Home / A függöny mögött / Interjúk / “A színészet önismereti kurzus!” – interjú
“A színészet önismereti kurzus!” – interjú

“A színészet önismereti kurzus!” – interjú

Vasárnap mutatják be Florian Zeller: Kulisszák mögött c. darabját Ördög Tamás rendezésében a Rózsavölgyi Szalonban. A darab egyik női főszereplőjével, Spolarics Andreával beszélgettünk  bújócskázásról, a francia bohózatok dupla fenekűségéről, az egó háttérbe szorításáról, az önmagunkkal való őszinteségről és a színpad “terápiájáról”…

  • Gyerekkorodban mennyire szerettél elbújni, bújócskázni?
  • Nem igazán voltam bújócskázós típus.(nevet) Sokat játszottam otthon egyedül – egy szem gyerek lévén, – amíg szüleim dolgoztak. Annak ellenére, hogy már gyerekkoromban is nagy “társasági életet éltem”, rengeteg barátom volt. De azt hiszem, én nagyon jól elvagyok egymagam is!(felkacag)

Amióta próbáljuk ezt a darabot – nem mintha nem foglalkoztatna ettől függetlenül is ez a kimondjuk, nem mondjuk ki tematika, – sokat dilemmázok azon: hogy mik is az emberek vágyai, meghallják-e egyáltalán ezeket a vágyakat? Tudják-e teljesíteni őket? El tudják-e érni ezeket a vágyakat? Ami az én figurámmal történik, az, azt hiszem, hogy minden második nővel megtörténik, nem, inkább minden elsővel!(felnevet) Ez a történet szépen mutatja a társkapcsolat, a hosszú társkapcsolat előnyeit és buktatóit. Vajon a házasságnak mint intézménynek van-e még létjogosultsága?…

  • …merthogy ez a francia darab, a Kulisszák mögött is ezzel az elrejtőzés, elbújás gondolattal játszik kicsit…
  • Ez a darab talán annyiban egyedi, hogy bár a francia bohózatok sémájára van írva – igazán jó szövegpoénokkal, – mégis nagyon kortársi módon egyfajta önismereti tükörtartás is a párkapcsolati viszonyainkról, amelyek mindannyiunk számára nagyon is ismerősek lehetnek. Bármennyire is vicces sztori, az ember életébe mégis rendesen beletalál!

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • …egyfajta görbe visszatükröződés önmagunkról önmagunknak?
  • Azt hiszem, igen, mert annak ellenére, hogy telis-tele van vígjátéki elemekkel, igyekszik a mélyére hatolni az érzelmi kapcsolatainknak. Ott van egy fiatal pár, akik már jó ideje együtt élnek, nevelik a gyerekeiket, ám az a kezdeti egymás iránti fellángolásuk már nincs meg, ennek ellenére van valami kettőjük kapcsolatát egyben tartó malter – és ezt kezdi ki, írja felül hirtelen egy parányi, jelentéktelen történés.
  • Mennyire tudjuk a kapcsolatainkat mostanában kívülről jól, reálisan látni?
  • Nem vagyok benne biztos, hogy vajon tudjuk-e egyáltalán… Ez a műfaj, amelyben ez a darab is íródott, sokat segít. A humor segít abban, hogy kizárd az egód áldozat gyártó rutinját,  hibáztató mechanizmusait…mert az önsajnálatot mindannyian nagyon szeretjük, természetesen!(felnevet)

Látod, pont ez az, ami jó ebben a darabban, hiszen éppen ezt állítja: mennyivel jobb mindig mindent kimondani! De nem tudsz mindig mindent  kimondani mégsem! Ez nem igaz, ezt nem hiszem el… Sokszor napoknak, heteknek, hónapoknak kell eltelniük ahhoz, hogy  bizonyos dolgot ki tudj mondani, nemhogy a másiknak, hanem akár csak magadnak is! Persze talán másnak könnyebb, mint magadnak…

  • Mostanában te hogy vagy az egóddal?(nevet)
  • Dolgozom rajta!(nevet) Ha néha sikerül felülkerekednünk, olyan felszabadító megtapasztalni, rálátni arra, hogy bizonyos szituációkban mennyire nevetségesek tudunk lenni! Ha igazán mélyen tudnánk szeretni valakit, és saját követeléseinket ezért képesek lennénk a háttérbe szorítani, akkor mindannyiunknak kicsit egyszerűbbé  válna az élete…csakhát nagyon bonyolultnak gondoljuk magunkat, ezért a kapcsolatainkat is képesek vagyunk bonyolulttá tenni, sajnos.
  • …másfelől pedig roppant idillikusnak és idillikusan látjuk a dolgainkat, és ezt az idillt egy kis apróság, akár egy vacsorameghívás képes pillanatok alatt  felrobbantani…
  • …amikor már teljesen biztonságban érzed magad a saját komfortzónádban, akkor egyszer csak történhet valami azzal, akit a legjobban szeretsz. Valami, amire abszolúte nem is számítasz! Volt részem ilyenben már magamnak is, amikor szinte tökéletesen azonos szituációt éltem meg, mint a darabban…és persze egyáltalán nem találtam olyan baromi viccesnek, mint amennyire itt a színpadon az!(felkacag) Furcsa dolog az, hogy mik is az elvárásaink a másikkal és önmagunkkal szemben…általában mindig a másiktól várnánk, hogy teljesítse a tőle elvárt kívánalmainkat, és magunkkal szemben persze már korántsem vagyunk ennyire maximalisták.

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • …a másiktól várjuk, de tőle is csak addig, míg nekünk az kényelmes, amíg bele nem nyúl ezáltal a mi komfortzónánkba…
  • Hogyne, pontosan! Ez a darab pont arról szól, hogy ez a komfortzóna széttöredezik… Hogyan lehet ezt utána összerakni? Lehet-e egyáltalán? Nem tudom… A darab ezt persze rövidre zárja, hiszen bele kell férnie másfél órába.(nevet)Ha megperzselődsz, akkor azon nagyon nehezen tudod túltenni magad. Látszólag el lehet simítani, de mégis mindenkin ott marad valami…
  • Egyáltalán tud a humor segíteni?
  • Igen, mindenképpen segít! Ám ehhez is kellő önismeret szükségeltetik! Amikor egy ötven feletti nő azt érzi, hogy ő már mindent megtett: felépített egy családot, felnevelte a gyerekeket, van munkája, egzisztenciája – békésnek látszik körülötte minden, és ekkor a férj egyszer csak azt mondja: “hát…figyelj, nem is tudom, hogy kellesz-e még nekem egyáltalán…!”. Ebben a helyzetben sok minden felmerül: mennyire vagy még nő, képes vagy-e még egyáltalán valamire? Az önértékelés ilyenkor komoly próba elé kerül, és ezen nehéz átjutni.

Ha néha sikerül felülkerekednünk, olyan felszabadító megtapasztalni, rálátni arra, hogy bizonyos szituációkban mennyire nevetségesek tudunk lenni! Ha igazán mélyen tudnánk szeretni valakit, és saját követeléseinket ezért képesek lennénk a háttérbe szorítani, akkor mindannyiunknak kicsit egyszerűbbé  válna az élete…csakhát nagyon bonyolultnak gondoljuk magunkat, ezért a kapcsolatainkat is képesek vagyunk bonyolulttá tenni, sajnos.

  • Lehet, hogy nem kellene annyi mindent a “kulisszák mögött” tartanunk, nem?
  • Látod, pont ez az, ami jó ebben a darabban, hiszen éppen ezt állítja: mennyivel jobb mindig mindent kimondani! De nem tudsz mindig mindent  kimondani mégsem! Ez nem igaz, ezt nem hiszem el… Sokszor napoknak, heteknek, hónapoknak kell eltelniük ahhoz, hogy  bizonyos dolgot ki tudj mondani, nemhogy a másiknak, hanem akár csak magadnak is! Persze talán másnak könnyebb, mint magadnak…
  • Érdekes kettőssége van a színháznak: azt hinnéd, hogy mindent, amivel dolga van, azt reflektorfénybe állít, közben mégis egy sereg dolgot a takarásban tart…
  • Azt gondolom, hogy ezek a titkok kellenek! Mindannyiunknak kellenek a titkok. Ahogy azok a belső, finom, halk hangok is, amelyek a darabban kihangosítódnak. Nagyon sokszor nem halljuk meg ezeket a hangokat egy krízisben. Vagy nem úgy, nem elég pontosan halljuk meg őket, ahogy kellene, hanem csak ahogy mi szeretnénk.

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • ….önmagunkat halljuk meg talán a legkésőbb…
  • Ha ezt a darabot jól játsszuk majd, akkor ennek lehet  önreflexív hatása is, talán. Szeretnénk, ha ez nemcsak olyan előadás lenne, amin nevetünk egyet, aztán szaladunk a ruhatárba, hanem el is tudna gondolkodtatni azon, hogy te ezekben a dolgaidban hol, merre tartasz? Amióta próbáljuk ezt a darabot – nem mintha nem foglalkoztatna ettől függetlenül is ez a kimondjuk, nem mondjuk ki tematika, – sokat dilemmázok azon: hogy mik is az emberek vágyai, meghallják-e egyáltalán ezeket a vágyakat? Tudják-e teljesíteni őket? El tudják-e érni ezeket a vágyakat? Ami az én figurámmal történik, az, azt hiszem, hogy minden második nővel megtörténik, nem, inkább minden elsővel!(felnevet) Ez a történet szépen mutatja a társkapcsolat, a hosszú társkapcsolat előnyeit és buktatóit. Vajon a házasságnak mint intézménynek van-e még létjogosultsága?…

Mindannyiunknak kellenek a titkok. Ahogy azok a belső, finom, halk hangok is, amelyek a darabban kihangosítódnak. Nagyon sokszor nem halljuk meg ezeket a hangokat egy krízisben. Vagy nem úgy, nem elég pontosan halljuk meg őket, ahogy kellene, hanem csak ahogy mi szeretnénk.

  •  Számodra a színészet egyben  önismereti kurzus is?
  • Azt hiszem, igen, és ezt fontosnak is tartom! Ha jól akarok játszani, abba a problémakörbe mindig igyekszem magam mélyre ásni, amelyikkel a darab kapcsán találkozom. Ezt nem lehet sem megúszni, sem kikerülni.

Csatádi Gábor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top