Home / Megnéztük / Sáskajárás
Sáskajárás

Sáskajárás

Az előadás kiindulópontját Robert Merle szatirikus regénye adja (Védett férfiak), melynek alaphelyzete a nemi szerepek kifordítása: vírus pusztítja a nemzőképes férfiakat, és új társadalmi rend áll fel, ahol a férfiak alárendelt, elnyomott helyzetbe kerülnek. A provokatív módon felvázolt probléma, a szexizmus  sajnos azóta is folyamatosan jelen van, és a közelmúlt hazai és nagyvilági eseményeinek hatására forrpontra került. Boross Martin rendezése így a lehető legjobbkor érkezett, kimondott és erős célja, hogy nyílt és őszinte párbeszédet, többféle nézőpontot kínáljon.

Izgalmas és sok meglepetést tartogató világba lépünk be. Nagyjából fél óráig szabadon mozoghatunk a Jurányi színháztermében felépített kiállításon. Állatkertben vagyunk, ahol különböző helyeken és üvegburákban férfiak mondanak el történeteket – valós női történeteket, amelyekben széles spektrumon jelenik meg a szexizmus, a hatalommal való visszaélés és a megalázás. A 2 perces monológok között előkerül olyan eset, amikor az üzletben csak a férjjel (vagyis itt a feleséggel) hajlandók szóba állni, de olyan is, hogy az orvos molesztálja fiatal páciensét. Jól működik ez a szembesítő gesztus, ahogyan az amatőr szereplők is hitelesek és érdekesek tudnak maradni.

fotó: Bartha Máté

Az előadás második része csak egy kicsit hagyományosabb. Az egyik már hallott történet bomlik ki párhuzamosan egy próbafolyamat történetével, amelyben a fikció és valóság egymásba játszatása kap erős hangsúlyt. Így a négy színész (Cuhorka Emese, Julia Jakubowska, Kőszegi Mária, Szász Dániel) nem csak saját néven játszik, de saját és egymás valós személyiségére folyamatosan utal is – gyerekkori képeket látunk, a szereplők szakmai múltja is felmerül.

A történet casting-helyzettel kezdődik. Férfi főszereplőt keresnek. Megemlítik a rendezőt, aki nem jelenik meg, így a három nő a saját kezébe veszi a próbafolyamatot. Az egyik próba erőszakba torkollik. A nők imádkozósáskaként támadnak a férfira ebben a maguk köré épített mesterséges kertben, a legfőbb feszültséget az adja, hogy az első perctől kezdve tudjuk a történetet és sejtjük a végkimenetelt.

Ott van a bosszúvágy a társadalmi igazságtalanságért, és vele együtt a lehetőség az elnyomóvá válásra, de az okok az előadás szövetén belül nagyon általánosak. Nehezen tudom értelmezni a “védett férfiak” jelenlétét is – a statisztacsoport néha megjelenik, mintha egy kis szektát látnánk –  néha felbukkannak, tréning gyakorlatokat végeznek, interakcióba lépnek a főszereplőkkel, aztán kisétálnak. Nagyon izgatja a fantáziámat az ő előtörténetük, hogyan léptek ki a világból, hogyan működik ez a közösség, milyen a viszonyuk a színésznőkkel.

Ahogyan az első részben nézelődtünk a kiállításon, itt is előtérbe kerül a szemlélődés aktusa, és erre épül a nézőpontok folyamatos megkérdőjelezése, újraértelmezése. Az összes jelenetben felvillan a fiktív valóságra való többféle ránézés lehetősége, ennek a módja váltakozik – egy-egy jelenetet többen néznek, és folyamatosan reflektálnak rá, vagy videókamerán veszik és kivetítik, narrálnak, songok hangzanak el és így tovább. A videók kivetítésével, a valós történetekkel, azzal, hogy egy ponton történelmi példák és statisztikák hangzanak el, a dokumentarista elemek kerülnek az előtérbe.

fotó: Bartha Máté

A kortárs valóság és a fikciós alap viszonya azonban tisztázatlan marad, és a sok nézőpont gyakran inkább gyengíti egymást konzisztens építkezés helyett. Abból, hogy a történetmesélés síkjára próbálják hozni a valós elemeket, születnek didaktikusabb megoldások – például egy jelenet, ahol a három nő iskolásan felmondatja az itt már statisztaként működő amatőr szereplőkkel néhány női diktátor életrajzát. Ugyanígy a megjelenő dalok is nehezen találnak maguknak helyet – annyit tudunk meg, hogy a nőknek nem tetszik a szexizmus.

Nagyon fontosnak tartom a párbeszédre való felhívás gesztusát, azzal együtt, hogy a téma és a társadalmi kontextus viszonya sokféle értelmezésben jelenik meg. Végeredményben azonban sajnos az az érzésem, a történetben megjelenő legerősebb motívum a nők elnyomóvá válása, és az erre való ráébredés vagy  rá nem ébredés súlytalanná válik, éppen a túl sokfelé tartó fókusz miatt.

Ott van a bosszúvágy a társadalmi igazságtalanságért, és vele együtt a lehetőség az elnyomóvá válásra, de az okok az előadás szövetén belül nagyon általánosak. Nehezen tudom értelmezni a “védett férfiak” jelenlétét is – a statisztacsoport néha megjelenik, mintha egy kis szektát látnánk –  néha felbukkannak, tréning gyakorlatokat végeznek, interakcióba lépnek a főszereplőkkel, aztán kisétálnak. Nagyon izgatja a fantáziámat az ő előtörténetük, hogyan léptek ki a világból, hogyan működik ez a közösség, milyen a viszonyuk a színésznőkkel.

fotó: Bartha Máté

Erős és világos viszont a színpadkép, a díszlet okos és ötletes használata. A játszók – amatőrök és profik – jelenléte természetes. Nagyon fontosnak tartom a párbeszédre való felhívás gesztusát, azzal együtt, hogy a téma és a társadalmi kontextus viszonya sokféle értelmezésben jelenik meg. Végeredményben azonban sajnos az az érzésem, a történetben megjelenő legerősebb motívum a nők elnyomóvá válása, és az erre való ráébredés vagy  rá nem ébredés súlytalanná válik, éppen a túl sokfelé tartó fókusz miatt.

(2018. február 26.)

A szerző: Nyáry Pál

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: