Home / Megnéztük / Szerelmünk rengetege
Szerelmünk rengetege

Szerelmünk rengetege

…és ebben a rengetegben kószálunk, ténfergünk, mert hisz élni szeretnénk. Függetlenül attól, hogy épp van-e szerelmünknek konkrét kiválasztottja vagy sem. Mert ez a szövevényes, útvesztőkkel teli birodalom bennünk van, mi magunk vagyunk. Szőcs Artur Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde c. drámai költeményét rendezte a Miskolci Kamaraszínház terébe – igazi rengeteget, lelki valóságaink kusza terepét. Azt, melyben egyszerre vagyunk boldogok és bizonytalanok, belső vágyainktól és lelkünk ábrándjaitól fűtöttek – bolyongásunk nem lesz ettől rövidebb, könnyebb,  ám e költőien ihletett, gyermeklelkű, játékos rendezéstől kedvünk támad e rengetegünkbe nekünk is beleveszni.

Ehhez a beleveszéshez minden adott, azaz kézzelfoghatóságában egészen kevés: a játéktér közepét a forgóra állított, felénk lejtő rámpa uralja, melynek közepén hasadék, és e hasadékból kékre festett létra tör az égnek:  a csodafa (díszlet: Árvai György). És ahogy ez a forgó a játék alatt beindul, kezdetét veszi az utazás. Az utazás, mely egyszerre külső és belső, mert lelkünk tereiben is zajlik, köszönhetően Hajdufi Péter videoinstallációjának.  A csodafa létra három dimenziósságában megsokszorozza, kitágítja, a teret – a díszlet és a vetített látvány összeszervül, és beleveszünk mi magunk is ebbe a játéktérbe, melyben Csongor (Bodoky Márk) is hol reményekkel telve, hol reményt vesztve kószál.

fotó: Éder Vera

Van-e a világnak közepe, egy hely, mely mint mindennek origója, kiindulási pontja lehet? Vörösmarty ezzel a gondolattal játszik, és huncut módon velünk is elhitetni akarná, hogy létezik egy efféle hely. Egy csodafa, melynél ott van Mirigy (Nádasy Erika), a boszorkány, akibe belebotlik Csongor, hogy aztán kezdetét vehesse innen a szerelem keresése, amelyet a tündérlányban, Tündében (Prohászka Fanni) vél felfedezni, megtalálni. Előre szólok: ez nem egy romantikus történet, ahol a hős, hősszerelmesként, minden akadályt maga elől félrehajítva tör a szerelmi beteljesedés, a szerelmével való találkozás felé. Nem, sajnos – vagy épp szerencsére.

Csongor nem ad sem ideált, sem példát, megoldó kulcsot, hogy hogyan is kell, és milyennek is kell lenned, ha szerelmes vagy – a romantika, így Vörösmatyé sem erre való eredetileg. Bodoky Márk tiszta tekintettel csak engedi vitetni magát, és hagyja átáramolni magán azt, ami körbeveszi, ami hol segíti, hol hátráltatja. Szelíd konoksággal, eltéríthetetlenül keres, kutat, bolyong egyszerre reménytelien, de e tapintható reményeitől eloldozva is. Keresi azt, ami nincs és mégis van, azt, ami úgy megfogható, hogy közben birtokolhatatlanul nem létezik.

A három ördögfi: Kurrah, Berreh és Duzzog BMX-eken körözve hol Csongort, hol egymást, hol pedig Balgát térítik el az úti céljától, szándékától oly frappáns mókázások, fürge csetlések-botlások, borulások közepette, hogy egy pillanatig sem gondoljuk őket nézve, hogy mi magunk is ördögfiak ne lennénk. Ahogy pontosan értjük: esetlen rossz akarásuk a mindannyiunkban ott rejlő jószándék nyilvánvalóan megtévelyedett mókázása csupán.

Bodoky Márk Csongorja olyan lánglelkű kereső, akit nem lehet egy konkrét, elé rakott nagy céllal lekenyerezni. Nem szerelmes elvakult – bár talán ilyen Csongort várnánk, hisz egy tündérvalóság főhősének bátran osztanánk ilyen szerepet, ha már mi magunk nem tudunk vagy nem akarunk bátortalanságaink okán ilyen szerepeket játszani – hanem szeretni, érteni akaró ember. Kérlelhetetlenül tiszta, őszintén nyitott ez az akarása. Tünde ölében nyugvó fejjel csak egy két percre teljesülne kettejük szerelme, boldogsága. Az ő Csongorjából inkább a keresés boldogsága, a megragadott fénysugár követésének tántoríthatatlan vágya sejlik át.

fotó: Éder Vera

Vörösmarty az emberi lét értelmét, a boldogság meglelésének vágyát és lehetőségeit kutatja drámai költeményében, tagadva és reménykedve, bizakodva és kétkedve. Vérbeli romantika, ám antiromantika, ha pusztán a szerelmi románcot keressük. Szőcs Artur ezt a tézis-antitézis lüktetést vitte tovább nagy gyerekként játszva térrel, idővel, lelkünk külső és belső valóságaival. Tündérföldön vagyunk, kering, forog a színpadnyi rengeteg, és  mindeközben mégsem varázsolódunk el attól, amiben vagyunk, hanem belevarázsolódunk abba, amit ez a tündérkertnyi mesevalóság teremt. Miként Vörösmarty sem elvarázsolni akar, hanem meséjével valamelyest a hétköznapi itt és mostban az útjainkat bevilágítani.

Ebben az univerzális, egyetlen nappá kitáguló-szűkülő költemény-játékban talán az egyetlen talpraesett, magához való ésszel megáldott figura Ilma, aki ezt a talpraesettséget és “jól tájékozódni tudó” képességét paradox módon csak tovább öregbíti, amikor a mágikus kútból kibetűzi a szerelmesek jövendőjét. A jelenetben a látvány és a díszlet ismét önfeledt és mély értelmű játékba kezd, és minket is hív, ránt e játékába.

Nádasy Erika Mirigye nem igazi gonosz boszorka – bár néha jobban vágynánk a kontúrosabb kegyetlenkedésre – hanem cselszövő, úteltérítő. Ledérrel (Szirbik Bernadett) boronálná össze Csongort, aki egészen másra vágyik,  mást  keres – Balgának (Lajos Andrást)persze annál inkább kívánatos lenne Ledér. Lajos András Balgája ügyefogyott, célját mégsem tévesztő, éles eszű, akitől minden kitelik az értelem szerint, csak az nem, amit épp hathatós, praktikus eszességgel várnánk tőle.

Ám pont ez a várnánk tőle hozzáállásunk az, ami vakvágányra fut és tótágast áll, mert az ego elvárásai rendre így végzik itt. A három ördögfi: Kurrah (Farkas Sándor), Berreh (Kokics Péter) és Duzzog (Somhegyi György) BMX-eken körözve hol Csongort, hol egymást, hol pedig Balgát térítik el az úti céljától, szándékától oly frappáns mókázások, fürge csetlések-botlások, borulások közepette, hogy egy pillanatig sem gondoljuk őket nézve, hogy mi magunk is ördögfiak ne lennénk. Ahogy pontosan értjük: esetlen rossz akarásuk a mindannyiunkban ott rejlő jószándék nyilvánvalóan megtévelyedett mókázása csupán.

fotó: Éder Vera

A sík mezőben hármas út egyike sem vezet el oda, ahol a megoldást remélnénk. A Tudós (Keresztes Sándor), a Fejedelem (Molnár Anna) és a Kalmár (Salat Lehel) jambikus sorai, hiába a találóan szép, költői kreativitást sugalló jelmezeik (Szűcs Edit), nem szolgálnak Csongornak használható, magába építhető tanácsokkal – mert bármennyire is gördülékeny, praktikusan bölcs ezen intelmek mindegyike, az útbaigazítás sosem kívülről jön.

Ebben az univerzális, egyetlen nappá kitáguló-szűkülő költemény-játékban talán az egyetlen talpraesett, magához való ésszel megáldott figura Ilma (Tenki Dalma), aki ezt a talpraesettséget és “jól tájékozódni tudó” képességét paradox módon csak tovább öregbíti, amikor a mágikus kútból kibetűzi a szerelmesek jövendőjét. A jelenetben a látvány és a díszlet ismét önfeledt és mély értelmű játékba kezd, és minket is hív, ránt e játékába. Abba, ahol Prohászka Fanni Tündéje a nagyon is kézzelfogható, földi síkon megélt szerelmet keresi. Vágyakozása kérően mohó és finoman hajthatatlan, mintha tudná, hogy olyanra vágyik a Csongor iránti szerelemben, amit talán a választottja nem is lesz képes beteljesíteni.

Játék ez, olyan, amely tökéletes komolysággal játszik. Hisz játszani csak így érdemes. Csongor is játszik, holott nem tud róla, pont ezért igazi és útban segítő a játéka, ahogy az egész darab rendezői koncepciójának is. Játszunk egymással, önmagunkkal, és közben megsejteni véljük, hogy ez a rengeteg és a szerelmünk vagy szerelmeink is ott vannak belül, mi magunkban, legbentebb.

Nincs hepiend. Nincs, hisz Vörösmarty szép, kozmikus nihilizmusával az Éj (Feczesin Kristóf) monológjában:  a minden a semmiből jön és a semmibe lesz teremtéstörténetével nem is adhat olyan hapiendet, ami csöpög, lavórért kiált. A darab értelmezés biztos jele, ahogy az előadás kezdetén háttal áll nekünk a csodafa felé fordulva, mintegy Csongor tükörképeként. Érdemes komolyan venni Feczesin Kristófnak e monológot, hisz a szerző ars poeticája mellett a darab kvintesszenciája is ez. Szőcs Artur játszani hív inkább – jól érteni akarván a művet, – és ez a játékba hívás a költőien ihletett, szárnyalásai közepette is a szereplőkhöz és a nézőkhöz lenyúló zene (Nagy Nándor) által egységes egésszé forr össze. Játékká, melyben nem megszépülnek, hanem értelemmel, könnyed komolysággal telnek meg azok a jambusokba és trocheusokba szedett sorok, melyek így 2018-ban is teljesen érthetőek lesznek még az előadást néző gimnazisták  számára is – mert mikor e darabot a Kamaraszínházban néztem, akkor épp a nézőtér 85%-át ők töltötték meg.

fotó: Éder Vera

Játék ez, olyan, amely tökéletes komolysággal játszik. Hisz játszani csak így érdemes. Csongor is játszik, holott nem tud róla, pont ezért igazi és útba segítő a játéka, ahogy az egész darab rendezői koncepciójának is. Játszunk egymással, önmagunkkal, és közben megsejteni véljük, hogy ez a rengeteg és a szerelmünk vagy szerelmeink is ott vannak belül, mi magunkban, legbentebb.

(2018. február 28., Miskolci Nemzeti Színház)

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: