Home / Megnéztük / Félkarú szélesvászon
Félkarú szélesvászon

Félkarú szélesvászon

…amolyan tökéletesen és pontosan létező, de megszólítani csak részben tudó mutatvány az ilyen. Mint maga az életünk, ami vagy hatással van a másikra vagy sem. Esetleges. És ez az esetlegesség, persze, képes utat nyitni a legsötétebb dolgoknak… Alfred Döblin nagyregényét, a Berlin, Alexanderplatzot Kovács D. Dániel rendezte színpadra a Katonában – a bravúros ügyességgel a film és a színház metszéshatárán egyensúlyozó adaptáció zseniális újítása mégsem lesz színpadszerű: nem éljük a drámát, csak értjük. A filmszerű elevenség és a szituációk drámai itt és most-ja ezen az ügyes, komoly elszántsággal létrehívott metszéshatáron nem tud vagy nem is akar egymásnak találkozót adni. Holott a legsötétebb dolgok felé robogunk, és e robogásból mondhatatlanul szükséges lenne felébredni, és ez a darab számára sem kérdés.

Robog, zakatol, lüktet ez az alexanderplatznyi valóság. Szélesvásznú filmet imitál a játéktér “beszűkítése”, illetve valós vetítővászonná is válik, amikor a teret elfüggönyöző anyagra peregnek a filmkockák (tér: Horváth Jenny). A színház dokumentálva is párhuzamot állít: nézem a vásznon a hangyaboly intenzitású nagyvárosi teret, a későbbi közlekedési csomópontot, és ez a jó száz évvel ezelőtti valóság, a sorjázó, gyors vágások egymásutánjából teremtődő miliő eggyé válik a mával. Kovács D. Dániel olvasztótégely effektje megérteti: a forgatag eggyé gyúr, mindenki mindenkire hat és viszont, és mindezt sem lassítással, sem határvédelemmel vagy bármilyen izolációval megállítani nem lehet. Nagyregény a színpadon: a rengeteg szereplős darab ekként “duzzasztódik” tovább – a filmkockák teremtette vízió a tömegről lüktető térré tágítja a játékteret.

fotó: Dömölky Dániel

Ez aztán közelivé, epizódszerűen mikróméretűvé válik: Franz Biberkopf (Mészáros Béla), a frissen szabadult, börtönben a szerelme meggyilkolásáért ülő rakodómunkás, férfiúi gerjedelmét éli a sebtében felkeresett Minnával (Rujder Vivien), és közben a megölt kedvese (Borbély Alexandra) mondja monológját, amely több szeretkezési jelenetben is újra és újra bevillan majd – a múlt és a jelen: a film múltja és a színpadi játék jelene. A nagyregény expresszionizmusát bátor magától érthetőséggel kezelve játszik e két attribútummal – csodálnánk érte a rendezést, de mindezt oly természetességgel teszi, hogy csodálkozni, rácsodálkozni sincs idő.

…tökéletesen értjük mindazt, ami ebben a légkörben ér bennünket, hat ránk. Mert ez a weimari világ a mi világunk. Az, amelyben így vagy úgy egyikünk sem találja a maga vérmérséklete szerint ’89 óta a helyét, akár Franz abban a hajdaniban. Mindezt értem én is, de nem élem. Értem, mert Kovács D. Dániel filmet és színházat egymásra helyező, az expresszionizmust a legkézzelfoghatóbb és legeredetibb formabontása-újítása révén nehéz is lenne nem érteni!

Ezekre a “rácsodálkozásainkra” viszont akkor sincs idő, és nem is nyílik rájuk mód később sem, mikor a színészi játék színpadi térfelén pattog a labda. Értjük Mészáros Béla Franzának többször is nekiveselkedő próbálkozását, ahogy például munkát keres náci lapok rikkancsaként. Ahogy Herberttel (Kocsis Gergely) és Meckkel (Kovács Lehel) összeakaszkodnak, az lenyomatává válik Franz  az élet folyamatában helyét nem találó, e világra való képtelenségének.

Persze ebben az Alexanderplatzban semmi sincs a helyén, vagy csak annyira, hogy épp elvegetálhasson benne. Franz magánélete pont ilyen zavaros a korábbi szeretőjével, Évával (Pálmai Anna), és a jelenlegivel, Miezével (Pálos Hanna). Pálos Hanna Miezéje pontos és finom tükörképe Franz lelkileg zavarodott útkereső csapongójának – vak vezet világtalant, és ebben a közös iránytévesztettségben maximum csak a néha fizikai brutalitásra is hajló Franz az, aki határozottabbnak sejlik – ezen “erőssége” okán. Talán csak ezekben a jelenetekben érezhető a színpadon születő és ott naggyá, nagyobbá nőni engedett, hagyott dráma. Az, amely az itt és most klasszikus feszültségéből születik. Illetve abból, hogy a színpadon lejátszható történet a maga eljátszani hagyott, engedett mivoltából adódóan is megszüli a maga drámáit.

fotó: Dömölky Dániel

De ezen jelenetektől eltekintve ez a rendezés és a regény átirata (Mikó Csaba) nem enged efféle színpadszerű létezésnek helyet, mintha elcsépeltnek és túl kézenfekvőnek tartaná az efféle “spontán” működő színházi nyelvet. Mindezt teszi úgy, hogy a színészek játszani tudó és akaró őszinte igyekezetét mintha időlegesen felfüggesztené – pauza van, maradj csöndben, most a filmnyelvi módban redukálva mondd és játsszd el azt, amire képes vagy.

A félkarú, tehetetlen téblábolás Alexanderplatza teljesen érthetően elér hozzánk, de ez a félkarúság nem válik nehezen levakarható léttapasztalattá, mert Mikó Csaba értő átirata nem válik színpadi szövegkönyvvé – hanem csak tökéletes színpadi “forgatókönyv” marad. A dramaturg  azonban még mindig színpadszerűvé gondolhatta, alkothatta volna tovább e szöveget a rendezővel. Nem tette – talán nem is akarta – ez alkotói szabadság dolga. Ám az, hogy a pontosan és éllel, élettel dolgozni  tudó és akaró előadás-társulatot ekképp színpadi helyzet és szituációkban drámai helyzetekké jegecesedő alapanyag nélkül hagyja – az felelősség kérdése. Azé a felelősségé, amely nélkül ez a Berlin, Alexanderplatz és a benne élő weimari társadalom akkor és azóta is könnyen széteshet, utat engedve festők bajszos, mindenkin átgázoló rémdiktatúráinak.

Közben pedig mégis tökéletesen értjük mindazt, ami ebben a légkörben ér bennünket, hat ránk. Mert ez a weimari világ a mi világunk. Az, amelyben így vagy úgy egyikünk sem találja a maga vérmérséklete szerint ’89 óta a helyét, akár Franz abban a hajdaniban. Mindezt értem én is, de nem élem. Értem, mert Kovács D. Dániel filmet és színházat egymásra helyező, az expresszionizmust a legkézzelfoghatóbb és legeredetibb formabontása-újítása révén nehéz is lenne nem érteni! De egyáltalán nem élem meg, színpadilag csak roppant kevéssé engedi meg, hogy drámaként – Franz és az én, illetve  társadalmi méretű drámaként – hasson, éljen ez az anyag.

Igen, megértem, megértjük, mert Bezerédi Zoltán  mindent értő, együttérző Hanschke csaposától kezdve Dankó István okoskodva Franzot körbeugráló Brunóján át, Elek Ferenc autentikus rokkantján, Pumsán keresztül, vagy Szirtes Ági mindent ismerő és mindenkiért izgulni kész Bastnéján folytatva, aki faros kibéleltségével otthont teremt Franznak az otthontalanságban el egészen akár Reinholdig (Keresztes Tamás), aki úgy tömködi ki a félkarúvá lett Franz zakóujját, hogy közben lehetetlen nem megérteni ezt a berlini és egyetemes szánni való hontalanságot.

Mert hát Franz félkarúsága, abban a fekete szemeteszsákkal jelzett letakartságban, a tenni nem tudás, a cselekedni nem akarás szűkölő, hiányzóan jelenvaló tehetetlensége. Félkarúság, amelyben hol lelkileg, hol fizikálisan vagyunk tetteinkben megnehezítetten tehetetlenek. Ahol a két pajeszos zsidó: Elizer (Vajdai Vilmos) és Nachum (Dér Zsolt), akik az elején Franzot felkarolják, a végén Biberkopf  utolsó tényleges és átvitt értelmű életcsatáját, mint boxmeccset állják körbe, szeráfokként keretezve ezt a weimari ottani és itteni világot. Azt, amelyben a Freakin’ Disco szolgáltat a színpadi bár szerves tartozékaként lakonikusan vidám és kísértetiesen önmagunkra ismertető zenét.

fotó: Dömölky Dániel

A félkarú, tehetetlen téblábolás Alexanderplatza teljesen érthetően elér hozzánk, de ez a félkarúság nem válik nehezen levakarható léttapasztalattá, mert Mikó Csaba értő átirata nem válik színpadi szövegkönyvvé – hanem csak tökéletes színpadi “forgatókönyv” marad. A dramaturg (Bíró Bence) azonban még mindig színpadszerűvé gondolhatta, alkothatta volna tovább e szöveget a rendezővel. Nem tette – talán nem is akarta – ez alkotói szabadság dolga. Ám az, hogy a pontosan és éllel, élettel dolgozni  tudó és akaró előadás-társulatot ekképp színpadi helyzet és a szituációkban drámai helyzetekké jegecesedő alapanyag nélkül hagyja – az felelősség kérdése. Azé a felelősségé, amely nélkül ez a Berlin, Alexanderplatz és a benne élő weimari társadalom akkor és azóta is könnyen széteshet, utat engedve a bajszos festők mindenkin átgázoló rémdiktatúráinak.

 

(2018. március 18.)

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: