Közös nevező?

A just filming már a Trafó nézőterére érkezésünkkor elkezdődik. Az előadás stábja zseblámpákkal navigál minket a helyünkre. Az egész már az elejétől fogva olyan, mintha egy filmben mi statisztálnánk a nézőket, így aztán egyszerre látjuk a forgatás hátterét és a végeredményt is. Az előadás elején tulajdonképpen csak a berendezett színpaddal kerülünk kapcsolatba, amelyen egy hatalmas vászonra kivetített kereszteződésen autók futnak át. Nem tudjuk, hogy kint vagyunk vagy bent, hogy mi reális és mi stilizált, mi akar naturális lenni és mi technikai. A térbe belógó két gyertyacsillár, a hátat fordító tévék, a kávéházi zene, a kivetítést kiegészítő utcazaj mind olyan disszonánsak, hogy az ember képtelen kontextualizálni a saját helyzetét. De az előadás lassan épülő ritmusa segít megszokni ezt az eklektikus atmoszférát, és hagyja kiélvezni a hangulatát.
Először megjelenik Láng Annamária, aki leül a színpadon lévő székre. Idővel egy Chaplinre hasonlító figura meggyújtja a gyertyákat, majd sminkelni kezdi őt. A folyamat a maga tempójában halad bárminemű színházi sűrítettség nélkül. Majd megtöri a képet váratlanul egy férfi, Juhan Ulfsak alsógatyában, egy színházi jelmeztárból kirángatott mellvértben és egy hatalmas kellék karddal a kezében. Tört angolsággal mesélni kezd arról, hogy gyermekként, miközben a Peer Gyntöt játszották, az apját nézte a színpad takarásában, aki színész volt. A történet megmosolyogtató, és a színész laza jelenléte is azonnal megragad. Ezután  a tér jobb felén a mostanra felkészített gésa elkezd énekelni, miközben a stáb átdíszletez. Az előadás pedig a továbbiakban a két szereplő személyén és a stáb állandó jelenlétén kívül nem mutat sok összefüggést.

A just filming nem vázol fel történetet, nem akar elmesélni valamit, csapong egy gondolatkörön belül és asszociál. És ez az asszociációs játék annyira személyes, hogy kissé ki is zár a játékból minket. Apró történeteket épít, etűdöket, amelyeket többnyire zenével és néhol filmes bejátszással köt át. A gondolat pedig, amelyre  a jelenetek épülnek, a másik ember megismerése és megértése, a közös nyelv megtalálása, ami többet jelent a darabban használt tört angolnál. Ebből fakadóan különböző játékok alakulnak ki Juhán Ulfsak és Láng Annamária között. Ezek többnyire szerepjátékok, hogy ki tudja kibillenteni a másikat a szerepéből, amit épp kitalált, vagy felüllicitálni. És vannak szólók, amelyeket csak az egyikük mutat a másiknak.

Statiszták maradtunk, nem lettünk játszópartnerek, és emiatt nem születnek meg színházi értelemben vett igazi helyzetek,viszont nem születnek „civil” helyzetek sem. Az ebből fakadó zavar hiányokat hagy maga után, ám teret nem enged arra, hogy esetleg a néző a saját projekcióival szembesüljön. A kettő közti strukturált káoszban kissé magunkra maradunk anélkül, hogy bármit is megértettünk volna.

Olyanok mint két gyerek, akik nem ismerik egymást, de ismerik a játszótér szabályait.  A játék teljes szabadságot kap, bárki bármi lehet, és a helyszín sem számít, hiszen az egészet a jelenlévő stáb celebrálja. Ehhez a gyermekiséghez azonban hozzátartozik valami sokkal komplexebb is, ez a két személy a játéknál többre vágyik. Szorongást okoz nekik  az idegenségük, és ennek a felülírásához szükség van a minél őszintébb kommunikációra. Így válik Juhan Ulfsak alsógatyában táncoló rocksztárrá, randipartnerré, ahogy Láng Annamária űrhajóssá vagy csábító nővé.

A jelenetek végül eljuthatnának oda, hogy végre kiderüljön, kik is állnak most egymással szemben,  a nevek, a kedvenc ételek azonban artikulálatlan hangokban nyilvánulnak meg. Ezzel végül teljesen lehetetlenné válik a megismerés, csupán a filmcímek maradnak. Az utolsó jelenetben a szerepek közti csapongásnak igazi közös nyelvévé az orosz válik. A két szereplő rég nem látott rokonként találkozik, majd élőben szinkronizálja oroszul Bertolucci Oltalmazó égbolt című filmjének egyik jelenetét, amely mint kiderül, Láng Annamária egyik kedvence.

A játék teljes szabadságot kap, bárki bármi lehet, és a helyszín sem számít, hiszen az egészet a jelenlévő stáb celebrálja. Ehhez a gyermekiséghez azonban hozzátartozik valami sokkal komplexebb is, ez a két személy a játéknál többre vágyik. Szorongást okoz nekik  az idegenségük, és ennek a felülírásához szükség van a minél őszintébb kommunikációra. Így válik Juhan Ulfsak alsógatyában táncoló rocksztárrá, randipartnerré, ahogy Láng Annamária űrhajóssá vagy csábító nővé.

Ez a befejezés számomra nem igazi válasz, nem zárja le az egymás szellemi, fizikális, érzelmi keresését. A történelmi vagy kulturális azonosságok mentén létrejövő találkozás felszínesnek hat. A jelenetek nagyon zártak maradnak, ahogy egymás számára ez a két ember is. Nézőként ugyanezt az idegenséget éljük meg.  A felvázolt gondolatok és helyzetek könnyen jönnek és könnyen mennek, sokszor bárminemű konzekvencia nélkül. Számomra nem derült ki a rendező, Kristian Smeds szándéka.

Statiszták maradtunk, nem lettünk játszópartnerek, és emiatt nem születnek meg színházi értelemben vett igazi helyzetek, viszont nem születnek „civil” helyzetek sem. Az ebből fakadó zavar hiányokat hagy maga után, ám teret nem enged arra, hogy esetleg a néző a saját projekcióival szembesüljön. A kettő közti strukturált káoszban kissé magunk maradunk anélkül, hogy bármit is megértettünk volna.
(2018. március 22.)