Home / A függöny mögött / Interjúk / “Ami a színpadon megtörténik, az a belső világnak a kihelyeződése..” – interjú
“Ami a színpadon megtörténik, az a belső világnak a kihelyeződése..” – interjú

“Ami a színpadon megtörténik, az a belső világnak a kihelyeződése..” – interjú

Jövő hétfőn, május 7-én láthatjuk a Tarafóban Az én házam című táncelőadást Mészöly Andrea koreografálásában. Vele beszélgettünk a vágyott házról, a tánc terápiás hasznáról, a “fogyatékosságaink” színpadra kívánkozásairól és a másként élők színpadi felszabadító erejéről…

  • Milyen az a ház, otthon, ahol jól éreznéd magad?
  • A házam most elég kicsi, mert öt gyerekem van.(nevet) Azt hiszem, hogy ami  számomra ideális lenne: az több tér – vágyom is erre.
  • Ezt a mostani előadásotokat mi szülte, a koncepciója honnan, miből ered?
  • Körülbelül három éve járok egy táncterápiás csoportba, ahol különböző “kapcsolódások” révén más és más tudati szinteket tudunk bejárni. Nagyon erős inspirációt adott nekem ez a csoport ahhoz, hogy ezekbe a dolgokba mélyebben is belemenjek, átvíve mindezt a színpadi munkába is.

Persze az is izgalmas kérdés, hogy az mikor megy majd át a befogadói oldalon, hogy ha egy előadásban egy fogyatékkal élő,  alkotó is részt vesz, az attól még nem egy “fogyatékosságról” szóló előadás. Nem biztos, hogy ezen túl tudnak tekinteni, és  képesek ezt a mozzanatot nem meghatározóként tekinteni.

  • Ezekből a tapasztalataidból ez a konkrét koreográfia hogyan állt össze?
  • Egy közös ötletből és címadásból: “Az én házam, az én testem”. Ebből bomlott ki aztán lépésről lépésre a koncepciónk. 2011-ben csináltam az első olyan táncelőadásomat, amelybe meghívtam két mozgáskorlátozott előadót. Ez az akkori darab a korlátoltság, korlátozottság, a fogyatékosság társadalmi befogadásának a behatároltsága köré épült fel. Már abban is szerepelt  Bruckner Csaba, aki  halmozottan sérült előadó, tán a beszédkészsége a leginkább  érintett.

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • Miért fontos az ő mozgásminőségének a közös munkába emelése, milyen pluszt ad az előadásotokhoz?
  • Nagyon izgalmas “minőséget” jelent a teste, a mozgása. Az ő mozgásának van valami lebegése, egyfajta off balance helyzete, amelyből mindig, újra és újra megtalálja a saját egyensúlyi állapotát. Furcsa, izgalmas, újszerű az ő sajátos mozgása, nagyon sok friss impulzust képes már önmagában is adni  a jelenléte a többieknek. Ebben az előadásban három, közel azonos korú férfi szerepel, akik mindhárman valami nagyon egyedit hoznak be – Csaba persze talán hármuk közül a legegyedibb!  Itt végül is mindhárom előadó a saját testével dolgozik. Másképp dolgozik vele Bakó Tamás, és másképpen dolgozik vele Kövesdi László, aki alapvetően inkább színész, ezért ő inkább képekből, hangokból, szituációkból építkezik. Ugyanahhoz a témához mindhárman különbözőképpen nyúlnak hozzá, és pont ezáltal ki is egészítik egymást. Csaba jelenlétében az az igazán játékos, hogy rengeteg közlendője van beszédben – amit nehezen érteni, akár nekünk is,  bár mi már nem is igazán érzékeljük, hogy ez milyen is lehet a közönség számára, amikor ő szöveggel van jelen a színpadon, hogy ettől a fajta kommunikációtól esetleg “lefagy” a néző.

Megint csak a humorhoz csatolnék vissza: ha mi képesek vagyunk a színpadon felszabadultak lenni egy-egy szituációban, meg tudjuk mutatni ennek az egésznek a természetességét, akkor az  visszahat a nézőkre is. Oldja annak a feszültségét, hogy valami olyat látok, ami eltér a “szokványostól”. A nézői reakció alapvetően mégis attól függ, azt hiszem, hogy milyen  ehhez az egészhez a saját személyes viszonyulása. Ha visszaemlékszem most arra, hogy milyen kritikákat kaptunk eddig… Mi arra törekszünk, hogy mindenki a saját jogán, önmaga jogán legyen ott a színpadon – ez vonatkozik a színészekre is,  a táncosokra is – nem törekszünk azonban közös, azonos nevezőre hozott nyelvre. Tudunk úgy lenni egymás mellett a színpadon, hogy mindenki “saját maga” lehet, és ezért ezen felül tudunk kapcsolódni egymással.

  • A megértés alapvetően amúgy sem a beszéd akusztikai minőségének a függvénye, hanem az érteni, a megérteni akarásé…
  • Próbáljuk Csabát“érthetővé” tenni, az egész helyzetnek a komikumán, humorán keresztül.
  • Mit értesz az “érthetővé tenni” alatt?
  • Egyfajta fordítását a szavainak azáltal, hogy próbáljuk megértetni őt, megmutatni, ahogy ő létezik, jelen van a színpadon. És ha szükséges megtámogatva őt verbálisan és nonverbálisan, tánccal. Nyilván fontos az az embernek belül, hogy értenek-e engem vagy sem? Látom az emberek arcán, hogy mit “értenek” belőle,  mit nem. Mindig igyekszünk a Csaba szavainak a belső, mögöttes tartalmát “kihangosítani”, ezáltal is árnyalva és mélyítve a megértését, segítve az érteni akarást… Ez leginkább egy nagy, közös játékhoz hasonlítható, amelynek mindannyian a részeseivé leszünk, azt hiszem.

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • Korábban milyen hasonló tematikájú előadásaitok voltak?
  • A ”Beszélj rólam!”, amely pont ezt a problematikát járta körbe. Emlékszem, akkor engem azért is foglalkoztatott ez a téma, mert én magam is szorongok, feszült vagyok, ha meg kell nyilvánuljak szavakban. Számomra sokkal könnyebb, magától érthetőbb megnyilvánulni táncban vagy mozgásban.
  • Milyen  tapasztalataitok vannak arról, hogy ez a fajta előadás mennyire tudja felszabadítani az előadóját és nézőjét?
  • Megint csak a humorhoz csatolnék vissza: ha mi képesek vagyunk a színpadon felszabadultak lenni egy-egy szituációban, meg tudjuk mutatni ennek az egésznek a természetességét, akkor az  visszahat a nézőkre is. Oldja annak a feszültségét, hogy valami olyat látok, ami eltér a “szokványostól”. A nézői reakció alapvetően mégis attól függ, azt hiszem, hogy milyen  ehhez az egészhez a saját személyes viszonyulása. Ha visszaemlékszem most arra, hogy milyen kritikákat kaptunk eddig… Mi arra törekszünk, hogy mindenki a saját jogán, önmaga jogán legyen ott a színpadon – ez vonatkozik a színészekre is,  a táncosokra is – nem törekszünk azonban közös, azonos nevezőre hozott nyelvre. Tudunk úgy lenni egymás mellett a színpadon, hogy mindenki “saját maga” lehet, és ezért ezen felül tudunk kapcsolódni egymással.

Persze az ember, miközben egy előadást készít, nagyon sokféle dolognak igyekezne megfelelni…- de ez nyilván nem lehetséges, mert akkor az egésznek a felszabadultsága, az egymáshoz való kapcsolódásunknak a megfelelő minősége látja majd a kárát. Muszáj ilyenkor ezeket a megfelelési kényszereket elengedni: akiket megtalál, megtalál, akiket nem, azokat is szembesíti, gondolkozásra készteti valamilyen értelemben. Ez a mostani előadásunk annyiban lesz más – hisz ennek már volt egyszer egy bemutatója 2017-ben az ArtMan-esten, – hogy készül most egy film is hozzá. Ezzel az is  volt a célunk, hogy kicsit azt is beemeljük, részévé tegyük az előadásnak, ami a háttér, ami hozzátartozik az előadóhoz, így az előadáshoz.  Hol lakik a Bruki? Kik az ő szülei? Hogyan humorizálunk egymással a próbáink alatt? Hogyan hatunk egymásra, és hogyan inspirálódunk egymásból? Ezzel a dokumentum jellegű anyaggal ezeket a folyamatokat, összetevőket szeretnénk most  az előadásnak a részévé tenni.

  • Hogy érzitek: ennek az előadásnak a “megértése” mennyire függ attól, hogy milyen a nézők társadalmi “szocializáltsága”, érzékenysége?
  • Veszprémben voltunk ezzel az előadással, és ott az ottani nézők egészen másféleképpen beszéltek, kérdeztek arról, ami ebben az előadásban történik. Más fogalmakkal, szóhasználattal kérdeztek, a nyitottság azonban ugyanúgy ott volt! Persze az is izgalmas kérdés, hogy az mikor megy majd át a befogadói oldalon, hogy ha egy előadásban egy fogyatékkal élő,  alkotó is részt vesz, az attól még nem egy “fogyatékosságról” szóló előadás. Nem biztos, hogy ezen túl tudnak tekinteni, és  képesek ezt a mozzanatot nem meghatározóként tekinteni.

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • …holott az előadásaitoknak ha nem is szándékoltan, de mégis  lehet az is a célja, hogy ezt a fajta túllátást, evidenciaként való tekintést kezelje, nem?
  • Mindenképpen, persze! Ám ez nyilván nemcsak a nézői befogadáson múlik, hanem rajtunk is: mennyire tudunk valamit úgy odatenni a színpadra, hogy képesek legyünk mi is eleve túlmutatni bizonyos dolgokon. Persze az ember, miközben egy előadást készít, nagyon sokféle dolognak igyekezne megfelelni…- de ez nyilván nem lehetséges, mert akkor az egésznek a felszabadultsága, az egymáshoz való kapcsolódásunknak a megfelelő minősége látja majd a kárát. Muszáj ilyenkor ezeket a megfelelési kényszereket elengedni: akiket megtalál, megtalál, akiket nem, azokat is szembesíti, gondolkozásra készteti valamilyen értelemben. Ez a mostani előadásunk annyiban lesz más – hisz ennek már volt egyszer egy bemutatója 2017-ben az ArtMan-esten, – hogy készül most egy film is hozzá. Ezzel az is  volt a célunk, hogy kicsit azt is beemeljük, részévé tegyük az előadásnak, ami a háttér, ami hozzátartozik az előadóhoz, így az előadáshoz.  Hol lakik a Bruki? Kik az ő szülei? Hogyan humorizálunk egymással a próbáink alatt? Hogyan hatunk egymásra, és hogyan inspirálódunk egymásból? Ezzel a dokumentum jellegű anyaggal ezeket a folyamatokat, összetevőket szeretnénk most  az előadásnak a részévé tenni.
  • Egy ilyen filmes eszköz mit tud még többletként hozzáadni az eddigi előadáshoz? 
  • Ami az életben, a “valóságban” történik, az legtöbbször nem kerül bele az előadásba, nem válik részévé – közben pedig ezek a történések ugyanúgy részei az előadásnak, mint a színpadon történőek. Nem választható el az ember külső világa a belső világától. ” – de hogy mindezek honnan, miből indulnak ki? A külső dolgainkból, melyek aztán formálják eme színpadra kerülő belsőket.

Csatádi Gábor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top