Sáskajárás

Az előadás kiindulópontját Robert Merle szatirikus regénye adja (Védett férfiak), melynek alaphelyzete a nemi szerepek kifordítása: vírus pusztítja a nemzőképes férfiakat, és új társadalmi rend áll fel, ahol a férfiak alárendelt, elnyomott helyzetbe kerülnek. A provokatív módon felvázolt probléma, a szexizmus  sajnos azóta is folyamatosan jelen van, és a közelmúlt hazai és nagyvilági eseményeinek hatására forrpontra került. Boross Martin rendezése így a lehető legjobbkor érkezett, kimondott és erős célja, hogy nyílt és őszinte párbeszédet, többféle nézőpontot kínáljon.
Izgalmas és sok meglepetést tartogató világba lépünk be. Nagyjából fél óráig szabadon mozoghatunk a Jurányi színháztermében felépített kiállításon. Állatkertben vagyunk, ahol különböző helyeken és üvegburákban férfiak mondanak el történeteket – valós női történeteket, amelyekben széles spektrumon jelenik meg a szexizmus, a hatalommal való visszaélés és a megalázás. A 2 perces monológok között előkerül olyan eset, amikor az üzletben csak a férjjel (vagyis itt a feleséggel) hajlandók szóba állni, de olyan is, hogy az orvos molesztálja fiatal páciensét. Jól működik ez a szembesítő gesztus, ahogyan az amatőr szereplők is hitelesek és érdekesek tudnak maradni.

Az előadás második része csak egy kicsit hagyományosabb. Az egyik már hallott történet bomlik ki párhuzamosan egy próbafolyamat történetével, amelyben a fikció és valóság egymásba játszatása kap erős hangsúlyt. Így a négy színész (Cuhorka Emese, Julia Jakubowska, Kőszegi Mária, Szász Dániel) nem csak saját néven játszik, de saját és egymás valós személyiségére folyamatosan utal is – gyerekkori képeket látunk, a szereplők szakmai múltja is felmerül.
A történet casting-helyzettel kezdődik. Férfi főszereplőt keresnek. Megemlítik a rendezőt, aki nem jelenik meg, így a három nő a saját kezébe veszi a próbafolyamatot. Az egyik próba erőszakba torkollik. A nők imádkozósáskaként támadnak a férfira ebben a maguk köré épített mesterséges kertben, a legfőbb feszültséget az adja, hogy az első perctől kezdve tudjuk a történetet és sejtjük a végkimenetelt.

Ott van a bosszúvágy a társadalmi igazságtalanságért, és vele együtt a lehetőség az elnyomóvá válásra, de az okok az előadás szövetén belül nagyon általánosak. Nehezen tudom értelmezni a “védett férfiak” jelenlétét is – a statisztacsoport néha megjelenik, mintha egy kis szektát látnánk –  néha felbukkannak, tréning gyakorlatokat végeznek, interakcióba lépnek a főszereplőkkel, aztán kisétálnak. Nagyon izgatja a fantáziámat az ő előtörténetük, hogyan léptek ki a világból, hogyan működik ez a közösség, milyen a viszonyuk a színésznőkkel.

Ahogyan az első részben nézelődtünk a kiállításon, itt is előtérbe kerül a szemlélődés aktusa, és erre épül a nézőpontok folyamatos megkérdőjelezése, újraértelmezése. Az összes jelenetben felvillan a fiktív valóságra való többféle ránézés lehetősége, ennek a módja váltakozik – egy-egy jelenetet többen néznek, és folyamatosan reflektálnak rá, vagy videókamerán veszik és kivetítik, narrálnak, songok hangzanak el és így tovább. A videók kivetítésével, a valós történetekkel, azzal, hogy egy ponton történelmi példák és statisztikák hangzanak el, a dokumentarista elemek kerülnek az előtérbe.

A kortárs valóság és a fikciós alap viszonya azonban tisztázatlan marad, és a sok nézőpont gyakran inkább gyengíti egymást konzisztens építkezés helyett. Abból, hogy a történetmesélés síkjára próbálják hozni a valós elemeket, születnek didaktikusabb megoldások – például egy jelenet, ahol a három nő iskolásan felmondatja az itt már statisztaként működő amatőr szereplőkkel néhány női diktátor életrajzát. Ugyanígy a megjelenő dalok is nehezen találnak maguknak helyet – annyit tudunk meg, hogy a nőknek nem tetszik a szexizmus.

Nagyon fontosnak tartom a párbeszédre való felhívás gesztusát, azzal együtt, hogy a téma és a társadalmi kontextus viszonya sokféle értelmezésben jelenik meg. Végeredményben azonban sajnos az az érzésem, a történetben megjelenő legerősebb motívum a nők elnyomóvá válása, és az erre való ráébredés vagy  rá nem ébredés súlytalanná válik, éppen a túl sokfelé tartó fókusz miatt.

Ott van a bosszúvágy a társadalmi igazságtalanságért, és vele együtt a lehetőség az elnyomóvá válásra, de az okok az előadás szövetén belül nagyon általánosak. Nehezen tudom értelmezni a “védett férfiak” jelenlétét is – a statisztacsoport néha megjelenik, mintha egy kis szektát látnánk –  néha felbukkannak, tréning gyakorlatokat végeznek, interakcióba lépnek a főszereplőkkel, aztán kisétálnak. Nagyon izgatja a fantáziámat az ő előtörténetük, hogyan léptek ki a világból, hogyan működik ez a közösség, milyen a viszonyuk a színésznőkkel.

Erős és világos viszont a színpadkép, a díszlet okos és ötletes használata. A játszók – amatőrök és profik – jelenléte természetes. Nagyon fontosnak tartom a párbeszédre való felhívás gesztusát, azzal együtt, hogy a téma és a társadalmi kontextus viszonya sokféle értelmezésben jelenik meg. Végeredményben azonban sajnos az az érzésem, a történetben megjelenő legerősebb motívum a nők elnyomóvá válása, és az erre való ráébredés vagy  rá nem ébredés súlytalanná válik, éppen a túl sokfelé tartó fókusz miatt.
(2018. február 26.)