A Bethlen Téri Színház és a Manna Produkció közös előadásában látható rendszeresen az Ad de Bont szövegei alapján összeállított Egy fiú Boszniából Lazici Noémi rendezésében. A darabbéli Djukával, Jászberényi Gáborral beszélgettünk kószálásról,  „színházivá” válásáról, a színházcsinálás mozgatóiról, a saját látásmódról, a migránsozás arctalanságáról és egy előadás személyességéről…

  • A csellengés, a kószálás, kóborlás mennyire jellemző rád gyerekkorodtól fogva?
  • Sopronban, egy viszonylag kisvárosban nőttem fel, ahol ez akkoriban jellemző dolognak számított. Minket a bátyámmal kiskorunktól kezdve hagytak, hogy hadd menjünk – és mi imádtuk szabadon felfedezni a világot! Reggel elindultunk, és valamikor szürkület felé meg hazamentünk… Akkoriban még nem féltek a szülők attól, hogy elengedjék a gyerekeiket szabadon kóborolni.

El szokták intézni egyszerűen csak annyival: ez csak egy hír a tévében arról, hogy már megint meghalt egy lélekvesztőben ötvennégy ember. Nyilván nehéz ezt közel engedni magunkhoz. De onnantól kezdve, hogy kimondjuk az áldozat nevét,  már nem csupán csak egy szám, hanem valamifajta kötődésünk is van hozzá. Azt gondolom, ennek az előadásnak az is a “küldetése” túl azon, hogy látnak egy meglehetősen szomorú történetet –  látnak két élni akaró embert, akikhez lesz valamilyen viszonyuk. És szerintem jó viszonyuk lesz hozzá! Amitől aztán nem csak egy szörnyet fognak a “menekült” szó mögé képzelni!

  • Ezeknek a kóborlásaidnak szerepe lehetett vajon abban, hogy aztán színészetre adtad a fejed?
  • Biztos, hogy köze volt hozzá! A szabadság utáni vágy kisgyerekkorom óta bennem van, meghatároz engem. Ha valamit megtanultam a szüleimtől, akkor ez az,  és olyan, mint egy erőteljes morális iránytű: az ember szabadnak születik, és szabadon is kell, hogy éljen!  Legyen valaki bármilyen művész,  ebben az értelemben a szabadsággal foglalkozik, a szabadságot keresi. Emlékszem az első alkalomra, amikor kapcsolatba kerültem a színházzal: – egy meglehetősen prózai okból – én ott zenész akartam lenni! Mert hallottam, hogy aki színházba jár dolgozni, annak a hiányzásait igazolják a suliban!(felkacag)Meglehetősen rossz kamaszgyerek voltam, kimondhatatlanul sok hiányzással! Ezért nekem se kellett több! Ha igazolják a hiányzásaimat, akkor természetesen elmegyek a színházba! És amikor  beléptem oda, azzal találtam magam szemben, hogy egy csomó felnőtt ember vesz körbe gyerekként, de valahogyan  őket is ugyanazok a dolgok foglalkoztatják, ugyanazokon a dolgokon gondolkoznak és ugyanazokról beszélnek, amelyek engem is érdekelnek, foglalkoztatnak. Megcsapott egyszerre ennek az egésznek a szele: az alkotás, a szabadság és az, hogy lehet  valami olyant  csinálni egy életen át, amihez nem szükséges felnőnöd!  – és ez meglehetősen csábító volt. Akkor még nem tudtam, hogy színészként fogok-e dolgozni, vagy súgó vagy író…- ezek akkor még nem derültek így ki számomra – csak azt tudtam, hogy valamilyen módon közöm lesz a színházhoz! Aztán szép lassan megjártam a színházi ranglétrát: voltam diákszínjátszó, aztán más és más, de most is inkább színházcsinálónak érzem magam, mintsem  csupán csak színésznek.
  • A színházcsinálásod, “társulatépítésed”  hogyan indult annak idején?
  • Amikor rettentő fiatal vagy, és nem vesznek föl a főiskolára, akkor tele vagy kételyekkel. Éreztem azt, hogy mindenáron közömnek kell lennie  a színházhoz! – mégsem tudtam, milyen úton induljak el. Ilyenkor megörülsz bármiféle szerepnek, amit kapsz. Aztán szép lassan azon kapod magad, hogy saját értékítéletekkel, saját látásmóddal bírsz, ami nem feltétlenül esik egybe azokéval, akikkel együtt dolgozol. Nagyon sok olyan emberrel dolgozhattam együtt, akiktől aztán csak rosszat lehetett eltanulni!(nevet)
  • …abból, azokból lehet a legtöbbet tanulni, nem?(kacag)
  • Az egészen biztos! – pont így voltam ezzel én is. Akkor még nem is igazán tudtam, hogy milyen színházat szeretnék csinálni, csak azt, hogy milyet biztosan nem!

Egészen mást jelentett tizenöt évvel korábban ez az előadás. Akkor nem volt ez a fajta politikai hangulat a témája körül. Akkortájt kimondva ezt a szót: menekült – az egészen másképp csengett. Most viszont kimondva azt a szót, hogy menekült, migráns, ennek  rögtön lesz ám politikai töltete! Érdekes volt számomra az is, hogy amikor elkezdtem olvasni most, tizenöt évvel később a szöveget,  hirtelen emlékezni kezdtem  mindenre… Minden szövegrészlet visszajött, olyannyira, hogy volt például a tizenöt évvel ezelőtti előadásban egy jelenet, amit szerb-horvátul játszottunk akkor – és még ez a szerb-horvát szöveg is teljesen visszaidéződött! Mintha az ember a sejtjeiben tárolná ezeket a számára fontos előadásokat, és mintha ezeket egy pillanat alatt életre lehetne hívni onnan!

  • Milyet nem akartál csinálni?
  • Engem igazából mindig az érdekel, ha valamilyen személyes történeten, kötődésen keresztül kapcsolódik az alkotó az alkotásához. Sokszor voltam olyan helyzetben, amikor egyik-másik alkotás esetében azt láttam, hogy azzal épp nem akartunk semmit közölni – és ez nagyon rossz érzés. Nem feltétlen szükséges persze, hogy az adott témában érintett legyen a művész, de az, hogy a témán keresztül belepakolja a személyes érintettségét, sorsát, az szerintem kutya kötelesség! Gyakran tapasztaltam, hogy nagyon sokszor megússzák, nincsen számonkérés, nem lesz egy-egy előadásból ügy. Ügy, amit képviselni lehet, ami mögé be lehet állni, amiről azt lehet gondolni akár egy percre, hogy meg fogja változtatni a világot. Az a jó érzés alkotóként – még ha olykor tévedsz is ebben, – hogy ott este héttől tízig megáll az idő! És akik ott vannak, és velünk együtt játsszák azt az előadást, azok számára is, mert a nézők ugyanolyan alkotói az előadásnak, mint mi! Egyfajta szertartásnak gondolom, tartom ezt az egészet. A színész “létének” alapját azon túl, hogy tehetséges, nagyon sok minden  másnak is kell még jelentenie. Alázatosnak kell lenned, képesnek kell lenned arra, hogy odaadd magad egy rendezői koncepciónak – akkor is, ha azzal éppenséggel te nem értesz egyet. Érezni kezdtem, hogy lenne közlendőm a világról, de még nem tudtam, hogy akarok-e rendezni – ez  nagyon magányos feladat. Egyszer csak úgy hozta az élet, hogy összetalálkoztam egy anyaggal – a Don Juan volt ez, – ami meglehetősen érdekelt, izgatott, és megrendezhettem a Merlin Színház csapatával. Akkortól kezdett foglalkoztatni az, hogy azon túl, hogy színészként elvégzed a feladatod – nagyon jóleső és megtisztelő az, ha sok helyre hívják játszani az embert, – fontos lenne a saját utamat is járni! Akkor még persze nem tudtam, hogy hogyan. Van egy nagyon jó barátom: Gulyás Sándor, akivel lépten-nyomon összefonódott már korábban is a pályánk, többször is játszottunk  együtt, és egyszer csak úgy alakult, hogy lett két hónapnyi szabadidőnk. Kitaláltuk, hogy nálam, a lakásban rakjunk össze egy előadást. Ez lett aztán a Kövek a zsebben. Olyan sikeres lett ez a darab, hogy rögtön meg is hívta Dunaújváros, ahol be is bérletezték, és egy egész évadot játszották is. Ennek hozományaként az egri színház felkért minket a Stílusgyakorlatok létrehozására. Egyre több emberről éreztük azt, hogy fontos számukra, ahogy mi gondolkodunk, és előadásról előadásra többen “csatlakoznak” hozzánk! Érdekli őket ez a fajta színház stílusában, játékmódjában, és minden arrafelé mutatott, hogy létre kell hoznunk egy egyesületet, és el kell kezdenünk működni! Most éppen ennek a kellős közepében vagyunk: érdekes beletanulni abba a fajta papírmunkába, ami ezzel együtt jár, és ami eddig messze is állt tőlem. De nagyon érdekes, jóleső az is, hogy időközben nagyon sok olyan nézőnk is lett, akik kifejezetten a mi előadásainkat keresik.
  • Annak idején az Egy fiú Boszniából is hasonló okok miatt ragadhatott meg téged?
  • Abszolút! Van persze annak a darabnak a kapcsán egy furcsa csavar. Ennek az előadásnak az ősbemutatóján is játszhattam már tizennyolc évesen a darabbeli fiút, Miradot. Majd aztán tizenöt évvel később megtalált Gáspár Anna, hogy mi lenne, ha most én játszanám Djukát? Éppen egy próbaidőszak kellős közepén voltam, amikor egy ilyen felkérést öngyilkosság elvállalni. Éjszakánként, lehetetlen időpontokban tudtunk csak próbálni, de egyszerűen azt éreztem, hogy lehetetlen erre a felkérésre nemet mondanom! Fontosnak tartottam, hisz akkor ott egy tizenöt éves fiút játszottam ebben a darabban, most meg egy harmincöt éves, érett, háborút túlélt, terhelt sorsú férfit.
  • Mi volt az a nagyon más, illetve az a teljesen azonos, ami előjött  vagy megváltozott benned tizenöt év leforgása alatt e darab kapcsán?
  • Egészen mást jelentett tizenöt évvel korábban ez az előadás. Akkor nem volt ez a fajta politikai hangulat a témája körül. Akkortájt kimondva ezt a szót: menekült – az egészen másképp csengett. Most viszont kimondva azt a szót, hogy menekült, migráns, ennek  rögtön lesz ám politikai töltete! Érdekes volt számomra az is, hogy amikor elkezdtem olvasni most, tizenöt évvel később a szöveget,  hirtelen emlékezni kezdtem  mindenre… Minden szövegrészlet visszajött, olyannyira, hogy volt például a tizenöt évvel ezelőtti előadásban egy jelenet, amit szerb-horvátul játszottunk akkor – és még ez a szerb-horvát szöveg is teljesen visszaidéződött! Mintha az ember a sejtjeiben tárolná ezeket a számára fontos előadásokat, és mintha ezeket egy pillanat alatt életre lehetne hívni onnan! Érdekes volt “felnőni” ehhez a feladathoz, hisz már én is megéreztem, hogy nem vagyok tizennyolc éves!(mosolyog) Máshogy fogalmazol, más tétekkel játszol most már. Bár fiatalon belehalsz abba, amit csinálsz, de igazán mégsem vagy tisztában az effajta tetteid súlyával. Ennél az előadásnál azt különösen  érzem, hogy van nehézkedése, súlya annak, amiről beszélünk benne. Úgy kell játszanunk estéről estére, mintha utoljára játszanánk! – és igyekszünk így is játszani.

Érezni kezdtem, hogy lenne közlendőm a világról, de még nem tudtam, hogy akarok-e rendezni – ez  nagyon magányos feladat. Egyszer csak úgy hozta az élet, hogy összetalálkoztam egy anyaggal – a Don Juan volt ez, – ami meglehetősen érdekelt, izgatott, és megrendezhettem a Merlin Színház csapatával. Akkortól kezdett foglalkoztatni az, hogy azon túl, hogy színészként elvégzed a feladatod – nagyon jóleső és megtisztelő az, ha sok helyre hívják játszani az embert, – fontos lenne a saját utamat is járni! Akkor még persze nem tudtam, hogy hogyan.

  • Ezt az előadást –  különösen a politikai felhangjai miatt – miért fontos estéről estére “utolsóként” játszani?
  • Nyilván nem csak ezt, hanem minden darabot jó, ha úgy játszunk. A színházban az a “legjobb”, hogy mindig megismételhetetlen! Van egy kötött “kotta”, de ettől még estéről estére mégis minden  más. Azért gondolom különösen fontosnak, hogy ezt az előadást megnézzék az emberek, mert talán el lehet vele oszlatni olyan félelmeket, melyek már bele lettek plántálva az utóbbi évek során a fejekbe. A háborús történetek, a bevándorlás embereihez nem szoktunk arcokat társítani. Ha megnézed városszerte ezeket a plakátokat, azokon sem arcokat, hanem rossz kinézetű embermasszát látsz. Ha valamiért fontos ez az előadás, akkor ezért fontos, mert ez egy személyes történet! Aki ezt látja, nem biztos, hogy egy háború adatait, tényeit kapja meg, hanem azt, hogy mi történik egy ilyen helyzetben a valódi emberekkel. És ez az, amivel nagyon sokan nem foglalkoznak! El szokták intézni egyszerűen csak annyival: ez csak egy hír a tévében arról, hogy már megint meghalt egy lélekvesztőben ötvennégy ember. Nyilván nehéz ezt közel engedni magunkhoz. De onnantól kezdve, hogy kimondjuk az áldozat nevét,  már nem csupán csak egy szám, hanem valamifajta kötődésünk is van hozzá. Azt gondolom, ennek az előadásnak az is a “küldetése” túl azon, hogy látnak egy meglehetősen szomorú történetet –  látnak két élni akaró embert, akikhez lesz valamilyen viszonyuk. És szerintem jó viszonyuk lesz hozzá! Amitől aztán nem csak egy szörnyet fognak a “menekült” szó mögé képzelni!

  • …emberibb viszonyok ott, ahol arctalanság van…
  • Iszonyatosan érdekes ebben a történetben, hogy bár tizenöt éve íródott, és most mégis talán aktuálisabb, mint akkor….érdekes, ahogy a történelem egyre hatványozottabban ismétli önmagát…

Csatádi Gábor