Home / Megnéztük / “Nem élhetünk fikából épített álomvilágban!”
“Nem élhetünk fikából épített álomvilágban!”

“Nem élhetünk fikából épített álomvilágban!”

…írja Dankó István Mikes Kelemenje Rodostóból. Valóban nem? Pedig ez az anyag rendkívül masszívnak tűnik. Csak a humor bontja. Az önreflexió kikezdhetetlen eszköze. A Dankó István, Kocsis Gergely és Vinnai András által játszott és rendezett Magyar nátha művészi igénnyel marni képes közéleti kabaré, melytől nem száll fejünkbe a dicsőség,  és ez az, amire talán a leginkább szükségünk van mostanság.

Mert attól a bizonyos, határtalan önelégültségtől, melyet a propagandára szánt milliárdokból finanszíroznak, óhatatlanul fejünkbe száll az, aminek nem kéne. Génjeinkben öröklődik ez a csak minket, magyarokat megtámadó: HU-N1 vírus, a magyar nátha. A Jurányi nagytermében a sejtelmes sötétségből megszólal Vértesy doktor Rajkai Zoltán hangján, hogy számot adjon a rejtélyes magyar kórról, arról a járványról, mely csak minket mérgez megállíthatatlanul. E sötétségbe “vetődik bele” egymás után Kocsis Gergely, Dankó István és Vinnai András mint a magyar őstörténet három emblematikus díszpéldánya, hogy a vírus ellenszerének keresése közben visszavigyen a történelmünkbe. Vissza, hátha sikerül felfedni e vírusunk hatékony ellenszerét.

fotó: Gulyás Dóra

Jelenet jelenet után sorjáz: magyarokról, akik félnek megszelídíteni egy lovat, talán pont ezért  hívattuk magunkat lovas nemzetnek. Történet a Kárpát- medencei letelepedésünkről, amely jobb híján esett meg épp e földrajzi szélességi és hosszúsági fokon, mert épp itt fáradt el honalapítónk lába. Persze ettől a vezértől (Kocsis Gergely) a honalapítónk népe csak a tengert és a strandot követeli – ez van, mikor nem tekinted nagykorúnak a honfitársaidat. Bár igaz, hogy  akkor még csak egy vándorló törzsszövetség voltunk, és talán az is igaz, hogy ennyi évszázad elteltével sem lettünk sokkal többek… Csattognak a poénok, és nem tudjuk megunni, bár némely történelmi “szekvencia” – ahogy az orvosi feljegyzéseiben írja dr. Vértesy – elég hosszúra sikeredik.

Ez az a játék, amely jótékonyan képes vezetni, uralni az egész előadást: belefeledkezünk a saját múltunkba. Abba, amely a szöveg és a játék harmonikus egységében a vicc eszközével terápiává válik. Nézzük Dankó Istvánt és Vinnai András két várvédőjét az egri vár oromzatán, és a magunk kényelmes Pató Pál-os mindennapi jelenét látjuk. Az egymást között tanakodó várvédők kényelmes ráérősséggel, almát majszolva tanakodnak, hogy a vár előtt vívók mögött bezárják-e a várkaput – biztos, ami biztos. Az ostrom hevében tényleg ez az egyetlen releváns cselekvés?  De hogy önmagunkat mentő, az biztos.

Ám a színészi játék e szekvenciákat igényes, művészi gonddal, tehetséggel vonultatja el előttünk – nevetünk, de minden spontán kacajunk fájdalmas. Fájdalmas, mert a magyar náthánk, avagy magyar mentalitásunk tökéletesen meghonosodott  köztünk és eluralkodott rajtunk.  Betegség? Az, melynek úgy kell az önámítás, mint egy falat kenyér… Önfeledten alakul ki hármójuk segítségével ez a magyar történelmi road movie, melyben minden humorbomba igazából nemzeti önvalónk totális valóságából táplálkozik. Ezek vagyunk mi, ezek… mindnyájan.

Több ez, és kevesebb is, mint gatyaszaggató röhejesség. Dankó István, Kocsis Gergely és Vinnai András egy mítosznak járt utána, egy mítosznak, mely mögött a tenni akarás az alagsorban, de a látszani akarás a toronyszobában lakozik. Végiglépdelünk a történelmünkön, egyszerre nevetve és szembesülve azzal, amiben éltünk, élünk, és ki tudja még meddig, élni kívánunk. A humor  nem csupán a jól megírt párbeszédek, gegek csattanóin múlik, hanem az eljátszott jelenetek, szekvenciák tehetséggel és igényes figyelemmel kimunkált, önfeledten komoly játékán is.

fotó: Gulyás Dóra

Ez az a játék, amely jótékonyan képes vezetni, uralni az egész előadást: belefeledkezünk a saját múltunkba. Abba, amely a szöveg és a játék harmonikus egységében a vicc eszközével terápiává válik. Nézzük Dobó Istvánt és Vinnai András két várvédőjét az egri vár oromzatán, és a magunk kényelmes Pató Pál-os mindennapi jelenét látjuk. Az egymást között tanakodó várvédők kényelmes ráérősséggel, almát majszolva tanakodnak, hogy a vár előtt vívók mögött bezárják-e a várkaput – biztos, ami biztos. Az ostrom hevében tényleg ez az egyetlen releváns cselekvés?  De hogy önmagunkat mentő, az biztos.

A vírus terjed, és már csak a madárrá változás menthet minket meg a HU-N1 genetikusan belénk rögzült kórjától. Madárrá lesz tehát három színészünk, és olyan könnyedén, földtől elrugaszkodott mozdulatokkal köröznek a fészkük – hazánk és hazájuk – fölött, hogy egyszerre vélni gólyának és dögkeselyűnek őket. Köröznek múltunk, jelenünk, jövőnk vidékei felett, jelezve: nehéz addig leszállni, fészket verni és élni kezdeni, amíg magunk sem tudjuk, mi az, ahol, amiben élünk. Hisz a humor rohamok és az irónia cunamik közepette ez az előadás, talán akaratán kívül is, megerősíti bennünk, hogy az önámítás odahazudott álomvilága mégsem lehet  magyarországnyi fészkünk.

Ki tudna és hogyan megmenteni e génállományunkat konokul megtámadó vírustól? Azt nem tudni, mert ezen nem is gondolkodunk, csak a véget nem érő, önvallomással is felérő levelezésünkön: Dankó István Mikes Kelemenje rója sorait tintával a papírra – képzelgéseit, amelyekről tudja, hogy fikák, kreálmányok, összetákolt illúziók csupán. Levélírás, vekengés és kesergés profi paródiája, melyen nevetünk, ám rekeszizmunk minden rándulása lelki, fizikai állapotunkat mutatja fel.

És ez így is van rendjén – éreztetik az alkotók, és érezzük magunk is. A vírus terjed, és már csak a madárrá változás menthet minket meg a HU-N1 genetikusan belénk rögzült kórjától. Madárrá lesz tehát három színészünk, és olyan könnyedén, földtől elrugaszkodott mozdulatokkal köröznek a fészkük – hazánk és hazájuk – fölött, hogy egyszerre vélni gólyának és dögkeselyűnek őket.

fotó: Gulyás Dóra

Köröznek múltunk, jelenünk, jövőnk vidékei felett, jelezve: nehéz addig leszállni, fészket verni és élni kezdeni, amíg magunk sem tudjuk, mi az, ahol, amiben élünk. Hisz a humor rohamok és az irónia cunamik közepette ez az előadás, talán akaratán kívül is, megerősíti bennünk, hogy az önámítás odahazudott álomvilága mégsem lehet  magyarországnyi fészkünk.

(2016. április 6)

 

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: