Home / A függöny mögött / Interjúk / “…nincs annál érdekesebb, mint egy embert figyelni a színpadon…van annak valami bizsergető intimitása!…” – interjú
“…nincs annál érdekesebb, mint egy embert figyelni a színpadon…van annak valami bizsergető intimitása!…” – interjú

“…nincs annál érdekesebb, mint egy embert figyelni a színpadon…van annak valami bizsergető intimitása!…” – interjú

Csütörtökön, április 5-én mutatják be Henrik Ibsen Rosmersholmját Fesztbaum Béla rendezésében a Rózsavölgyi Szalonban. A darab Rebekka Westjével, Láng Annamáriával beszélgettünk az önmagunkért kiállás pótolhatatlanságáról, Ibsen embert próbáló szövegeiről, az őszinteség nehezen előbányászható kincseiről és a színház párbeszédekben felsejlő erejéről…

  • Mennyire bánt, keserít el, ha egy “ügyet” magadnak kell végigvinni, mert senki nem áll melléd?
  • Alapvetően nem vagyok harcos típus, ebből is adódhat az, hogy nem élem meg igazán mélyen, és nem is visel meg, ha egyedül maradok efféle helyzetekben. Igyekszem megbeszélni személyesen, négyszemközt a dolgokat,  nem gondolom, hogy ha magammal rántok másokat, akkor az megoldás lehetne, és persze volt már nem egyszer olyan is, hogy meggyőztek, nem kell, nem érdemes azért a dologért annyira kardoskodni, mert lehet, hogy nincs is igazam.
  • Korábban is játszottál már Ibsent?
  • A Dollár Papa Gyermekei formációval játszunk Gyermek címmel egy Nóra-feldolgozást. Valamint még a Krétakör Színházban a Zsótér Sándor rendezte Peer Gyntben játszottam annak idején. Azt hiszem más Ibsen-darab nem jött szembe velem még. (felnevet)

Mindenesetre itt nem segít a színpadtechnika, nem segítenek  effektek, nekünk kell a nézőket kézen fogni, és végigvezetni ezen a történeten.. Ez most valóban az a helyzet, ahol minket nem fog “megtartani” semmi más, és őket sem fogja semmi más segíteni majd. Őszintén hiszem magam is, hogy nincs annál érdekesebb, mint egy embert figyelni a színpadon – vagy bárhol másutt, de a színpadon, na, ott van igazi lehetőségünk erre –  annál számomra nincs izgalmasabb…van annak valami bizsergető intimitása!…- számomra ez a színház lényege!

  • Könnyen találsz a magad számára Ibsenen fogást?
  • Sokkal könnyebben találtam rajta, mint azt egyébként gondoltam volna! Adott egy nem egészen mai nyelvezet – amitől máris  lehetne tartani. Rengeteg párbeszéd, rettentően sokat, és bonyolultan beszélnek a szereplők – mindig mást, másképpen mondanak, mint amit gondolnak, vagy amit közölni szeretnének. Mindig mást kérdeznek, mint amit valójában meg akarnak tudni. De  annyira jól vannak felépítve a viszonyok, a karakterek – elképesztő hozzáértéssel, épp ezért nem is annyira nehéz játszani.

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • Megütötte a fülem, hogy “sokkal könnyebben, mintsem gondoltam…” – volt egyébként korábban bármiféle félsz benned Ibsennel kapcsolatosan?
  • Csak ezzel az Ibsen-darabbal kapcsolatban! Nem tudtam, hogyan lehet ezt a szöveget eljátszani… Nagyon bonyolult közéleti gondolatok, fejtegetések vannak benne. Pont azok a témák: a politika, közéletiség – melyektől nagyon tartok… Kiállni az emberek elé, jobbá tenni a világot… Aztán kiderült, hogy ezek nagyon konkrét, könnyen kódolható gondolatok – és nagyon érthetőek is.
  • …hisz egyben nagyon személyesek is, nem?
  • …mert nagyon mélyen benne gyökereznek az ember személyes egzisztenciájában. Amíg a saját életünkben és egymás között problémák vannak, amíg ott, azokban nem teszünk rendet, addig nagyban sem mennek a dolgaink… addig az emberek nagyon harcosak tudnak lenni! A belső problémáink vetülnek kívülre ilyenkor…

 …arra igyekezett fókuszálni, hogy az emberek mit mondanak el egymásnak és mit nem.  Hogyan léteznek egymás mellett egy nagyon pici térben, hogyan néznek egymásra, hogyan beszélgetnek egymással…hogyan hallgatnak el egymás elől bizonyos dolgokat, és hogyan sajtolnak ki egymásból másokat, miközben ki-ki halad könyörtelenül a saját célja felé…! – mindezt pusztán a beszélgetéseiken keresztül. Ha a nézők ebben el tudnak mélyedni, és el  tudják engedni magukat, és érdekes lesz számukra hat arcot nézni két órán keresztül, akkor máris nyert ügyünk van!

  • Később aztán hogy alakult a barátságod ezzel az Ibsen-darabbal?
  • Egyszer csak konkréttá váltak a szándékok, a tartalmak, a gondolatok, és onnantól kezdve már nem volt “félelmetes” az egész. Fesztbaum Béla nagyon jó karmester e tekintetben: nagyon jól, pontosan ismeri az anyagot, sok segítséget ad, és nem marad kérdés megválaszolatlanul. Ez a szerep egyébként már “körözött” körülöttem, amikor Szőcs Artur Miskolcon megrendezte, csak akkor valamiért nem tudtam menni – de most aztán megtalált!(nevet)
  • Az önmagunkkal való szembenézés, a saját dolgaink között való rendrakás miért mehet nehezen általában?
  • Onnantól kezdve, hogy őszinték vagyunk, jön vele együtt a sérülékenység, a védtelenség is…és ez manapság nehéz, amikor “látszat” világokban élünk. Látszat fotókat teszünk ki, csupa jó hírt szeretünk közölni a világgal magunkról. Mintha ezek védelmet adnának: minden jól van, minden rendben van – egyfajta önnyugtató védelem is ez. Ez aztán tovább duzzasztja magát, mert ha azt látjuk, hogy mindenki jól van körülöttünk, akkor egyre kevésbé merjük vállalni a saját magunk gyengeségeit, tökéletlenségeit.

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • Az őszinteség nem adhat egyfajta védelmet?
  • Dehogynem! Biztos, hogy tud védelmet adni, de ha minden e mögé az “őszinteség” mögé van bújtatva – amolyan: őszintén bántani akarlak módján, -az sem jó! Az őszinteség úgy igazi, ha empátiával társul… Ha őszinték tudunk lenni a másikkal, akkor talán önmagunkról is egyre többet tudunk meg – és ez egy olyan folyamat, amelynek a végére nyilvánvalóan sohasem tehetünk  pontot.
  • E folyamatban hol tart az általad játszott Rebekka  West?
  • Rebekka egész élete  hazugságok mentén zajlik, egészen addig a pontig, amikor egy olyan  jellemfejlődésen megy keresztül, amelynek hatására vállalja már a tetteit, az érzelmeit. Habár ezt követően minden addigit elbukik, de mégis ottmarad az a tapasztalat, hogy lehetséges vállalni a véleményünket, bevallani a tévedéseinket…- persze  ő maga nem képes aztán így folytatni az életét. Fejlődése szerelem következménye.  És a bekövetkező  tragédia ellenére jellemfejlődése már önmagában is felemelő.
  • Pusztán önmagáért ezt nem akarná vagy nem tudná megtenni?
  • Nem, semmiféleképpen nem tenné meg! Csakis azért teszi meg, mert annyira képes azt a bizonyos valakit szeretni.

…attól függ, az ember mennyire igényes önmagával szemben. “Az életben mindig benne van a megújulás… ebben bíznunk kell – ahogy Rebekka mondja, – úgysem tart sokáig!” …az életösztön nyilván azt mondatná velünk erre, hogy ez egy szomorú mondat…!

  • Ha valaki csak önmaga kedvéért nem hajlandó megtenni dolgokat, akkor az a romlás, a leépülés kezdete, nem?
  • Ez attól függ, az ember mennyire igényes önmagával szemben. “Az életben mindig benne van a megújulás… ebben bíznunk kell – ahogy Rebekka mondja, – úgysem tart sokáig!” …az életösztön nyilván azt mondatná velünk erre, hogy ez egy szomorú mondat…!(mosolyog)

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • …nem, ez egy szép mondat!(nevet) Ebben zseniális Ibsen: annyira szomorú, melankolikus, hogy az már szép…
  • …és annyira nehéz, elveszett helyzetben vannak a szereplői, hogy néha már ez az iszonyatos nehézség önmagában szép, tényleg.
  • Mennyire befogadható ma Ibsen?
  • Ahogy nekünk, színészeknek is meg kellett küzdenünk az ibseni formákkal, ugyanúgy  a nézőknek sem lesz teljesen egyszerű. Bár a “mi” feldolgozásunk – hadd legyen szabad most ezt így mondanom,  hisz Ibsent azért nagyon sokféleképpen játsszák: kezdve a nagyszínpados játék számtalan effektjeitől kezdve  egészen a csak a párbeszédekre koncentráló, kis terekben játszott előadásokig – talán kicsit megkönnyíti. A mi megközelítésünk a krétakörös Sirály előadásunkra emlékeztet, amely szintén csak arra igyekezett fókuszálni, hogy az emberek mit mondanak el egymásnak és mit nem.  Hogyan léteznek egymás mellett egy nagyon pici térben, hogyan néznek egymásra, hogyan beszélgetnek egymással…hogyan hallgatnak el egymás elől bizonyos dolgokat, és hogyan sajtolnak ki egymásból másokat, miközben ki-ki halad könyörtelenül a saját célja felé…! – mindezt pusztán a beszélgetéseiken keresztül. Ha a nézők ebben el tudnak mélyedni, és el  tudják engedni magukat, és érdekes lesz számukra hat arcot nézni két órán keresztül, akkor máris nyert ügyünk van!

Nem tudtam, hogyan lehet ezt a szöveget eljátszani… Nagyon bonyolult közéleti gondolatok, fejtegetések vannak benne. Pont azok a témák: a politika, közéletiség – melyektől nagyon tartok… Kiállni az emberek elé, jobbá tenni a világot… Aztán kiderült, hogy ezek nagyon konkrét, könnyen kódolható gondolatok – és nagyon érthetőek is.

  • …ez egyben felfokozottan, koncentráltan a színház lényege is, nem?
  • Mindenesetre itt nem segít a színpadtechnika, nem segítenek  effektek, nekünk kell a nézőket kézen fogni, és végigvezetni ezen a történeten.. Ez most valóban az a helyzet, ahol minket nem fog “megtartani” semmi más, és őket sem fogja semmi más segíteni majd. Őszintén hiszem magam is, hogy nincs annál érdekesebb, mint egy embert figyelni a színpadon – vagy bárhol másutt, de a színpadon, na, ott van igazi lehetőségünk erre(nevet) –  annál számomra nincs izgalmasabb…van annak valami bizsergető intimitása!…- számomra ez a színház lényege!

Csatádi Gábor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: