Home / A függöny mögött / Interjúk / “…örülnék, ha a magyar közönség nyitottabb és kíváncsibb lenne!” – interjú
“…örülnék, ha a magyar közönség nyitottabb és kíváncsibb lenne!” – interjú

“…örülnék, ha a magyar közönség nyitottabb és kíváncsibb lenne!” – interjú

Március közepén mutatták be Alfred Döblin Berlin, Alexanderplatzát a budapesti Katona József Színházban. Az előadás dramaturgjával, Bíró Bencével beszélgettünk a szöveg szeretetéről, a prózai színházról, a színészethez való gyávaságról, az intellektuális vs. bohózat szöveg rokonságáról, a “sikeres” előadásokról és a nézői tetszésről…

  • Mostanában milyen szöveget olvasol éppen?
  • A Berlin, Alexanderplatzon még nem jutottam teljesen túl, még mindig dolgozik bennem az a szöveg. Közben elkezdtem olvasni Tompa Andrea Omerta c. könyvét. Az elmúlt időszakban a sok munka  miatt nem is igazán volt alkalmam szabadidős tevékenységként olvasni.
  • Milyen fajta szöveg az, ami leginkább felvillanyoz?
  • Szeretem az intellektuális szövegeket. Azt a fajta irodalmat, ahol nem feltétlenül az érzelmek viszik előre a cselekményt, hanem a gondolatok. Ebből a szempontból a Berlin, Alexanderplatz jó volt, hisz meg kellett fejteni, hogy mi mihez kapcsolódik, miként és hogyan kötődnek egymáshoz a történet különböző fragmentumai. A Bernhard- és Jelinek-szövegek is izgatnak. Szeretem a reflexív, erősen szövegközpontú írásokat, amelyeknél a saját gondolatok hozzápakolása révén születik meg a magad olvasmányélménye.

Jegyszedő és ruhatáros voltam a Katonában, ahol akkor mindent megnéztem, és más színházakba is elkezdtem járni. A színészethez gyáva vagyok, a rendezéshez meg talán nem igazán passzol a személyiségem, ezért aztán dramaturg szakra vettek fel.

  • Talán  az intellektuális szövegek szeretetének is köze lehetett ahhoz, hogy dramaturg szakra mentél?
  • Azt hiszem, ez inkább a színház szeretetéből jött, mert én már gimnazista koromban jobban szerettem a színházat, mint az olvasást…

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • …és hogy is jött? 
  • Jegyszedő és ruhatáros voltam a Katonában, ahol akkor mindent megnéztem, és más színházakba is elkezdtem járni. A színészethez gyáva vagyok, a rendezéshez meg talán nem igazán passzol a személyiségem, ezért aztán dramaturg szakra vettek fel.
  • Roppan határozottan kijelentetted: a színészethez gyáva vagyok. Mi miatt gondolod azt, hogy gyáva lennél hozzá?
  • Álltam már egyszer-kétszer színpadon: remegek, izgulok,bizonytalan vagyok. Egyáltalán nem izgat, hogy engem emberek nézzenek. Attól inkább bestresszelek, mintsem hogy olyan adrenalin szintet adna, amitől jól érezhetném magam.
  • Bár dramaturgként is kell  bizonyos bátorság, hisz a próbafolyamat során ki kell állnod a mellett a szöveg mellett, amin korábban dolgoztál, nem?
  • Persze, nyilván, de ez azért mégis közös munka és koncepció, és kevésbé az én látásmódom, amit mindenáron át szeretnék nyomni a többieken. Azt hiszem, inkább a közös gondolkozásban, a közös munkában vagyok jó, mintsem  a saját agyszüleményeim keresztülhajtásában.
  • Mi az, amit az egyetem évei adtak hozzá az addigi színházlátásodhoz?
  • Alapvetően ott kaptam mindent, korábban nem is nagyon tudtam, hogy mi a színház. Az alatt a négy-öt év alatt találkoztam rengeteg emberrel, gondolkodásmóddal, színházi hozzáállással. Meglátva, tapasztalva ezt a sokszínűséget, tudtam válogatni,  mi is az, ami ezekből hozzám közelebb áll vagy jobban érdekel.
  • Egy színpadra kerülő szöveg számodra  mitől válik izgalmassá?
  • Most itt épp meglátva Hannát (Pálos Hanna – a szerk.): a színésztől. Persze, a szöveg olvasva is, önmagában is legyen jó, de egy színpadi szövegkönyv színész nélkül nem sokat ér. És az sem mindegy, milyen formában szólaltatjuk meg. A színpadi szövegből és a hozzá társuló formából egészen izgalmas konstellációk tudnak születni. Egy Bernhard-szöveg például egészen speciális színészetet és rendezői attitűdöt követel meg magának.
  • …az idei POSzT-versenyprogramba beválogattak egy Bernhard-szövegeken alapuló előadást, a Forte Társulatét...
  • Igen, ott nagyon izgalmas a szöveg és a színpadi forma viszonya. Egyes részeknél kirobbanóan jó a találkozás, néhol viszont azt érzem, kevésbé. Van, ahol attól, amit Horváth Csaba hozzátett, fantasztikusan kinyílt a szöveg, de néha az volt az érzésem, hogy a Bernhard-szöveg már eleve olyan sűrű, hogy amit ezen felül még kaptam mellé, azzal együtt már-már a befogadhatóság határát súrolta.

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • Vannak tehát szerinted is olyan szövegek, melyek nem adják meg magukat a színpad számára?
  • Legalábbis nem könnyen. Az efféle szövegek sokszor direkt eszköznek, inspirálásra születnek. Ahogy talán egy Jelinek-drámának sem az a feladata, hogy a színpadon egy az egyben elő legyen adva, hanem az, hogy általa, belőle születhessen valami új minőség. A szövegből kiindulva egy rendező meg tudjon fogalmazni képeket, gondolatokat. Az ilyen szövegek nagyon szabadon kezelik a színház többi eszközét, sokszor nincsen olyan iránymutató olvasatuk, biztos értelmezési pontjuk, amely a többi elé helyezhető lehetne.
  • …a biztos pontokról jut eszembe: az elmúlt tíz, tizenöt év során a nézői befogadás változtatott-e jelentősen ezeken a biztos pontokon?
  • Ezt a változást, elmozdulást – ha van ilyen – Magyarországon kevésbé érzékelem, mint külföldön. Ott sokkal szabadabb szövegkezelésekkel találkozom. A magyar színházi hagyomány nagyon szövegközpontú. A’70-es, ’80-as évek nagy emblematikus előadásai, rendezései majdnem mindig a szövegből indultak ki. De talán minden korszakban van ilyen is, olyan is.  Sem Molière , sem Mnouchkine, nem feltétlenül a szövegből indult ki… Talán nincs is, nem is igazán érdemes ilyen elmozdulásokról beszélni.

Egy előadás jó esetben megtalálja a maga közönségét, A Vígszínházban egy Kovács D. Danival készített előadásra a tizedik után kezdtek el jönni azok a nézők, akiket tényleg ez az előadás érdekelt – és nem csak azért jöttek el rá, mert bérletük volt. Az első előadásokon rengetegen elmentek a szünetben, a darabtemetésen pedig hujjogtak, akik már többedszerre látták. Én örülnék, ha a magyar közönség nyitottabb és kíváncsibb lenne, és jobban szeretné a meglepetéseket, mint amennyire szereti!

  • Lehet ennek a magyar “specifikusságnak” valami sajátos oka?
  • Ha mindenképpen ragaszkodunk ilyen specifikumhoz, akkor a magyar kultúrtörténetben találhatjuk az okát. A magyar nyelv használata és a színházi kultúra fejlődése  szorosan összekapcsolódott a a költői vátesz tudattal és politikai önállóság megőrzésével, erősítésével. Ez határozta, határozza meg a drámairodalmunkat és az e drámák mentén fejlődő színházi kultúránkat – ez tehát már egy több száz évre visszatekintő beágyazottság.
  • A legutóbbi bemutatód, a Berlin, Alexanderplatz kapcsán: miért érezhető úgy, mintha ebben az előadásban kevesebb lenne a színészek közötti, drámaivá alakuló, alakítható szituáció?
  • Ez alapvetően nem egy drámai mű, és nem is volt célunk pusztán a drámai helyzetekre redukálni a szöveget. Az volt a szándékunk, hogy amennyire a színpad engedi, megtartsuk az anyag epikus jellegét. Persze törekedtünk a drámai szituációk kiemelésére, és valami fajta drámai sűrítést is elvégeztünk Mikó Csabával és Kovács D. Danival – hisz egy hatszázoldalas regény két és fél óra alatt “zajlik le” a színpadon. A nézőtér és a színpad közötti dráma reményeim szerint néhol talán erősebb, mint a színpadon játszók közötti dráma. Tandrámaszerű az anyag, ahol a néző felkiálthat: “hagyd abba, ne csináld, vigyázz!” – mint egy horrorfilmben. A főszereplő – teljesen naivan, a legjobb szándékkal – egyre nagyobb gödrökbe sétál bele, amiről a néző már tudja, hogy azok valójában tényleg hatalmas mélységek. Ez az előadás főleg az első részben többfókuszú, több szálon fut, tablószerűen vonultat föl karaktereket – nem fogjuk kézen a nézőt, és talán kevésbé vezetjük, mint az megszokott.
  • …és ezzel nincs gond, sőt, kívánatos is, bár erre ránevelni a magyar színházi sémákhoz szokott nézőt az  többévados folyamat… Apropó több szál: te mostanában e téren nagyon professzionálisnak tűnsz, hisz egyszerre, párhuzamosan több produkcióban is részt veszel, mi motivál ebben?
  • A tavalyi évben  végig külföldön dolgoztam Schilling Árpáddal, és most, amikor hazajöttem, mindenre gyorsan igent mondtam. Élvezem most ezt a szimultaneitást, és abszolút hálás vagyok, mert jobbnál jobb projektekben lehettem így benne! Habár volt olyan projekt is, ami emiatt félrecsúszott, és ezt sajnálom. 
  • Most min dolgozol?
  • Znajkay Zsófi második saját darabját rendezi Rendezői változat címmel. Nagyon szeretem Zsófi színpadi világát, és három szuper színésszel dolgozik, én inkább csak beleokoskodok kicsit. Emellett Fehér Balázs Benővel dolgozunk Nyíregyházán. Feydeau egyik darabját írta át nekünk Závada Péter, és A balek címen fut majd. Számomra ez is baromi nagy kihívás, hiszen bohózatot eddig soha sem csináltam. Elolvasni is csak negyedszerre sikerült, annyira nem az én világom. Aztán hármasban gyúrtunk ebből egy új szöveget, és így már közelebb áll a mi ízlésünkhöz.  De így is  egészen másfajta színházat, színész játékot, rendezői attitűdöt, szöveghez való hozzáállást kíván. Furcsa, hogy az a cél, hogy a nézők nevessenek – nos, ilyet én még nem csináltam.

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • Hol vannak, hol lehetnek egy intellektuális szövegnek, az epikus színháznak és egy Feydeau-bohózatnak az átfedései?
  • Mindkettőt színpadon játsszák – de nagyon másként működik mindkettő. Bohózatnál nem lehet a katarzisra építeni, ahogy az átélésre sem, mert amint beleéli magát a néző az egyik karakterbe, onnantól kezdve azon a karakteren már nem fog tudni nevetni. Bár megpróbálhattuk volna
    Feydeau-t véresen komoly drámaként is értelmezni, valószínűleg nem vezetett volna sokra. Azért megpróbáltuk kicsit “okosabbá” tenni ezt a bohózatot, intellektuálisabbra venni a karaktereket, hogy azért mégse az a seggre pacsizós ócska kabaré legyen belőle. Kíváncsi vagyok, mennyire fog működni. 

Az efféle szövegek sokszor direkt eszköznek, inspirálásra születnek. Ahogy talán egy Jelinek-drámának sem az a feladata, hogy a színpadon egy az egyben elő legyen adva, hanem az, hogy általa, belőle születhessen valami új minőség. A szövegből kiindulva egy rendező meg tudjon fogalmazni képeket, gondolatokat. Az ilyen szövegek nagyon szabadon kezelik a színház többi eszközét, sokszor nincsen olyan iránymutató olvasatuk, biztos értelmezési pontjuk, amely a többi elé helyezhető lehetne.

  • Mennyire tudod magad függetleníteni a néző ízlésétől általában?
  • Ez projektfüggő. A munka elején szerintem nem mindig fontos. Aztán az utolsó hetekben kénytelen az ember belegondolni abba, hogy amit csinál, azt nézni fogják. A nyíregyházi környezetben az elejétől fogva tudatosan készülünk arra, hogy azt az ottani közönség élvezhesse.  Egy független színházi előadásnál talán sokkal szabadabb kézzel nyúlhatsz az anyagodhoz, a kőszínházban pedig ott az igazgatóság, amelynek illendő figyelembe venni a kéréseit, elvárásait. Régebben, emlékszem, többen mondogattuk, hogy minket mennyire nem érdekel a néző – de azért abban is van valami, hogy a színházat a nézőknek, a nézőkért csináljuk. Sokak szerint az a sikeres előadás, ami a nézőnek tetszik, és bukás, ami nem! Ezt  azért ennyire sarkosan én nem gondolom – nagyon sok remek előadás van, amit a nézők sajnos nem szeretnek!
  • Annyiféleképpen tetszhet és  nem tetszhet valami a nézőnek…
  • Az előadás jó esetben megtalálja a maga közönségét, A Vígszínházban egy Kovács D. Danival készített előadásra a tizedik után kezdtek el jönni azok a nézők, akiket tényleg ez az előadás érdekelt – és nem csak azért jöttek el rá, mert bérletük volt. Az első előadásokon rengetegen elmentek a szünetben, a darabtemetésen pedig hujjogtak, akik már többedszerre látták. Én örülnék, ha a magyar közönség nyitottabb és kíváncsibb lenne, és jobban szeretné a meglepetéseket, mint amennyire szereti!

 

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top