Home / A függöny mögött / Interjúk / “…egészen közel értünk ahhoz a határhoz, ahol mindannyiunk bőréhez ér a hatalom” – interjú
“…egészen közel értünk ahhoz a határhoz, ahol mindannyiunk bőréhez ér a hatalom” – interjú

“…egészen közel értünk ahhoz a határhoz, ahol mindannyiunk bőréhez ér a hatalom” – interjú

Mához két hétre, március 28-án mutatják be az Izland-Magyarország c. FAQ-előadást a Jurányi Inkubátorházban. A darab rendezőjével, Barcsai Bálinttal két nappal a ’48-as forradalom évfordulója előtt beszélgettünk – az ünnep és a készülődő előadás ürügyén – az utazás és a külföldre költözés “hasznairól”, az idehaza elfogyó levegőről és lehetőségekről, Petőfiék internet használatáról, a demokrácia-deficitünkről, az előadás és az önmagunkra rálátás metszés pontjairól és a humor politikai öntudatot tápláló szerepéről…

  • Elutazni, úton lenni – maga az utazás számodra mit jelent…?
  • Nagyon szeretek utazni, leginkább turistaként. Azzal, hogy valahova hosszabb távra elmenjek, elköltözzek, eddig még csak gondolatban játszottam. Ha egy-két hétre elutazhatom,  az viszont iszonyatosan képes feltölteni új élményekkel!(csillogó mosoly)

Azt gondoljuk, gondolom, hogy ez az előadás erős kordokumentum lesz. Érdekes helyekről válogattuk össze ezeket  a szövegeket, és érdekesen is működnek így együtt, mégis kiadnak egy fura, pontos képet, azt gondolom. Ha a nézők képesek megtapasztalni, hogy róluk és velük beszélnek és kommunikálnak ezzel az előadással, akkor elégedett leszek.

  • Mi az, ami ilyenkor képes feltölteni?
  • Ha turistaként vagyok külföldön, akkor megszűnnek azok a kötelmek, játékszabályok, amik a mindennapi életünkben érvényesek. Ez persze csalóka így egy kicsit, mert nem attól érzem jól magam, hogy egy jobb, élhetőbb országban lehetek, hanem mert kiszakadhatok azok közül a meghatározottságok közül, melyek között nap mint nap létezem – nincsenek kötelességeim, azért vagyok valahol, hogy ne csináljak semmit. Ez nem is feltétlenül függ össze valami izgalmas, távoli úti céllal – ezért aztán Magyarországon belül  elutazni valamerre, az is egy nagy adagnyi töltekezéssel ér fel.
  • …mert bármerre is utazol, magadat mindenhová viszed magaddal…
  • …és könnyebben belemész olyan helyzetekbe, amikbe odahaza nem, azért, hogy megtapasztalj olyan dolgokat, amiket addig nem éltél át – a kalandokra nyitottabb tudsz lenni, ha nem a saját terepeden vagy, hanem valahol máshol.

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • Szerinted mi lehet annak az oka – minden jól ismert, felsorolható ok mellett – hogy az elmúlt öt-nyolc évben mi is szeretünk tartósan nem itthon lenni?
  • Az ismert, felsorolhatóak mellett(nevet) szerintem alapvetően két oka is lehet ennek, mindkettővel foglalkozik az előadásunk. Az egyik: ha mindennap hallgatod az híreket, tájékozódsz a közéletben, akkor az egyre fojtogatóbban hat rád. A másik: az internet által kinyílt a világ. Arra régebben nem volt lehetőség, hogy csak így(csettint), egyetlen másodperc alatt képes legyek, teszem azt, belelátni egy Amerikában, Németországban vagy egy Afrikában élő ember életébe. Olyan közelségbe kerültek a messze lévő, talán el sem érhető dolgok – amikről egyébként nem is tudnánk, – hogy ott lebeghet a fejünkben: ha ő ott van kint, akkor akár én is ott kint lehetnék. Ha például nyolcvan olyan magyar ismerősöm van a Facebookon, akik külföldön élnek – akkor akaratlanul is lepörög bennem: ja, hát ez is egy lehetőség! Az a kapu, amit az internet nyitott, az egyfelől nagyon hívogató és csábító. Persze van hátulütője is: az elégedetlenség érzése. Ha másoknak lehet mozogni, akkor én miért nem teszem ezt?

…és amíg személy szerint nem érzem magam gátolva a saját életemben, munkámban, addig – én azt látom – megmarad csupán gondolatnak az, hogy külföldön tán jobban működik a társadalom, mint itthon. Az igazi szorongattatáshoz az kell, hogy valaki a saját bőrén érezze mindezt. S ehhez szerintem már nem is kell sok, mert  egészen közel értünk ahhoz a határhoz, ahol mindannyiunk bőréhez ér a hatalom. Magamat – ez nyilván személyes – még talán nem érzem szorosan ennél a határnál, de nyilván szorongat, fogyasztja bennem és körülöttem is a levegőt, ha felkelek és elolvasok egy hírt, vagy megnézek egy videót, amiben Németh Szilárd, a kormányon lévő párt alelnöke beszél…

  • …és óhatatlanul összehasonlítasz, és azt érzed: elfogytak, elfogynak itthon a lehetőségeid…persze mi az, hogy lehetőség? – ezt épp úgy kérdezem most magamtól is(eltöprengve mosolyra szalad a szája).
  • Az Izland-Magyarország próbafolyamatának a kezdetén ezzel a kérdéssel-kéréssel fordultam a színészekhez: írjanak esszét arról, hogy nekik mit jelent: külföld? – nemcsak elvont, absztrakt módon, hanem az eddigi életük során vajon elgondolkodtak-e már azon, hogy esetleg külföldre költöznének-e? Játszottak-e már ezzel a gondolattal mint lehetőséggel? Színészekről lévén szó a legtöbb esszének ott lett vége, hogy kötődünk a nyelvhez. Egy olyan alkotónak, akinek az alapközege a szó, a nyelv – javarészt azzal vagy azzal is foglalkozik, – annak nehezen elképzelhető, hogy külföldre költözik. Ezzel együtt a két Zsámbéki-Fullajtár osztályos színészünknek volt egy osztálytársa, aki kiköltözött Amerikába – ott él, felesége van, bár nem is nagyon foglalkozik színészettel most, ha jól tudom.
  • Szerinted mi az, ami miatt menekülni szeretne most innen a mi, vagy a nálunk fiatalabb korosztály?
  • A próbáink elején ez is szóba került, és arra jutottunk, hogy akkor kezd minden szorongató, fojtogató lenni, mikor a saját bőrünkön tapasztaljuk – és ez most lehet, hogy kicsit önző dolog – a hatalom túlkapásait és visszaéléseit. …és amíg személy szerint nem érzem magam gátolva a saját életemben, munkámban, addig – én azt látom – megmarad csupán gondolatnak az, hogy külföldön tán jobban működik a társadalom, mint itthon. Az igazi szorongattatáshoz az kell, hogy valaki a saját bőrén érezze mindezt. S ehhez szerintem már nem is kell sok, mert  egészen közel értünk ahhoz a határhoz, ahol mindannyiunk bőréhez ér a hatalom. Magamat – ez nyilván személyes – még talán nem érzem szorosan ennél a határnál, de nyilván szorongat, fogyasztja bennem és körülöttem is a levegőt, ha felkelek és elolvasok egy hírt, vagy megnézek egy videót, amiben Németh Szilárd, a kormányon lévő párt alelnöke beszél…

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • …a sáskákról és egyéb bogarakról beszél.(keserédes mosoly)
  • …vagy sután elmond egy rasszista viccet… vagy ahogy visszautasít egy újságírót, ahogy megnyilatkozik… Például szorongató belegondolni abba, hogy ők rendelkeznek Magyarország sorsáról…
  • A szorongásaink és a külföldre költözéseink egyéni forradalmai mellett a közösség szintjén  közös tevőlegességekben megnyilvánuló “forradalmaink” az elmúlt években miért maradtak el? – nem tudok most nem gondolni az ünnepi évfordulónk kapcsán ezernyolcszáznegyvennyolcra.
  • Valahogy talán ez is kapcsolódhat ahhoz a fura, virtuális világhoz, amit a világháló nyit meg. Befelé csatornázzuk ezeket az indulatokat, befelé egy virtuális térbe, azt érzem. Azzal, hogy valamit kilinkeltem, kiírtam a “fészbukos falamra”, azzal máris tettem valamit – közben pedig nem, mert ez csak egy virtuális közeg. Az internet feszültséglevezető közegként is működik, és egyszerűen ez a feszültség nem tud felgyülemleni, nem tud tetté formálódni!

Mit tudunk elérni ezzel az előadással? – ez egy jó kérdés. Az a szándékom, hogy mindezen nevetni is tudjunk, ha lehet. Hogy egy picit felszabaduljunk ez alól az egész  nyomasztó hatás alól, és egy kicsit rálássunk egy lépésnyivel hátrébb lépve – egyfajta gőzkieresztésként is. Amellett a honfitársainkban az egy valós kérdés, hogy itthon vagy külföldön – és talán ez az előadás is segíthet abban, hogy valamelyest nagyobb önreflektivitással válaszolhassanak erre. Nem akarjuk letenni voksunkat, hogy hol jobb: itthon vagy külföldön – mert mi sem tudjuk, nyilván.

  • …magyarán: ha Petőfiéknek lett volna már netjük, akkor ők sem a Pilvaxban gyülekeztek volna?(kajánul nevet)
  • Igen, egész könnyen el tudom képzelni, hogy akkor talán ők sem. Az internetet én most nyilván egy erős tényezőnek gondolom, emellett a 20. században a magyar lélek eléggé alaposan meg volt nyomorítva ahhoz, hogy még mindig érezzük, és éljen is bennünk ennek az öröksége. Ebben az elmúlt században mindig valamilyen szintű elnyomásban élt a magyar társadalom, és rettentő fiatal még a demokráciánk huszonnyolc éve ahhoz, hogy beletanuljunk. Sokan, részben én magam is, megkérdőjelezik, hogy ez a huszonnyolc év valódi demokrácia volt-e.
  • …mintha az eddig hatalmon lévőknek nem fűződött volna ahhoz érdeke, vagy nem volt hozzá elegendő küldetéstudata, hogy ezt valamiképp megtanítsa…
  • Abszolút! És 2010 óta  rohamos visszafejlődést látunk… Talán a ’90-es években elindult és jellemző volt a demokratikus berendezkedés, a polgári demokráciához való szerencsésebb viszonyulás, vagy legalábbis e folyamat kezdeteinek a megtapasztalása. Most viszont már csak visszafejlődés van e téren.

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • Visszafejlődés, avagy visszarendeződés…
  • …igen, egyfajta restauráció!(nevet)
  • Gyakran érzem azt: a mostaniak mintha arra gyúrnának, hogy amit negyven évig és már a háború előtt is  megszoktunk, annál minek is kéne jobb vagy más? Azt már megszokta ez a társadalom, azt már kellően “begyakorolta”, begyakoroltatták vele, hát uccu, csináljuk, folytassuk tovább!
  • …és erre csak “rásegít” a kádári vagy a Horthy-nosztalgia: van egy bölcs vezérünk, aki majd elegyengeti a dolgainkat valahogy… ez azért tapasztalható most is.
  • Ez az Izland-Magyarország című előadás csak dokumentál, és látleletet akar adni, vagy ezeken túl mást is?
  • Mit tudunk elérni ezzel az előadással? – ez egy jó kérdés. Az a szándékom, hogy mindezen nevetni is tudjunk, ha lehet. Hogy egy picit felszabaduljunk ez alól az egész  nyomasztó hatás alól, és egy kicsit rálássunk egy lépésnyivel hátrébb lépve – egyfajta gőzkieresztésként is. Amellett a honfitársainkban az egy valós kérdés, hogy itthon vagy külföldön – és talán ez az előadás is segíthet abban, hogy valamelyest nagyobb önreflektivitással válaszolhassanak erre. Nem akarjuk letenni voksunkat, hogy hol jobb: itthon vagy külföldön – mert mi sem tudjuk, nyilván.

Nem jelenteném ki azt, hogy: mi magyarok bátortalanok vagyunk! Az viszont látszik, hogy picikét kiábrándultak. Mintha várnánk egy lehetőségre – ami vagy majd az ölünkbe hullik, vagy talán nem is jön el. Ezt pedig a kiábrándultságunk elősegíti, mert nagyon nehéz valamit is cselekedni úgy, hogy közben arra gondolok, minek.

  • …ha már humor: esetleg a Kétfarkú Kutya Párt is támogatja az előadást?(kajánul nevet)
  • A Kétfarkú Kutya Pártnak volt egy pályázata – aminek a hátterét a kampánytámogatásukra járó költségvetési összeg adja, de ők ezt szétosztják -, amire mi is pályáztunk, és amit el is nyertük. Büszkék is vagyunk erre, mert ezt a hozzáállást, amit a kétfarkúak képviselnek, tiszteletreméltónak gondoljuk.
  • Nem tartotok attól, hogy “Soros-támogatottak”-nak lesztek bélyegezve?(józíűen nevet)
  • Amennyire tudtam tájékozódni: a Kétfarkú Kutya Pártot nem veszi komolyan a NER.(nevet) Az ingerküszöbét a töredezett járda darabjainak négyszínűre festése ütötte át talán…

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • Vajon miért? A NER-nek nincs humora?(kacag)
  • Egyrészt tényleg nincs humora. Másrészt a NER szemében nem nőtt elég nagyra a Kétfarkú Kutya Párt ahhoz, hogy esélyesnek tartsák a parlamenti bejutásra. Miközben a Kétfarkú Kutya Párt nagyon érdekes, progresszív, partiképes módon kritizálja a NER-t.
  • Ezzel az előadással a korosztályunkat, a társadalmunkat – amelyik belefásult, megkeseredett,  állóvízként talán kissé már meg is büdösödött – hogyan lehet kibillenteni abból, amiben most épp van?
  • Azt gondoljuk, gondolom, hogy ez az előadás erős kordokumentum lesz. Érdekes helyekről válogattuk össze ezeket  a szövegeket, és érdekesen is működnek így együtt, mégis kiadnak egy fura, pontos képet, azt gondolom. Ha a nézők képesek megtapasztalni, hogy róluk és velük beszélnek és kommunikálnak ezzel az előadással, akkor elégedett leszek.

Az, hogy ma beszélünk ezekről a dolgokról, kimondjuk,  megállapítjuk őket – ez most már önmagában is egy fontos lépés. A mai színházban nagyon sok olyan előadás készül, ami metaforája a mostani helyzetnek – de csak távolról, utalgatva szól Magyarországról. Ez az előadás élesebben fog majd rólunk szólni. Erősen dokumentarista nyelvezete lesz, és a helyzetek, amiket megmutatunk majd az előadásban, azok végtelenül hétköznapi, de mégis nagyon kifejező helyzetek – talán ebben lesz különleges ez a non-dramatikus, vagy csak félig-meddig dramatikus szöveg, amit létrehoztunk.

  • Vajon miért nem vagyunk hajlandóak – akár külső, akár belső okok miatt – rálátni magunkra? Csupán belső, lelki kényelmesség ez nálunk vagy valami más (is)?
  • Szerintem ez alapvetően nehéz vállalkozás. Nemcsak egy társadalomnak, hanem az egyénnek is. Ehhez bátorság kell, valamiféle objektivitás is. Nehéz megtalálni azt az módot, azt az utat, amin keresztül objektíven és őszintén leszek képes beszélni magamról, és így magamra látni. Szóval ebben a kérdésben a bátortalanság és az őszintétlenség is döntő szerepet játszik.
  • Most a bátortalanság, az őszintétlenség stádiumában lennénk hát?
  • Nem jelenteném ki azt, hogy: mi magyarok bátortalanok vagyunk! Az viszont látszik, hogy picikét kiábrándultak. Mintha várnánk egy lehetőségre – ami vagy majd az ölünkbe hullik, vagy talán nem is jön el. Ezt pedig a kiábrándultságunk elősegíti, mert nagyon nehéz valamit is cselekedni úgy, hogy közben arra gondolok, minek.

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • Ebben a bátorsággyűjtésben, a magunkból való kimozdulásban az Izland-Magyarország előadás tud segíteni?
  • Használunk olyan szövegeket ebben az előadásban, amelyek önmagukban talán nyomasztólag hatnának, de most, itt – már csak azért is, mert szokatlanul, nem várt módon szólalnak meg -, kiragadva a maguk kontextusából, egyszerre lesznek viccesebbek és gyomorba vágóbbak. Olyan, mintha nagyítót helyeznénk e szövegek fölé, mely nagyítótól nevetségesebbek és hátborzongatóbbak is lesznek. E két minőségnek – a nevetségesnek és a hátborzongatónak – ez a fajta absztrakt együttállása talán mégis elgondolkoztathatja a nézőt.

Valahogy talán ez is kapcsolódhat ahhoz a fura, virtuális világhoz, amit a világháló nyit meg. Befelé csatornázzuk ezeket az indulatokat, befelé egy virtuális térbe, azt érzem. Azzal, hogy valamit kilinkeltem, kiírtam a “fészbukos falamra”, azzal máris tettem valamit – közben pedig nem, mert ez csak egy virtuális közeg. Az internet feszültséglevezető közegként is működik, és egyszerűen ez a feszültség nem tud felgyülemleni, nem tud tetté formálódni!

  • A “hogyan tud ebben segíteni” kérdésedre, azt hiszem, hogy nem lehet jó választ adni, szerintem nincs is erre jó recept, magam sem tudnék ilyet adni. Az, hogy ma beszélünk ezekről a dolgokról, kimondjuk,  megállapítjuk őket – ez most már önmagában is egy fontos lépés. A mai színházban nagyon sok olyan előadás készül, ami metaforája a mostani helyzetnek – de csak távolról, utalgatva szól Magyarországról. Ez az előadás élesebben fog majd rólunk szólni. Erősen dokumentarista nyelvezete lesz, és a helyzetek, amiket megmutatunk majd az előadásban, azok végtelenül hétköznapi, de mégis nagyon kifejező helyzetek – talán ebben lesz különleges ez a non-dramatikus, vagy csak félig-meddig dramatikus szöveg, amit létrehoztunk.

Csatádi Gábor 

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: