Most pénteken mutatják be a Magyar nátha c. kortárs kabarét a Jurányi Inkubátorházban. A darab egyik szereplőjével, Dankó Istvánnal beszélgettünk a betegségekből való regenerálódásról, a saját, nemzetspecifikus vírusunkról, a tehetetlenség által foglyul  ejtett, lebénított gondolkodás-hiányról és az alkotni tudás és akarás gyógyerejéről…

  • Ha, ne adj’ isten, megbetegszel, hamar ki tudsz belőle lábalni?
  • Mostanában már nem. Amikor fiatalabb voltam valamivel, akkor igen, de mostanában már egyre nehezebben…- persze most is még csak harminchat éves vagyok, életem teljében, de azért most már mégis kicsit macerásabb.(nevet) Volt egy előadásunk, a Vörös, amiben Mészáros Bélának pofon kellett ütnie engem egy jelenetben – és bár kigyakoroltuk, a nyakamon üt meg a fültövem helyett – de egyszer mégis, a mai napig nem tudom, miért, rosszul fordultam, és eltalálta a fülemet: kilyukadt a dobhártyám. Elmentem dr. Zsilinszkyhez – ő a Katona egy nagyon régi pártoló nézője – aki megnézve a fülemet mondta, hogy beleállt egy granulátum, ami kilyukasztotta a dobhártyámat. Ennyi megjegyzése volt mindehhez: “István, harminc és harmincöt  fölött már nem úgy gyógyul az ember…”(kuncog) “Minden egy kicsit lassabban megy, és már nem is lesz ugyanolyan…”

Azt szoktuk mondani, hogy nem merünk szembenézni a múltunkkal. Ám szerintem nagyobb probléma az, hogy nem merünk szembenézni a jelenünkkel sem! Becsukjuk a szemünket, úgy teszünk, mintha nem is lennének problémáink a jelenben, abban, ami körülvesz most minket. Bólogató Jánosokként élünk, mintha nem is léteznének ezek a dolgok. A színházban pedig előkerül ez a téma, melyben egy magyar nátha nevű betegség megtámad egy nemzetet, amiből az nem tud kigyógyulni…- és ez elvileg  kabaré, a műfaját tekintve. Azaz: fiatal alkotók mindenféle világmegváltó rendezői koncepciók nélkül felvesznek kalapot, bajuszt, parókát, és azt próbálják megmutatni, hogy ezekkel a bajokkal sem régen, sem ma nem vagyunk képesek megbirkózni…

  • Ez vajon a most bemutatandó Magyar nátha kapcsán is igaz: társadalmilag, kollektíve is nehezebben gyógyulunk?
  • Van egy ősi betegség – pont erről szól ez az előadás is, – a HUN1, amiből megpróbáljuk kigyógyítani a magyarokat. Erről a vírusról azt kell tudni, hogy csak és kizárólag a magyar génállomány támadja meg. Úgy igyekszünk gyógyítani e betegséget, hogy megpróbáljuk “felfejteni” a magyar történelmet, és megtalálni a kór okát. A végén – most kicsit spoilerezek – nem sikerül, mert eléggé apatikus és betegségre hajlamos nemzet vagyunk!(felnevet)

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • Ez a HUN1 vírus, amely az emlékezni tudásunkat, akarásunkat támadja meg,  tényleg ekkora központi problémát jelent? (nevet) A saját közös nemzeti múltunkkal valóban ennyire képtelenek lennénk szembenézni?
  • Azt szoktuk mondani, hogy nem merünk szembenézni a múltunkkal. Ám szerintem nagyobb probléma az, hogy nem merünk szembenézni a jelenünkkel sem! Becsukjuk a szemünket, úgy teszünk, mintha nem is lennének problémáink a jelenben, abban, ami körülvesz most minket. Bólogató Jánosokként élünk, mintha nem is léteznének ezek a dolgok. A színházban pedig előkerül ez a téma, melyben egy magyar nátha nevű betegség megtámad egy nemzetet, amiből az nem tud kigyógyulni…- és ez elvileg  kabaré, a műfaját tekintve. Azaz: fiatal alkotók mindenféle világmegváltó rendezői koncepciók nélkül felvesznek kalapot, bajuszt, parókát, és azt próbálják megmutatni, hogy ezekkel a bajokkal sem régen, sem ma nem vagyunk képesek megbirkózni…

Egy színész  harminc és negyven között vagy monodrámát csinál, vagy elkezd rendezni. E mellett pedig délelőtt próbál, este játszik! de legfőképp ebben a tízéves intervallumban megpróbálja, igyekszik magát kifejezni, megfogalmazni valamit, valahogyan másképp. Nagyon sok fiatal, mivel elégedetlen a jelenlegi helyzetével, megpróbál rendezni, ám ez az esetek többségében itt abba is marad, mert nem akar megfogalmazni ezzel valamit a mostani jelennel kapcsolatban, arról, ami itt és most körbeveszi. Szerintem akkor lesz jó egy ilyen rendezés, ha azokról a dolgokról szól, amelyek a rendezőt itt, most, jelenleg meghatározzák és érintik.

  • Szerinted mi az, amivel nem akarunk – azt most hagyjuk is, hogy miért(kuncog),– ebben a jelenünkben szembenézni?
  • Oda jutottunk, hogy bármit mondanak nekünk – ahelyett, hogy reagálnánk rá, – elfogadjuk… Nem kérdőjelezünk meg dolgokat: “biztos, hogy így van ez?” – hanem elfogadjuk, hazamegyünk és hőzöngünk…
  • …egymással!
  • Nem nagy egészben, együtt, közösen próbálunk meg gondolkodni, hanem mindenki hazamegy és otthon, magában puffog tovább. Együtt nem csinálunk semmit!
  • …még amikor négyévente tehetnénk, még akkor sem…
  • …még akkor sem! A szavazás elleni “immunitásunkon” talán nem is lehet igazán csodálkozni, amikor annyi mindent megszüntetnek körülöttünk…- mert az a cél, hogy ne is gondolkodjunk… Ne gondolkodj, csak csináld azt, amit mondunk! Minden olyan dologban, ami arról szólhatna, hogy alkoss – és még csak nem is a szavazásról van szó, – hogy több legyél, mint annak előtte,  arra ösztönöznek, hogy ezt, ilyet ne tégy, még csak ne is gondolj effélékre. Törekednek ellehetetleníteni mindent, ami önállóságot kínálhatna,  ne is legyen lehetőséged arra, hogy te kifejthesd azt a gondolatot, ami a fejedben van! De ha mégis ki tudod fejezni, akkor rögtön beskatulyáznak:”jé, ez a csávó, aki ezt, így fölrakta a színpadra, az biztos balos, de minimum libsi…- és semmiképpen sem lehet jobboldali! Ez már alapvetően probléma, és egyben mindjárt a színháznak a halála is, amikor a művészetben ilyen kategóriáknak létjogosultsága kezd lenni. Ahelyett, hogy “rácsodálkoznánk”: igen, ez van most! A Holt lelkeket sem azért csináltuk, hogy konkrétan egy párt ellen vagy mellett foglaljunk állást, hanem azért, hogy vegyük már észre,  miben élünk! Vegyük észre, hisz ezek a dolgok nem fű alatt történnek, hanem előttünk, egy focipályán! És eljutottunk oda, hogy mindezt normálisnak, mindennapinak látjuk…
  • …ehhez már tényleg holt lélek kell…
fotó: Gyöngyösi Hunor
  • Holt lélek és alvajárás… Gogol megírta az ezernyolcszázas években, és íme, most jő elénk, jön szembe az akkori történelem! Jön egy választás, és elhunytak, holt lelkek írtak alá választási okmányokat…
  • …de hisz ez a totális demokrácia, nem? Már nemcsak az élők, hanem a holtak is szavazhatnak…!(hirtelen mindketten felnevetünk)
  • Ha innen nézzük, akkor valóban!(nevet) Ám ahhoz, hogy ezt megmutassuk, nem kell egy párt mögé jobbra vagy balra állni, értesz, ugye?(mosolyog) Egy színész  harminc és negyven között vagy monodrámát csinál, vagy elkezd rendezni.(felnevet) E mellett pedig délelőtt próbál, este játszik!(kacag) – de legfőképp ebben a tízéves intervallumban megpróbálja, igyekszik magát kifejezni, megfogalmazni valamit, valahogyan másképp. Nagyon sok fiatal, mivel elégedetlen a jelenlegi helyzetével, megpróbál rendezni, ám ez az esetek többségében itt abba is marad, mert nem akar megfogalmazni ezzel valamit a mostani jelennel kapcsolatban, arról, ami itt és most körbeveszi. Szerintem akkor lesz jó egy ilyen rendezés, ha azokról a dolgokról szól, amelyek a rendezőt itt, most, jelenleg meghatározzák és érintik.
  • Gyanítom, hogy a mi korosztályunk rendezőiben a konkrét dolgok ki nem mondása mögött nem a félsz munkál…
  • Dehogy, nem, sőt! Inkább tán a tehetetlenség  ahhoz, hogy valamit megfogalmazzunk! Hallottam már történeteket arról, hogy elmegy egy fiatal rendező egy színházba rendezni, és már nem mer beszélni, sarkosan fogalmazni, mint ahogy esetleg szeretne. Ez furcsa is számomra, hisz mi itt a Katonában nyíltan tudunk kommunikálni egymás között. Nehéz úgy alkotni, hogy előzetesen föl kell mérni azt, hogy mi az, amit egy másik művésznek mondhatok, és mi az, amit nem.

A szavazás elleni “immunitásunkon” talán nem is lehet igazán csodálkozni, amikor annyi mindent megszüntetnek körülöttünk…- mert az a cél, hogy ne is gondolkodjunk… Ne gondolkodj, csak csináld azt, amit mondunk! Minden olyan dologban, ami arról szólhatna, hogy alkoss – és még csak nem is a szavazásról van szó, – hogy több legyél, mint annak előtte,  arra ösztönöznek, hogy ezt, ilyet ne tégy, még csak ne is gondolj effélékre. Törekednek ellehetetleníteni mindent, ami önállóságot kínálhatna,  ne is legyen lehetőséged arra, hogy te kifejthesd azt a gondolatot, ami a fejedben van! De ha mégis ki tudod fejezni, akkor rögtön beskatulyáznak:”jé, ez a csávó, aki ezt, így fölrakta a színpadra, az biztos balos, de minimum libsi…- és semmiképpen sem lehet jobboldali! Ez már alapvetően probléma, és egyben mindjárt a színháznak a halála is, amikor a művészetben ilyen kategóriáknak létjogosultsága kezd lenni. Ahelyett, hogy “rácsodálkoznánk”: igen, ez van most!

  • Hogy lehet így egészségesen alkotni?
  • Hát pont ez az, ezért jön a Magyar nátha!(jóízűen felnevet) Mert az az érzésünk, hogy nagyon elkaptuk a magyar náthát!(egyre felszabadultabban nevet)
  • Ki lehet ebből gyógyulni?(kajánul mosolyog)
  • Persze, ez nem is kérdés!(nevet) Ezért csinálunk színházat, filmet, ezért festünk…! Ezért sörözünk, azért megyünk el az Úrimuriba, azért vagyunk fiúkkal, lányokkal, hogy boldogok legyünk, és megpróbáljunk változtatni ezeken a dolgokon! Ha mindez nem így lenne, akkor milyen szomorú lenne ez az egész! Csak előre szabad nézni ebben a dologban, én azt gondolom. Hiszen ha arra gondolok, hogy mit jelentett nekem annak idején a történelemóra, hogy szórakoztam-e rajta, vagy jelentett-e bármi mást is? Igen, azt jelentette, jelenti: előre felé kell nézni! Azt, hogy ne csak mindig bólogassunk, hanem kérdezzünk vissza! Ha közelünkben van egy idősebb ember, akkor kérdezzük meg, hogy ő arról mit gondol? Ne vágjuk rá rögtön: “ez már öreg, nem tud ez már semmit! (a kezével nagyot legyint) Amikor a Holt lelkeket csináltuk, akkor én folyamatosan hívtam be  Ascher Tamást,  Zsámbéki Gábort, Máté Gábort, Kocsis Gergőt, Fullajtár Andreát, Radnai Annamáriát, – mert az volt a cél, hogy amikor ránéznek arra, amit mi addig csináltunk, arról ők mit gondolnak? Mert itt a gondolat, a gondolkodás szerintem a lényeg! Nagyon sok olyan dolgot látnak, amire én rendezőként nem is gondoltam addig… Azt hittem,  a rendezés annyi, hogy azt mondom a színésznek: jöjjön be, és csinálja azt, amit mondok!(önmagán mosolyog) Ám amikor egyszer csak a színészem megkérdezte: “ezt most miért mondod?” Ööö… – és nem tudtam választ adni a kérdésére… Ezért aztán minden egyes nap, minden próbára fel kellett készülnöm. Az nem csak úgy van, hogy odaállok: megrendezem a Holt lelkeket,  aztán majd lesz valami…- nem: kell, hogy legyen valami gondolatom is arról, amit át is kell  tudnom adni, hogy aztán együtt, velük közösen meg tudjuk csinálni! Ez az alapja az egésznek! – mert ha nem együtt csináljuk, akkor megette a fene az egészet, akkor megint itt van a magyar nátha! (nevet)

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • …csak a kitapintható gondolatoktól lehet azt várni, hogy “átugorva” a színpadról a nézőtérre, saját, nézői gondolattá váljon…
  • “Általános” dolgokra nincsen szükség. Az általános dolgokba úgysem látunk bele, úgysem értünk hozzá – elérték, hogy ne értsünk hozzá!(felkacag) Az az izgalmas, ha próbáljuk felnyitni az emberek szemét, hogy ők is próbálkozzanak meg azzal, hogy mit is jelent valamin elgondolkozni…- hogy ezt a nem gondolkozást tényleg fejezzük be, mert ez most már tényleg borzalmas!(felnevet)

Csatádi Gábor