Home / Megnéztük / Már a széleken, a széljegyen vagyunk
Már a széleken, a széljegyen vagyunk

Már a széleken, a széljegyen vagyunk

Amíg hagyjuk, addig lehet hülyének nézni, átvágni, mint azt a bizonyost a palánkon. Örök igazság ez, nincs ebben semmi meglepő, ha csak az nem, amikor végre megértjük, elevenünkbe vág és talán föl- és ráeszmélünk. Spiró György: Széljegy című drámáját Zsábéki Gábor rendezte színpadivá a Katona József Színház Kamrájába. Színpadivá azt, ami egyébként teljesen szokványos, tizenkettő egy tucat történet – a köznapivá lett abnormálisat, a valóságshow trivialitásával tálaltat már nem is érzékeljük. És ha valami, hát ez az igazi dráma, és az ebben betöltött szerepünk az, amit nem árt szemügyre venni.

Spiró György drámájának történetét nem érzem elsőre súlyosnak. Nagyobbat várnék, fifikásan fordulatosabbat, dupla fenekű csavarral. Nem kapok. Helyette kapok egy ingatlanmaffiára hajazó történetet egy Ügyvédnőről (Rezes Judit) és az ő simlis, nagyarcú, középszerűen fifikás Ingatlanosáról (Bányai Kelemen Barna), akik most épp az ügyvédi irodába betoppant, az ügyvédnő egykori osztálytársnőjét próbálják potom négymillió forinttal lehúzni.

fotó: Szilágyi Lenke

Amennyiben hagyja magát, de miért is ne hagyná? És az Ügyvédnő az Ingatlanosával miért is szalasztana el egy ilyen lehetőséget? Körbeüljük azt az ellipszis alakú dobogót, a kamrabeli színpadot, rajta az átlátszó műanyag székekkel, asztallal (díszlet: Khell Csörsz). Dizájnos ügyvédi iroda, a fel- és megkapaszkodottaké, akiknek befutott a szekér. Vagy csak épp úgy adják el, mintha befutott volna. Elég csak körbenézni és észrevesszük, hisz átlátszó az egész. Átlátni rajta, mint az üvegen, már ha egyáltalán át akarunk látni. Mert a megvezetettség, a kiszolgáltatottság és az elvarázsoltság is lehet kényelmes. Spiró György szövege nem mond semmi újat, és nem is gondolnám, hogy az ingatlanpanamázás lenne a legégetőbb társadalmi probléma manapság – ez Mikszáth óta magyar dzsentri módi.

A szavakkal – azokkal a bizonyos klisésre, sablonosra vettekkel – elmondható történetet Fullajtár Andrea három dimenzióban, lénye egészével mondja el. Mert a színpadi előadásban a szöveget a maga eljátszottságában ismerjük meg, és nem  könyvlapokról, az e-book olvasó kijelzőjéről köszön vissza – ettől és ezért színház a színház.

Ez igaz, ám az is az, hogy nem az ingatlanátverés a nagy színházi biznisz ebben az előadásban Zsámbéki Gábor olvasata szerint, hanem az ember és az emberi az, aki és ami mögötte van. Minden más áttetsző, vagy  éppen csak  figyelmet érdemlő. A dráma nem a külsődleges, elmesélhető, objektív történetben van, mert ennél cifrábbakat, dramaturgiailag bravúrosabbakat talán te is és én is, ám még maga a szerző is tudna könnyedén, hanyag eleganciával mesélni. A szokványossága miatt rá sem bagózunk? Pont ez a gáz, de nem a történeté, hanem a reakciónké.

Sorsszerűnek véli a a bölcsész, műszaki fordításokból élő Nő (Fullajtár Andrea), mikor az utcán belebotlik volt osztálytársnője ügyvédi cégtáblájába, nosza, az örömet tovább fokozandó: rögvest fel is megy az irodájába. Fullajtár Andrea Nője az újszülöttek naiv örömével ünnepli körbe Rezes Judit decens, a magabiztosságot ruhaként magára húzó, menőnek tartott Ügyvédnőjét. Mindenki a sablonosra megírt, klisékkel gazdagon beszórt figuráját teríti ki elénk ebben az ellipszisben. Spirói trükk, ha unalmas, akkor az csak azért lehetséges, mert mint védjegyet már megszoktuk tőle – avagy kedves drámaíró úr, ne tessék olyat írni, amit már megszoktunk öntől.

fotó: Szilágyi Lenke

Ám ez megint csak rólunk árulkodik, a mi sznob elvárás horizontunkról. Mert eme sablonosra megírt, klisékkel gazdagon beszórt figurákat Fullajtár Andrea és Rezes Judit könnyedén, elegáns lendülettel,  ezer apró részlettel tölti  meg, úgy, hogy attól bicska nyílik a zsebben. Legalább végre valami történik, elkezd történni velünk, bennünk – na, ugye! Ők ketten két világ, nemcsak társadalmi, hanem lelki, mentalitásbeli státuszuk miatt is.

Fullajtár Andrea Nője  hátizsákosan, farmerkabátban (jelmez: Szakács Gyöngyi), edzőcipősen feszeng, áradozik, hüledezik az ügyvéddé avanzsált, rég látott barátnő előtt. Amit ő  csak  szeretett, akart volna, de nem tudott elérni, amihez saját magát kevésnek tartotta, azt ez a barátnő a karrierjével, cégtáblájával, trendi irodájával elérte. Menő lett- mondja minden egyes a másikon függő gesztusával. Menő, míg ő csak fordítástól fordításig tengődik az örökbefogadott gyerekével, akit egyedül nevel.

Dizájnos ügyvédi iroda, a fel- és megkapaszkodottaké, akiknek befutott a szekér. Vagy csak épp úgy adják el, mintha befutott volna. Elég csak körbenézni és észrevesszük, hisz átlátszó az egész. Átlátni rajta, mint az üvegen, már ha egyáltalán át akarunk látni. Mert a megvezetettség, a kiszolgáltatottság és az elvarázsoltság is lehet kényelmes. Spiró György szövege nem mond semmi újat, és nem is gondolnám, hogy az ingatlanpanamázás lenne a legégetőbb társadalmi probléma manapság – ez Mikszáth óta magyar dzsentri módi.

A szavakkal – azokkal a bizonyos klisésre, sablonosra vettekkel – elmondható történetet Fullajtár Andrea három dimenzióban, lénye egészével mondja el. Mert a színpadi előadásban a szöveget a maga eljátszottságában ismerjük meg, és nem  könyvlapokról, az e-book olvasó kijelzőjéről köszön vissza – ettől és ezért színház a színház. A fordításból magát és gyerekét eltartó Nő költözni szeretne, mert az emlékek zavaróan láncolják oda  a múltjához, amit hátrahagyni szeretne.

fotó: Szilágyi Lenke

Mit tesz isten és a felsőbb akarat: az ügyvéd barátnő, az egykori testi-lelki jóbarát most épp ingatlanban utazik, és  tudna is segíteni a fordító barátnőn, csak éppen kéreti, lebeszéltetné magát inkább. Rezes Judit Ügyvédnője maga a gördülékenyre vett, szemet átejtő papírmasé valóság. Kívül minden, belül annál kevesebb: a szélrózsa minden irányában, a nagyvilágban szerte élő három gyerek, három férjtől, és egy felkapottnak és keresettnek hájbolt ügyvédi praxis. Mindebből vagy elhiszünk valamit vagy nem, vagy szánjuk vagy vállát veregetjük mindezért – ahogy akarjuk, és leginkább, ahogy Rezes Judit akarja ezt,  játéka szerint hol akarjuk, hol nem.

Persze, hogy bukja a Nő az előleget, és persze, hogy az Ügyvédnő szemrebbenés és szégyenérzet nélkül asszisztál ehhez, a nyeregből soha ki nem billenthetők arroganciájával. Széljegy: keskeny sávja a földhivatali tulajdonlapoknak, ahol a perbejegyzéseket rögzítik. Széljegy, ahol mind a két “oldal”  már a szélén van mindennek. Szélén az emberségnek, a gerinctelenségnek, a kitaszítottságnak, a reménykedni- és hinni akarásnak és a megvehetőségnek.

Pont ez itt a dráma. Az, hogy hol a Nő és mi is akarjuk mindezt, hol pedig vele együtt nem – ösztönösen. Csiki-csuki, finomra, precíziósra beállított színészi, rendezői játékkal. Olyan, melyet hol ununk – hisz átlátjuk, – hol pedig vitetünk általa – valószínűleg, mert mi magunk is hinni akarunk ebben a csalásgyanús, lehúzással kibélelt, mindenkit szemrebbenés nélkül átverő mindennapiságban.

Abban, melyben Bányai Kelemen Barna Ingatlanosa a kilóra megveszlek, ott és úgy nézlek hülyének, ahol és ahogy tudlak és hagyod mentalitásával, a házalók mézes-mázos stílusával, bőrkabátban végighaknizva az előadást megvesz minket is, hiszen egyszerre győzködi a nézőt és a Nőt a négymillióról indított előleg egyre emelkedő fontosságáról. A csinálhatunk papírt is róla, ha nem bízunk egymásban mantrájával hasba akaszt, nem is kérdés. És hogy ez is klisés dramaturgia, sablonos karaktertípus? A sablonosak a Janik, és mi, a sablonosakon, mint az üvegen átlátók mégis csak utánuk “kullogunk”.

fotó: Szilágyi Lenke

Még a Nő Mamája (Takács Kati) is felül erre az ívre, mégis ő talán az egyetlen, aki a hiszékenyt alakítva mindünket felültet azzal , hogy  ránk és rájuk bízza, hagyja, elhiggyük-e, hogy ő is bevette a hülyítést, a maszlagot. Látszólag be is, ám ravasz, cserfes, be nem áll a szám játéka, a faluról jöttem öltözékében csendes elszántsággal a szemünkbe nevet. Olyan alakítás ez, melyben csak a sokadik perc után esik le a megértés tantusza, mert addig a segítőkész mama egyetlen gyermekem a lányom katonás fegyelmével, őrmesteri tónusban végbevitt pontos, precíz játékéval lépre csal mindannyiunkat.

Zsámbéki Gábor nem valóságshow-t rendezett, bár a Spiró-darabot tán annak vélni. Pedig csak egy emberi, a mi tájékunkon gyakran megeső történet, mely a tálalásától túlmutat azon, amit banálisnak hinnénk a mindent látottak magabiztosságával – ilyenkor szoktunk mi magunk is hasonló trükköknek áldozataivá lenni. Egy négyszereplős darab, a kliséinket élesen bevilágító játékkal arról, hogy már a széleken, a széljegyen vagyunk. Azért, hogy feltűnhessen,  az effajta szélekről, széljegyekről már nincs hova hátrálni.

Persze, hogy bukja a Nő az előleget, és persze, hogy az Ügyvédnő szemrebbenés és szégyenérzet nélkül asszisztál ehhez, a nyeregből soha ki nem billenthetők arroganciájával. Széljegy: keskeny sávja a földhivatali tulajdonlapoknak, ahol a perbejegyzéseket rögzítik. Széljegy, ahol mind a két “oldal”  már a szélén van mindennek. Szélén az emberségnek, a gerinctelenségnek, a kitaszítottságnak, a reménykedni- és hinni akarásnak és a megvehetőségnek.

fotó: Szilágyi Lenke

Zsámbéki Gábor nem valóságshow-t rendezett, bár a Spiró-darabot tán annak vélni. Pedig csak egy emberi, a mi tájékunkon gyakran megeső történet, mely a tálalásától túlmutat azon, amit banálisnak hinnénk a mindent látottak magabiztosságával – ilyenkor szoktunk mi magunk is hasonló trükköknek áldozataivá lenni. Egy négyszereplős darab, a kliséinket élesen bevilágító játékkal arról, hogy már a széleken, a széljegyen vagyunk. Azért, hogy feltűnhessen,  az effajta szélekről, széljegyekről már nincs hova hátrálni.

(2018.március 5.)

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: