Home / Megnéztük / A bennünk ketyegő bomba
A bennünk ketyegő bomba

A bennünk ketyegő bomba

…és ezt az időzítettet a lehető legnehezebb észrevenni. Pedig jó eséllyel minden pillanatban robbanhat. Deniel Kehlmann: Szenteste c. kétszereplős darabját Szilágyi Bálint rendezte a Hatszín Teatrum színpadára mesterien adagolt dózisokban növelve a feszültséget, fordítottan a fogyatkozó idővel – hogy robbanjunk végre. Robbanjunk, felriadva, eszmélve európányi, nemzetállamoknyi és embernyi önmagunkra.

Kicsivé lesz a játéktér, holott nem egyszer jegyeztem már meg, hogy a Hatszín önmagához mérten milyen tágasan nagy játéktérrel bír. Kicsivé, egy kihallgató szobányivá, hátsó falán az efféle rendőrségi szobákra jellemző, tükröződő ablakkal (díszlet: Árvai György). Szűkké,  kellemetlen méretűvé, ahonnan inkább elmennénk, mintsem ott maradnánk egy délutáni teára. Mindezekhez még egy óra is méri az  időt a falon – látványosan, zavarba ejtően.Telik az az idő, és bár a történetben szereplő rejtett bombatámadásig fennmaradó időt hivatott legfőképp jelezni – mégsem emiatt aggaszthat ez a járó óraszerkezet minket. Sokkalta inkább azért, mert az időtlenséggel, a belefeledkezéssel dacol – hisz itt most ilyenre nincs idő, itt most minden arra ösztönöz, hogy maradj éber, figyelj, az idilli ”székemben ülök és a látottakban elveszhetek “ mentalitásunk alól kirántják a szőnyeget.

fotó: Draskovics Ádám

Mert most nem ennek a korát éljük – sugallja Kehlmann, – ahogy a női szereplőt, Judithot (Petrik Andrea) is a szentestéjétől “téríti el” a titkosszolgálat: autójából percek leforgása alatt Thomas (Rába Roland) rendőrségi kihallgató szobájában találja magát, kezében piciny feldíszített karácsonyfával, hóna alatt ajándék tasakokkal. A munkafénnyel megvilágított nézőtéren az első sorok között zavartan keresi ebből a nézőtérrel kibővült kihallgató szobából a kiutat.

Petrik Andrea Judithjának minden rezdülésében ott van a megrendült bizonytalanság, a kiszolgáltatottság érzésben felemésztődő, a saját önbizalmáért és emberségéért felelősséget többé vállalni és azt szavatolni nem tudó sarokba szorított ember. Mint a pók, ha a hálójának perifériájára szorították,  retteg, holott elvileg – terroristaként neki kellene fenyegetést jelentenie. Szilágyi Bálint könnyed pontossággal, magabiztos precizitással táncoltatja Thomast és Judithot egymás körül.

Így zavarodottsága, a megfoghatatlantól való félelme mintha a mi megfoghatatlan zavarunkból, félelmünkből venné a maga utánpótlását. Szilágyi Bálint értelmezésében a darab nem feltétlenül  a színpadon játszódik, vagy nem csak ott.  Ha szenteste kihallgatás foganatosítható, akkor a magánélet és a közügy teljesen összekeveredik, az állami behatás megszüntethet pillanatok alatt bármilyen egyéb szférát maga körül.

A filozófusnőt terrorcselekmény előkészítésének alapos gyanúja miatt hallgatja  ki szenteste Thomas nyomozó. A filozófia tanszékének professzoráról azt feltételezik, hogy bombatámadásos merényletet készül végrehajtani épp szenteste éjfélkor. Rába Roland ügybuzgó és arroganciáját udvariassággal leplezni próbáló nyomozóként  Judithot  másodpercről másodpercre számoltatja el, miközben a nyomozó tiszt kihallgatóból maga is kihallgatottá válik.  Mialatt Judithot igyekszik  munkamódszeréhez és saját emberi karakteréhez híven sarokba szorítani,  kérdéseivel  a falra kenni, egyre védtelenebbé válik érzelmileg. A másikat akarja “vetkőztetni”, közben mégis saját magán lesz egyre kevesebb a “ruha”.

fotó: Draskovics Ádám

Kehlmann drámája  igazán virtuózan kivitelezett, többfenekű szöveg. Egyrészt a nyugati világot veszélyeztető terrorfenyegetettség emberi logikát túlszárnyaló abszurditásáról – ne az evidens népcsoportok között keresd a terroristát, hanem egy magasan kvalifikált értelmiségiben. Persze arról is szólhat ez az anyag, hogy a terrortámadásoktól végletekig rettegő, magát joggal állandó veszélyben érző társadalom mindenben és mindenhol farkast kiált. Érthető, nem? Az, teljesen – legyen bár az a leglehetetlenebbül abszurd is. Másrészt pedig, mondja Kehlmann, semmi sem tud elég abszurd lenni ahhoz, hogy meg ne történhessen a valóságunkban. Talán valóban épp egy filozófia tanszék vezetője lesz az, aki pont szenteste éjjelén bombát fog robbantani – és akkor minden titkosszolgálati eszközzel mindennél sürgetőbb őt megállítani.

Petrik Andrea Judithjának minden rezdülésében ott van a megrendült bizonytalanság, a kiszolgáltatottság érzésben felemésztődő, a saját önbizalmáért és emberségéért felelősséget többé vállalni és azt szavatolni nem tudó sarokba szorított ember. Mint a pók, ha a hálójának perifériájára szorították,  retteg, holott elvileg – terroristaként neki kellene fenyegetést jelentenie. Szilágyi Bálint könnyed pontossággal, magabiztos precizitással táncoltatja Thomast és Judithot egymás körül.

Közben az idő fogy, a bomba hamarosan robban, ám mindaddig nem lehet hatástalanítani, amíg azt sem tudjuk, hogy valóban létezik-e, és ha létezik, akkor hol van? Szilágyi Bálint rendezésének ketyegő óramű pontossága, a mondatok, félmondatok, előtörő monológok fegyelmezett ritmikája segítségével Petrik Andrea és Rába Roland életre, bombára, a szeretve lenni vágyára és hiányára kihegyezett héjanász-tánca fogva tart. Lüktet, egyre kattog a végkifejlet felé. Közben kitörölhetetlenül fölsejlik : a bomba, a pusztító terrortámadás bennünk ketyeg, lelkünk megsemmisülése a legnagyobb veszély. Jó lenne  e bombát, a bennünk lévőt még időben hatástalanítani, mert különben egy egész európai kultúra semmisülhet meg.

Egyszerre lesz ez a két szereplő a bűn tettese és áldozata is – és  a bűn itt nem csupán egy merénylet esetleges kitervelése és elkövetése lehet, hanem szinte bármely emberi bűntett, amelyik a másikat maga alá kívánja gyűrni. Elvált, magányos ember mindkettő, a társuk által elhagyott. Mindkettőjükkel szembefordult az, akit egykor a szerelmes jobbik énjüknek hittek. Kehlmann úgy lép túl a jó és rossz oldalon állók, igazak és terroristák, bűnösök és áldozatok kétosztatú valóságán, hogy mesterien izgalmas marad a történet, az előtörő érzelmek nem cseppfolyóssá, hanem még kiélezettebb létkérdéssé teszik ezt a drámát.

fotó: Draskovics Ádám

Közben az idő fogy, a bomba hamarosan robban, ám mindaddig nem lehet hatástalanítani, amíg azt sem tudjuk, hogy valóban létezik-e, és ha létezik, akkor hol van? Szilágyi Bálint rendezésének ketyegő óramű pontossága, a mondatok, félmondatok, előtörő monológok fegyelmezett ritmikája segítségével Petrik Andrea és Rába Roland életre, bombára, a szeretve lenni vágyára és hiányára kihegyezett héjanász-tánca fogva tart. Lüktet, egyre kattog a végkifejlet felé. Közben kitörölhetetlenül fölsejlik : a bomba, a pusztító terrortámadás bennünk ketyeg, lelkünk megsemmisülése a legnagyobb veszély. Jó lenne  e bombát, a bennünk lévőt még időben hatástalanítani, mert különben egy egész európai kultúra semmisülhet meg.

(2018. április 7.)

 

 

 

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: