Home / Megnéztük / Kettétört, aztán elsüllyedt
Kettétört, aztán elsüllyedt

Kettétört, aztán elsüllyedt

…mint egykor a Titanic – ahogy Georgita Máté Dezső lakonikusan kommentálta a magyar vírusunkból eredő jövőképünket az Izland-Magyarország c. FAQ-előadásban . Ám néha sem  kettétöröttségünk, sem a süllyedésünk nem tudatosul eléggé  bennünk. A Barcsai Bálint rendezte előadás egyszerre nevettet, tart keserédes tükröt elénk, és dagonyázik a közös, kollektív népi lelkületünk legközepén – és bár a laza szerkezetű, a dramaturgiai építkezést nem igazán erőltető darab inkább hat profi fleshmobként, még így is képes elérni a maga elé kitűzött célját: a kettétörés és a végérvényes elsüllyedés között talán még sikerülhet  megkapaszkodnunk, leginkább önmagunkba!

Mert ez a darab leginkább  nemzetnyi önmagunkról szól. A töredezett, fragmentumaira esett, a bármikor zsigerből egymásnak esni  és egymás mellett zseniálisan elbeszélni kész önmagunkról. Mindennek apropója a fiatalok kitelepülése Izlandra, ennek  kapcsán beszél egészen konkrétan és általános érvénnyel mindarról, ami bennünk és közöttünk kilencvenháromezer négyzetkilométeren zajlik épp most, és zajlott az elmúlt években.

fotó: Gulyás Dóra

A Jurányi Kamaratermének végében, emelvényen hat szereplőnk: Fehér András, Georgita Máté Dezső, Martinkovics Máté, Mentes Júlia, Messaoudi Emina és Orbán Borbála komplett eklektikus zenekart alakít hegedűsökkel, vokalistákkal, basszusgitárossal pizsamasortosan, háló felsőkben – előttük deszkafedővel takart jakuzzi, körötte a fapadozaton zöldes vásznú kempingszékek (díszlet: Lukács Mihály). Szabad, szellős a tér, szabad jövés-menésre nyílik mód, végül is szabad ország, bárki jöhet-mehet.

Persze leginkább csak egy irányba közlekedünk: belőle kifelé. Ezt a kifelé tolongást, tódulást igyekezett chat-beszélgetések és Facebook csoportok kommentjeinek párbeszédein keresztül megidézni, visszaadni a FAQ csapata. Ki-ki ül a maga kempingszékén, és mondja, adagolja a maga kommentjét, a saját monológ-párbeszéd darabjait. A verbatim jellegű, vagy ha úgy jobban tetszik, a dokumentalista alapú szövegépítkezés kérlelhetetlen pontossággal világít be  saját társadalmunk, szocializáltságunk és legfőképp már-már kuriózumnak számító magyar mentalitásunk ablakba nem épp kitenni való mindennapjaiba.

Egy facebookos világnyi Magyarország, ahol minden nekirugaszkodó bátor, vállalkozó szelleműre akad minimum három kibic, avagy ellendrukker, lánglelkű, kezét-lábát összetörő lebeszélő, dehonesztáló – ezek vagyunk mi, és ebben tényleg jók vagyunk.

Fiatal korosztály, ők azok, akik “szerencsét próbálnának” Izlandon, valami messzi, egzotikusnak vélt, az álmok ködével sűrűn el- és betakart ország után vágyakozva. Kihangosítva , maguk elé bámuló, vagy épp magukkal társalgó tekintetek, egymás felé fordulva szólaltatják meg a facebookos levelezéseket és a kommentár dömpinget. Így válik élessé az, ami unásig ősismerős: az elvagyok, még talán sok is vagyok magamnak, veszettül magabiztos, ismeretlenül is a másikat foghegyről kiosztó kommunikációnk. Szeparáltan eljátszott szerepek, amelyeken a pontosabb, átéltebb játék még csak tovább erősítene, kontúrozna, hogy ezt az én házam az én váram, ezt a  magamnak is sok vagyok életérzést még elementárisabban lehessen nekünk nézőknek átadni – tovább fokozva és nagyobb sanszot adva így a már eleve is jól kijátszott tükörtartásnak, önfelismerésnek.

fotó: Gulyás Dóra

Miért akarunk külföldön élni? Akik már ott élünk, miért nem találjuk a helyünket? Miért is vágyódunk onnan el, ahonnan egyébként a legkevésbé mennénk máshová? Ahogy sorjáznak a chat-párbeszédek, minden kérdés egyszerre vagy épp egymás után fogalmazódik meg. Elénk rakva visszaböfög az elmúlt hat-nyolc évünk. Amivel sem akkor, sem azóta nem sikerült mit kezdenünk. E rendezés sem akar tippekkel szolgálni, mert talán senkinek sem lehet hasonló helyzetekben jó, praktikus, életelixírként  használható megoldásokkal szolgálni.

Felnyílik a jakuzzi teteje, minden szereplőnk, mint boldog Izlandon élő, benne ejtőzik – külhoni találkozót adva egymásnak, ahol tovább folyik az egymás kikezdése, leszólása – miért is lenne velünk, magyarokkal, külhonban ez másként? – közben a víz a fényhíd rúdjain, mint Aurora Borealis verődik vissza. Tóvá lesz a délibáb, avagy fordítva. A Barcsai Bálint rendezte előadás pont e perverz, egymást maró, délibábokért rajongó énünket nagyította kamaraszínpadivá –  ennél komplexebbet, a történet építkezés eszközével nyomot hagyóbbat elmondani nem is akart. Kollázs ez, amolyan mindent belegyúrok fajta, hisz  az abszurdat nem a papírról, a színpadról visszük be a mindennapjainkba, hanem a magyar közélet mindennapjai, messze túllicitálva a fiktív megírhatón, helyezik az abszurdot a papírra, színpadjainkra.

Mert az nincs. Van ellenben marakodás, másikat fikázó, kioktató leszólás, van bölcs megmondóemberi felhomályosítás – minden olyan, ami e kis hazánkban a “konstruktivitás” égisze alatt szokott volt felemlegetődni. Egy facebookos világnyi Magyarország, ahol minden nekirugaszkodó bátor, vállalkozó szelleműre akad minimum három kibic, avagy ellendrukker, lánglelkű, kezét-lábát összetörő lebeszélő, dehonesztáló – ezek vagyunk mi, és ebben tényleg jók vagyunk.

fotó: Gulyás Dóra

Mindez humorral megmutatva, persze e humorra nincs is igazán mit rátenni még egy lapáttal  – erőltetettként, műviként hatna, – hisz  a rendszerváltást követő harminc év alatt  e magyar humor abszurdja – ami a fekete humor legjobbjával képes versenyezni gyakorta – már önmagában is fokozhatatlan: elég csak tálcán átnyújtani.

Igényes – bár rendszerezetlen – kollázs magunkról magunknak: egy magyarországnyi Izlandnak és egy izlandnyi Magyarországnak. Azért, hogy az abszurd humor segítségével megértsük: kettészakadásunkon sem Izland, sem ellenzék, de még az Aurora Borealis sem segít. Elsüllyedés helyett előbb élni kellene megtanulnunk magunkkal, egymással, hogy utána esetleg könnyedén elkerülhessük  a Titanic méretű pusztulást, a nemzethalálunkat is.

Felnyílik a jakuzzi teteje, minden szereplőnk, mint boldog Izlandon élő, benne ejtőzik – külhoni találkozót adva egymásnak, ahol tovább folyik az egymás kikezdése, leszólása – miért is lenne velünk, magyarokkal, külhonban ez másként? – közben a víz a fényhíd rúdjain, mint Aurora Borealis verődik vissza. Tóvá lesz a délibáb, avagy fordítva. A Barcsai Bálint rendezte előadás pont e perverz, egymást maró, délibábokért rajongó énünket nagyította kamaraszínpadivá –  ennél komplexebbet, a történet építkezés eszközével nyomot hagyóbbat elmondani nem is akart. Kollázs ez, amolyan mindent belegyúrok fajta, hisz  az abszurdat nem a papírról, a színpadról visszük be a mindennapjainkba, hanem a magyar közélet mindennapjai, messze túllicitálva a fiktív megírhatón, helyezik az abszurdot a papírra, színpadjainkra.

fotó: Gulyás Dóra

Igényes – bár rendszerezetlen – kollázs magunkról magunknak: egy magyarországnyi Izlandnak és egy izlandnyi Magyarországnak. Azért, hogy az abszurd humor segítségével megértsük: kettészakadásunkon sem Izland, sem ellenzék, de még az Aurora Borealis sem segít. Elsüllyedés helyett előbb élni kellene megtanulnunk magunkkal, egymással, hogy utána esetleg könnyedén elkerülhessük  a Titanic méretű pusztulást, a nemzethalálunkat is.

(2018. március 28.)

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top