Home / Megnéztük / Félünk, de nevetünk! – avagy öntudat-lecke haladóknak
Félünk, de nevetünk! – avagy öntudat-lecke haladóknak

Félünk, de nevetünk! – avagy öntudat-lecke haladóknak

Hiszen ha sikerül, akkor a félelem sem olyan nyomasztó. És a nevetés meg is világítja, fel is fedi azt a megfoghatatlan bizonytalanságot, amiben a félelem gombamód tenyészik. Bertold Brecht: Félelem és ínség a Harmadik Birodalomban c.művéből Tárnoki Márk és Novák Eszter negyedévesei és a Zsámbéki-Fullajtár- osztály ötödévesei fazoníroztak egy zenés, lúdbőröztetően abszurd, fájdalmasan röhejes olvasatot, a Félelem és fogcsikor – Zenés nyomorgás a Harmadik Birodalomban-t az Ódry Színpadon. Szorongunk, szűkölünk és nevetünk – így együtt, de folyton változó sorrendben.

Behúzódunk az Ódry színpadának egyik végébe, a színpad szemközti tere a játéktér. A ’70-es, ’80-as évek retro, relikvia számba menő bútoraival, berendezési tárgyaival tele slihtolt, minden négyzetcentiméternyi helyet agyonzsúfolva berendezett  belvárosi, nagy belmagasságú lakást (díszlet: Kuti Letícia) látunk. Beslihtolva faltól falig minden, és ezt a mindent mi magunk is ugyanígy, a színpad másik sarkába belerejtve, belezsúfolva nézzük. Mintha titkos éji szeánszra kucorodnánk fel a színpadra: csak halkan, csak csendben, csak senki meg ne lássa. Tárnoki Márk olvasatában ez az eredetileg 24 egyfelvonásnyi jelenetből álló Brecht-darab búvópatakként egymásba átcsordogáló, sejtelmesen kellemetlen, szándékosan hangulatrontó összejövetellé lesz.

fotó: Szkárossy Zsuzsa

Félig legális, félig illegális. Szabad, lehet, tiltva épp nincs, de nem is éppen üdvösen ajánlott. A harmincas évek hitleri,  szobányi Németországában vagyunk, ahol a tárgyak épp oly egymásra tornyozottan, egymáshoz zsúfoltan vesznek körbe, mint a bennünk egymással birokra kelő gondolatok. Ide érkezik haza az SA-legény, Teo (Szántó Balázs), akit szorongó szerelemmel körbeugrál, vacsoráztat a menyasszonya, Anna (Nagy-Bakonyi Boglárka). Szervilis megszeppentség, alázatoskodás és ebben élvezkedő kisstílű középszerűség. Csupán egy SA-legény,  maximálisan bigott és elvakult természetesen, de épp elég ok ez arra, hogy a környezete máris valódi Hitler-másolatnak tartsa. Igaz is, a hatalom vagy a vélt hatalom bérencei mindig félelmetesebbek, túllicitálóbbak, mint a vezér, avagy egy diktatúra terrorjának seggnyalói az igazi, tőrőlmetszett diktátorok.

Szántó Balázs pont ennek tudatában “ténykedik” családi és baráti körben. Szánalmasan nevetséges, félelmetesen röhejes, ahogy Teoja megtalálja magának az ideális megszeppentnek vélt Franz Lindkét (Hunyadi Máté), és próbálná a nem létező fizikai és szellemi fölényét rajta kiélni verbálisan és a fitogtatás  egyszerűbb eszközeivel. Ám Hunyadi Máté Franz Lindkéje nem a nadrágjába piszkító szürke veréb. Piros kapucnis felsőjében egy igazi önérzetes, fifikás érvelésű, ami a szívemen, az a számon mentalitású melós.Vele össze lehet kacsintani, őt elnézve a fogcsikorgásunk rögvest kackiás oroszlánüvöltéssé avanzsál.

Messaoudi Emina Zsidó asszonya egyszerre ráz össze nevettetni és sokkolni készen, ahogy monologizálva pakolja bőröndjét, hogy férjének ne okozzon gondot többé – inkább elmegy. Monológja párbeszéd, párbeszéd önmagunkkal, olyan, amelyet megspórolni a legnagyobb szervilizmus. Tárnoki Márk és a Novák-osztály végzősei ezzel a párbeszéddel próbálkoznak naprakésszé tenni ezt a lassan száz esztendős, ám ma sem testidegen Brecht-szöveget. Párbeszédükben nyíltság van, és ahogy fináléban énekük szövege is mondja: nem akarnak beszólni, hiszen végzősökként előttük még a szerződtetés. Nevessünk ezen? Ez a valóság, avagy csupán elidegenítő, brechti vicc? Mindez csak addig fogcsikort és félelmet kiváltó kérdés, amíg rá nem eszmélünk a saját szuverén önvalónkra, ami a leghatásosabb birodalmi ellenszer!

Mint ahogy Nagy-Bakonyi Boglárka Annája is kétségbeesett macska-egér játékot játszik Teoval, mikor közös számlájukról húsz márkát szeretne kivenni a testvérének kabátra küldendő. Talán Teo iránti szerelme-rajongása is csak addig tart, amíg a magamért kiállok attitűdje lángra nem kap benne. Szeretni, csöndben maradni, a másikra mindent ráhagyva beleegyezni is csak addig megszokottan könnyű és kézenfekvő, amíg rá nem eszmélünk önnön, mindig is velünk,   bennünk élő, öntudatos saját magunkra.

fotó: Szkárossy Zsuzsa

Ebben a rendezői olvasatban éppen ez a “saját magunkság” kerül előtérbe. Azaz hol reflektorfénybe, hol árnyékba, attól függően, hogy a szereplő mennyire van vagy mennyire akar saját egyéniségével, öntudatra rendeltetett személyiségével tisztában lenni. Mert hát a megfélemlítés zsarnokoskodása megfélemlíthető, alázatos szolgalelkűek nélkül harmadnapos halott – a bűzén kívül nem jó semmire. Tárnoki Márk a bennünk ott szunnyadó individuumot teszi közszemlére, a fogcsikorgatásban öntudatos, majd a szólásra mégsem rest, bedarálhatónak hitt, talpnyalónak tartott kisembert. Azt a  kisembert,  téged és engem, akik nélkül sem ott és akkor, sem itt és ma nem létezne sem harmadik, sem sehányadik diktátor-birodalom.

Ám amíg van lamentáló, a hatalom végbélnyílásait félelemmel vegyes örömmel, de legfőképp a meghunyászkodás kényelmessége miatt szolgáló Goll bíró (Vizi Dávid), és az igazságot magasabb érdekeknek kiszolgáltató bírói hatalom, addig szánalmasság van csak igazságszolgáltatás helyett. Ahogy Vizi Dávid négykézláb az asztalán csúszik-mászik, és tágra nyílt szemekkel, lihegni készen  várja, lesi az Államügyész asszony (Messaoudi Emina) vagy épp a Törvényszéki elnök (Martinkovics Máté) avagy a Házvezetőnő, Mária (Nagy-Bakonyi Boglárka) intelmeit, tanácsait, az maga a komédia. Mert egy szolgálni akaró bíró, aki saját öntudatát érdekek kiszolgálására használja, az pont olyan asztal alá bújó, kucorodó gyermekded bíró, amilyen Vizi Dávid nagykabátos ítélője – ki maga is egyetlen jó, érvényes döntésnek az asztal alá menekülést tartja.

Sorjáznak a jelenetek, a brechti egyfelvonásosok, és közben Fekete Ádám arcpirító szókimondással gazdagon vegyített dalszövegeire együttesként énekelnek könnyeden hátborzongató dalokat a szereplők. Az elidegenítő effekt mellett a keresetlen arculcsapás, az ébresztőt fújás is ott viháncol e dalokban, na persze, alapvetően zenés ráadás ez. Ráadás egy lapáttal arra, amire már természetesen nincs is nagyon mit rátenni,  mi meg mosolyogva bólogatunk e szövegekre, dalokra, hiszen mi már csak tudjuk itt és most, hogy milyen volt az a Harmadik Birodalom ott és akkor – mi ne tudnánk?

Tárnoki Márk a bennünk ott szunnyadó individuumot teszi közszemlére, a fogcsikorgatásban öntudatos, majd a szólásra mégsem rest, bedarálhatónak hitt, talpnyalónak tartott kisembert. Azt a  kisembert,  téged és engem, akik nélkül sem ott és akkor, sem itt és ma nem létezne sem harmadik, sem sehányadik diktátor-birodalom.

Pont olyan, mint amilyen az Anyukát (Messaoudi Emina) és a nagy mellénnyel a véleményét a négy fal között hangoztató Apukát (Szántó Balázs) szabadon feljelentgető, a Hitlerjugendnek beárulgató Gyereküktől (Martinovics Máté) rettegők családi idillje. Kellett nekik tíz frankkal leküldeni a fiukat csak úgy, most retteghetnek, hogy útba ejti a Jugend-irodát feljelentést teendő ellenük. Kicsikké, szánalmasakká zsugorodnak össze, és ebben a zsugorodásban – amin nevetünk – elveszik az egyén önállósága. Talán ez már olyan, amin csak rongyos szűr módjára, kényszeredetten lehet csak mosolyogni…

fotó: Szkárossy Zsuzsa

Messaoudi Emina Zsidó asszonya egyszerre ráz össze nevettetni és sokkolni készen, ahogy monologizálva pakolja bőröndjét, hogy férjének ne okozzon gondot többé – inkább elmegy. Monológja párbeszéd, párbeszéd önmagunkkal, olyan, amelyet megspórolni a legnagyobb szervilizmus. Tárnoki Márk és a Novák-osztály végzősei ezzel a párbeszéddel próbálkoznak naprakésszé tenni ezt a lassan száz esztendős, ám ma sem testidegen Brecht-szöveget. Párbeszédükben nyíltság van, és ahogy fináléban énekük szövege is mondja: nem akarnak beszólni, hiszen végzősökként előttük még a szerződtetés. Nevessünk ezen? Ez a valóság, avagy csupán elidegenítő, brechti vicc? Mindez csak addig fogcsikort és félelmet kiváltó kérdés, amíg rá nem eszmélünk a saját szuverén önvalónkra, ami a leghatásosabb birodalmi ellenszer!

(2018. március 4.)

 

 

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: