Mert a jó hatalom, ha egyáltalán van ilyen, akkor az így funkcionál. Nincs belőle senkinek sem több a másikénál. Nincs, mert  vezetésre e hatalom csak időlegesen, felhatalmazásként jár, időtlenségig nem birtokolható. Kárpáti Péter Pájinkás Jánosának sem jut belőle másként, mint a világtörténelem zsarnokainak – vallja ezt Tárnoki Márk rendezése, mely ezt a sodró erejű mesevalóságot az Ódry Színpad pódiumára állította. Tótágast – az arányokat tovább billentve – a talpára, hiszen a mese valóság, és ez a mi valóságunk talán csak egy mese, amelyet bármikor másképp mesélve tovább képesek vagyunk át- és újra írni.
Nagy, vaskos, szilaj mese Ámi Lajosé (Hajós Zsuzsa), amit Pájinkás Jánosról (Hajdu Tibor) számtalanszor elmesélt eladdig, míg Kárpáti Péter drámává nem írta: álom és forradalom alcímmel. Hajós Zsuzsa mondja, szövi, fűzi a történetet szamosközi ékes nyelvjárásban, könnyű beleszédülni pár mondat után ebbe a se  eleje, se vége, ágas-bogas históriába. Tárnoki Márk ezt a Pájinkás Jánosról szóló mesét a maga életszagú terebélyességében hajtogatja, teregeti ki a színpadról közénk, ki a nézőtérre – mert hisz egy valamire való mese önmaga határtalanságát bátran képes kiterjeszteni saját maga keretein túl is. Teljesen elárasztva azt a közeget ahol elhangzik, hogy a valóság mesévé és a mese valósággá lényegülhessen.

fotó: Éder Vera

Pájinkás János, a csodagyerek, aki már anyatej helyett is a Nénnyétől (Józsa Bettina) pálinkát ivott, és hamar csizmát, gatyaszárat rántva elsietett a cáratyushoz (Borsi-Balogh Máté), hogy megregulázza, kimozdítván az uralkodói elterpeszkedéséből. Támlás székekbe kapaszkodva telefonálgatnak egymásnak itt a paraszti világ szereplői, rázva, rázva a székeket, és magukból kirázva a “telefonkagylóba” a hangokat. A technika emberi kommunikációban betöltött torzító szerepére utalva: belerázkódik ebbe az emberi test egésze, mintha egy démonnak a kiszolgáltatottja lenne. Ebben az előadásban eleve a  mozgás, a vehemencia dominál, utat engedve így a mese saját keretei közül is kitörni akaró dinamizmusának.
Hajdu Tibor Pájinkás Jánosa üstököse ennek az előadásnak, olyan, mint egy bármikor zabolátlanul vágtázásra kész versenyló, akit jobb csak távolról szemlélni, csodálni, mert nem tudni, hogy a következő pillanatban épp merre veszi az irányt, kit és mit gyűr majd maga alá. Pálinkától, a lelke hevületének pálinkájától vezetve feltalál, kitalál, mozgósít, iparosít és forradalmasít legfőképp. Álomittas sodrásából megérteni, hogy egy valamire való forradalom csak másodsorban támaszkodik a szavakra, mérlegelésekre, mert az elsőre  a vehemens, a következményekkel nem igazán törődő cselekvést választja.

Ettől függetlenül vízióvá kezd válni ez az egész, melyben cárok vesztik vejüket, Pájinkás Jánosokból Leninek lesznek, és nem is tudjuk észlelni a határt az álom és a forradalom között, mert mindkettőnek ütemet vezényel ez a sajátos, csak önmagával rokon mesei ritmus, melyben Pájinkás Jánosnak az elmúlás szab határt, és persze a Hajós Zsuzsa tenyerében szertemorzsálódó Pájinkás-hamvak.

És persze ebben az iramodásban a tétova bizonytalanság, a megfontolt, ráérős tapogatózás csak olaj a tűzre, avagy tökéletes ellenpontozás. Miként Georgita Máté Dezső Nemtudomkája, aki a hányavetiség rongybabájaként, Pájinkás Jánost végig követő árnyként, csapkodva egyik helyzetből, lehetőségből a másikba kerül – nyomában járva a mi lánglelkű Pájinkásunknak.

fotó: Éder Vera

Az ő közelében Bajor Lili autentikusan toporzékoló és hisztis rohamokban kitörő cári leányzója, Gizella makrancos Kataként a semmit nem értők és a mindent csak a saját tempójukban csinálni akarók emblematikus alakjává lesz. A kényelmesség és a tespedés trónfosztott uralkodója, aki mindig igyekszik persze magát ki- és átmenteni az efféle pájinkási szélrohamok karjai közül.

Tárnoki Márk elhinti köztünk ezt az álomból és forradalomból eggyé gyúrt mesebeli valóságot, valóság meséjét. Elhinti, mint magvakat, a megzabolázhatatlanságnak, uralkodásra törésnek a magvait. És ebben az elmorzsoló széthintésben egyszerre van jelen e dolognak a megoldása és veszélye: e hamvak-magvak táplálnak, vagy földre hullván és felcseperedve, fejünkre nőve foglyul ejtenek-e minket?

E mesefolyam tornádó erejű iramodása a Soharóza kórusának tömeget, lírai éneket, impulzív mozgalmasságot egyszerre vagy épp felváltva adó játékától még inkább elemi erejűvé formálódik. Nehéz dolog elé állította magát így a rendezés, hisz  Ámi Lajos narratív mesélése és az eljátszott mese váltakozó dinamikája feladja a leckét a nézőnek – mintha nem sikerült volna teljességgel eldönteni, hogy a narrálás intenzitása adja-e a dinamikát, vagy az eljátszott, megelevenített mese diktálja a ritmust a narráló mesélésnek.
Ettől függetlenül vízióvá kezd válni ez az egész, melyben cárok vesztik vejüket, Pájinkás Jánosokból Leninek lesznek, és nem is tudjuk észlelni a határt az álom és a forradalom között, mert mindkettőnek ütemet vezényel ez a sajátos, csak önmagával rokon mesei ritmus, melyben Pájinkás Jánosnak az elmúlás szab határt, és persze a Hajós Zsuzsa tenyerében szertemorzsálódó Pájinkás-hamvak.

fotó: Éder Vera

Tárnoki Márk elhinti köztünk ezt az álomból és forradalomból eggyé gyúrt mesebeli valóságot, valóság meséjét. Elhinti, mint magvakat, a megzabolázhatatlanságnak, uralkodásra törésnek a magvait. És ebben az elmorzsoló széthintésben egyszerre van jelen e dolognak a megoldása és veszélye: e hamvak-magvak táplálnak, vagy földre hullván és felcseperedve, fejünkre nőve foglyul ejtenek-e minket?
(2018. április 17.)