Home / Megnéztük / Itt most minden hamis?
Itt most minden hamis?

Itt most minden hamis?

…és ha az is? Nem  számít, csupán az, hogy valódinak látsszon! Mert a látszat mindent visz. Egyetlen dolgot nem érdemes ilyenkor kockáztatni: a látszat mögé nézni… Stephen Sachs kétszereplős komédiáját, a Valódi hamisítványt Valló Péter rendezte a Belvárosi Színházban ragyogó, igazan hamis és  hamisan valódi előadássá. Ebben segítségére volt Hernádi Judit és Kern András.  Játékuk egyszerre tudta egymást  hitelesen bomlasztani és építeni, a nevetségesség komikumát és a velejéig igaz tragikumát szimultán voltak képesek bejárni, jól tudván, hogy csak magunkat vagyunk képesek áltatni, mert valójában az igazi, a valódi nem szorul korteskedésre.

Mi ellenben nagyon is rászorulunk. Ámítjuk magunkat jobb felől is, bal felől is. Bármi legyen is ezeknek az “oldalaknak” a jelentése. De akkor hol marad a valódiság, az eredetiség? Na, ha valami, akkor ez a legnaivabb kérdés, és talán ez az, ami az eddigieknél is jobban képes becsapni minket. Maude (Hernádi Judit) három dollárért vett egy Jackson Pollock festményt egy használt cikk kereskedőnél, a kép egyébként elvileg dollár milliókat ér. Ha valódi. Számtalan eredetiség szakértőt keresett már meg, de meghallván a három dolláros vételárat, eddig mindannyian rácsapták a telefont, nemhogy eljöttek volna megnézni a képet. Lionel (Kern András) eljön a lakókocsiban élő Maude-hoz, hogy igazolást adjon mint neves szakértő a képről.

fotó: Jókúti György

Komédia ez: finom, cizellált, művészetelméletet könnyedén magába építő, hogy mindezek által lassan, módszeresen és kérlelhetetlenül rápörgessen minket a szembenézésre. Szembenézésre a művészet, az emlékeink, az érzéseink és az életünk valódiságának dolgában. Valló Péter kimért ráérősséggel, hol vehemensen, hol csak fokozatosan emeli a két szereplő közti dialógusok feszültségét – akár az ár-apály váltakozásai. Mert minden jelenség és minden habitus csak az ellentétével együtt adja ki azt az egészet, melyre talán már ráfogható, hogy a leginkább köze van az igazihoz.

A művészet előfeltételezések összessége? Az eredetiség egy szerző kánonjába, kézjegyszerű ismertetőjegyeinek az együttesébe való szigorú beleilleszkedés?  A Metropolitan Múzeum kirúgott igazgatója, aki most épp egy Pollock-képet szeretne beazonosítani egy állástalan pincérnő lakókocsijában. Valódi lehetetlenség, épp olyan groteszk, mégis az egyedül valóságos helyzet, mint az, ahogyan és amiben élünk. Valló Péter olvasatában ez az egyedül lehetséges lehetetlenség mindennapivá, teljesen átlagossá lesz. És ettől a fajta átlagosságtól egészen magasba emelő, annyira, hogy át- és túléljük önmagunk elviselhetetlenül bántó lehetetlenségeit.

Hernádi Judit Maude-ja igazi trükkös,  állását vesztett pincérnő, akinek míves, érzékeny, magas IQ-val rendelkező lényét tökéletesen rejteni képes a kezében szorongatott,  kínálásra mindig Lionel felé nyújtott whiskys üveg. Becsap mindnyájunkat, orrunknál fogva vezet minket Lionellel együtt – elhisszük neki, hogy egy depressziós, kilátástalanságait a pohár mámorával kezelő, állástalannal van dolgunk.

Ahogy  Lionel (Kern András) az akkurátus mozdulatok, a kispolgári rutinok mögé bújó műértő öltönyében forgolódik Maude lakókocsijában, abból is lüktet az elismertnek ugyan elismert, de alapvetően meg nem értett, ám a művészetet értő, érző érzékeny kisember. Az, amelyik sosem merte megengedni magának azt a luxust, hogy úgy éljen, ahogy szeretne, ahogy a lelke szerint tenné.

fotó: Jókúti György

A Pollock-festmény csak ürügy, apropó arra, hogy mint tükör visszaadja azt, ami a vele kapcsolatba lépők személyiségének a mélyén rejlik. Maude mindent bevet, hogy meggyőzze Lionelt: ez egy eredeti Jakcson Pollock, nem a kép eladhatósága miatt, csupán önmagáért a képért. Mert ő eredetit akar benne látni. Amiképp Lionel hamisítványt, mert neki e kép nem igazolja vissza a Pollockról alkotott előfeltételezéseit.

A művészet előfeltételezések összessége? Az eredetiség egy szerző kánonjába, kézjegyszerű ismertetőjegyeinek az együttesébe való szigorú beleilleszkedés?  A Metropolitan Múzeum kirúgott igazgatója, aki most épp egy Pollock-képet szeretne beazonosítani egy állástalan pincérnő lakókocsijában. Valódi lehetetlenség, épp olyan groteszk, mégis az egyedül valóságos helyzet, mint az, ahogyan és amiben élünk. Valló Péter olvasatában ez az egyedül lehetséges lehetetlenség mindennapivá, teljesen átlagossá lesz. És ettől a fajta átlagosságtól egészen magasba emelő, annyira, hogy át- és túléljük önmagunk elviselhetetlenül bántó lehetetlenségeit.

Mert ebben a komédiában ez a komikus, a makacs büszkeségünk – amelyről tudjuk jól, hogy semmit sem ér –  ez válik komikussá, a paródia tárgyává. Ez, amelytől mégis minden valódivá, eredetivé lesz. Hamisítatlanul egyedivé és utánozhatatlanná: emberivé. És persze művészetté is egyben – az élet, a másik és önmagunk megértésének művészetévé. Hernádi Judit és Kern András játéka által – a rendezés vezette finom kérlelhetetlenségek közepette – minden hamissá válik, mert ettől és így lesz emblematikusan és másolhatatlanul eredetivé.

Hernádi Judit és Kern András nem vehemens, életre-halálra menő intenzitással feszülnek egymásnak, inkább a másikat kérlelő, a másikban cinkost, bajtársat keresők és találók újra és újra nekiveselkedő szívósságával játszanak együtt, egymásért, önmagukért. Közben persze nem értik egymást, holott tökéletesen egyet éreznek, értenek, egy kerékre mozdul az egymást érzelmileg megérteni akaró kifinomultságuk. Mégis a büszkeség, az a fene nagy – amit utolsó mentsvárukként szorítanak magukhoz – nem engedi őket a hamis-valódi Pollock mellé, elé közösen letelepedni.

fotó: Jókúti György

Mert ebben a komédiában ez a komikus, a makacs büszkeségünk – amelyről tudjuk jól, hogy semmit sem ér –  ez válik komikussá, a paródia tárgyává. Ez, amelytől mégis minden valódivá, eredetivé lesz. Hamisítatlanul egyedivé és utánozhatatlanná: emberivé. És persze művészetté is egyben – az élet, a másik és önmagunk megértésének művészetévé. Hernádi Judit és Kern András játéka által – a rendezés vezette finom kérlelhetetlenségek közepette – minden hamissá válik, mert ettől és így lesz emblematikusan és másolhatatlanul eredetivé.

(2018. április 13.)

 

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top