenni, mintha rohangálnánk a térben! A mozgásnak, a megjelenítésnek közöttünk nincs tehát hierarchiája. A próbáinkon megkeressük azt az érzelmi, hangulati közös nevezőt, ami aztán alapként szolgál ahhoz, hogy minden mozdulat, mozgás, megnyilvánulás és kifejezés ugyanolyan súllyal legyen képes bírni a közös térben és az együttes munkánkban. Nagyon különböző tudás és kifejezés szintjén vagyunk, semmiképpen sem mondhatjuk tehát, hogy azonos képességekkel rendelkeznének a tagok, de nagyon figyelünk egymásra, hogy a kommunikációnk során visszajelezzük azt, hogy egy-egy mozdulatban, mozgásban ki mit él meg. Figyelve arra, hogy egy-egy jelenetben melyikünkben mi az, ami megszületik, illetve arra, ha valamelyikünk számára egyik-másik jelenet nem tud akár lelkileg, akár fizikailag működni.
  • Dorka: Vannak a mi táncosaink között egyáltalán nem vagy csak nagyon nehezen beszélő,  keveset mozgó vagy épp csak egy-egy testrészét mozdítani tudó táncosok. Egy bejelentkező kör, verba kör az alkalmaink elején épp ezért egy több év alatt kifejlődött, kifejlesztett, intuitív folyamat eredménye, ami egy külön beszélgetést is megérdemelne, azt hiszem. Bármennyire is nehezen vagy sajátosan  tudja kifejezni magát valamelyikünk – és nem oly könnyedén, hogy: “köszi, jól vagyok!” – attól még közreadja, és nekünk ezek a szándékok, benyomások, hiszen a közös alaphelyzetet formálják: fontosak.

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • …mint ahogy egy mozdulat is belül születik, ezért nem biztos, hogy beszélni és mozogni kell ahhoz, hogy az ember beszéljen és mozogjon…
  • Eszter: Nálunk az improvizáció, ami megjelenik a színpadon, az  évek óta folyamatosan zajlik. Minden gesztusunk, fókuszunk mögött ott van ez az eltelt, az előadásig vezető, több évnyi folyamat. Ők ugyanúgy tudnak dönteni arról, hogy egy adott pillanatban milyen mozdulatot indítsanak el – nagyon sok mindent tanulhattam az elmúlt években tőlük. Ott van például Potoczky Gábor, Potó, aki nagyon nehezen tud beszélni, és kerekesszékéből nem tud felállni, nagyon intenzíven képes viszont a térben haladni. Sokat tanultam tőle és a többiektől, például: mit jelent a jelenlét, vagy arról, hogy mit, mikor és hogyan döntenek –  mert ők pontosan tudják, hogy miért indulnak el.
  • Dorka: …és mit jelent valódi kapcsolódásban lenni! Mert el tudok veszni egy kapcsolódásban  akkor is, ha ugyan jelen vagyok, ám nem vagyok hiteles abban a kapcsolódásban. Ezért is nagyon érdekes elgondolkodni azon, hogy aki itt a Táncániában elkezd táncolni – holott addig soha életében nem táncolt, – az vajon mit is táncol? Pontosan ugyanazt, amit egy kerekesszékes táncol! Hisz pont ugyanazokból dolgozik, mint a profi táncosok: testtudati munka és fókuszok, kapcsolati-munka, csoport, tér – mindnyájan ezekből dolgozunk.

Ami itt ebben a heti két órában történik, akár a sajátosan mozgó táncosainkkal is, az aztán az egész hetükre kihat,  és ott visszhangzik a napjaikban, kitölti azokat. Számukra az itt eltöltött idő megtölti azt az időt, amit nem itt töltenek el. Ez a fajta nonverbalitás képes őket feltölteni, így hatva ki a többi életterületükre is. Igaz ez mindannyiunkra is! Ha mosogatok, közben eszembe jut, hogy hogyan tartom a vállam, és megigazítom, hogy ne fájjon, vagy vezetés közben az osztott figyelem…- az ember egyetlen oszthatatlan egész, amelyről nem tudsz leválasztani részeket: mindig, mindenhol a magad teljes egészével vagy ott, ahol épp vagy.

  • A testtudati-, kapcsolati munka, a testtudat fókuszálás a hétköznapok szintjén hol érhetők tetten, hol, hogyan épülhetnek be egy tánccal nem vagy csak nagyon minimálisan foglalkozó mindennapjaiba?
  • Eszter: Ez egy érdekes kérdés…Az Artman Egyesület már évekkel korábban kidolgozott egy ezzel foglakozó oktatási anyagot, amivel ezt a “láthatóságot” akár intézményesített formában meg lehetne teremteni. Az Inkluzív Jam foglalkozásokra mindig nagy az igény, ahogy időről időre tapasztaljuk – emellett tényleg szeretnénk, ha ennek a fajta táncnak, a mozgástudatosság átadásának lehetne valamilyen intézményesített centruma, átadási módja.
  • Dorka: A testtudati munka, amely része a Táncánián belüli munkánknak, az mindenkinek hasznos: hogyan ülök be a kocsiba, hogyan vezetek, miközben veled beszélgetek, hogyan tartom magam: jól tartom-e magam, igazítok-e rajta? Ez a fajta testtudat tehát akkor is fontos, és jelen van a mindennapjainkban, ha nem erre vagyunk tudatosak – mert beépülve a mindennapjainkba az általános életminőségünket javítja.

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • Eszter: Ami itt ebben a heti két órában történik, akár a sajátosan mozgó táncosainkkal is, az aztán az egész hetükre kihat,  és ott visszhangzik a napjaikban, kitölti azokat. Számukra az itt eltöltött idő megtölti azt az időt, amit nem itt töltenek el. Ez a fajta nonverbalitás képes őket feltölteni, így hatva ki a többi életterületükre is. Igaz ez mindannyiunkra is! Ha mosogatok, közben eszembe jut, hogy hogyan tartom a vállam, és megigazítom, hogy ne fájjon, vagy vezetés közben az osztott figyelem…- az ember egyetlen oszthatatlan egész, amelyről nem tudsz leválasztani részeket: mindig, mindenhol a magad teljes egészével vagy ott, ahol épp vagy.

A testtudati munka, amely része a Táncánián belüli munkánknak, az mindenkinek hasznos: hogyan ülök be a kocsiba, hogyan vezetek, miközben veled beszélgetek, hogyan tartom magam: jól tartom-e magam, igazítok-e rajta? Ez a fajta testtudat tehát akkor is fontos, és jelen van a mindennapjainkban, ha nem erre vagyunk tudatosak – mert beépülve a mindennapjainkba az általános életminőségünket javítja.

  • Dorka: Annak, aki a munkáját szabadúszóként úgy szervezi hogy velünk lehessen, vagy egyetemistaként az órái után minden pénteken itt van, annak nemcsak  erős küldetéstudat és hit kell, hanem az is, hogy mindebben saját maga is  képes legyen jól érezni magát!(nevet) Mert nincs semmiféle “jótékonykodási” fókusz abban, ahogy egymással szemben itt jelen vagyunk – nincs itt segítő vagy hasonlók… Mindenki úgy jön, amilyen, és ahogy van, azzal jön – saját magáért és a csoportért.

Csatádi Gábor