Home / Megnéztük / Gyermetegségeink
Gyermetegségeink

Gyermetegségeink

…akkor a legszembetűnőbbek, ha azt gondoljuk, hogy felnőtt fejjel így élni abszolúte normális. Persze, hogy kinek, mikor, mi és mennyire normális, az újfent egy másik “valóságba” vezetne… Szomory Dezső: Györgyike, drága gyermek című színművét Keszég László pont az iméntiek szellemében rendezte a Miskolci Nemzeti Színház Kamaraszínházába. Gyermekded felnőttek világa ez, az önámítás bajnokaié, akik hol kissé, hol nagyon szenvednek saját maguk gyermekdedségeitől, és ezen, persze, a világért sem változtatnának. Könnyeden komoly önarckép saját magunkról, melyen eleinte önfeledten nevetünk, majd egyre hátborzongatóbbá lesz a hasonlóság önmagunkkal.

Játékos pajkosságnak “álcázott” öncsalás ez az ezerkilencszáztizenkettőben íródott Szomory-darab, amelyben minden nagypolgári allűr már önmagában is nevetséges – ha kellő szemszögből nézzük. A bécsi hotel impozánsnak ható belseje nemcsak az előkelő luxus tekintélyt parancsoló eleganciáját közvetíti felénk a színpadról (díszlet: Cziegler Balázs), hanem ennek az eleganciának a “tehénen a gatya” tarthatatlanságából eredő komikumát is.

fotó: Gálos Mihály Samu

Nevetni lehet ezen az egészen, ámbár  kár elhamarkodni, mert ki tudja, nem leszünk-e itt mindannyian a nevetség tárgyai   pillanatok leforgása alatt. Keszég László mintha a “bolondját járatná” velünk,  sosem tudhatjuk, hogy egyik percről a másikra a darab szereplőinek tartott tükör nem fog-e vajon minket is mutatni? A jó száz évvel ezelőtti dráma a mostani társadalmunk kritikája is: a nagykorúvá válni nem akaró énünkről, a mindig a másik tőgyén lógni vágyó, eltartatott önmagunkról.

Hamisítatlan, életnagyságú,  akár öntőformaként is bátran használható figurája ennek az öncsalás fílingnek Mikár Ferencné (Nádasy Erika), aki minden hangsúlyával, sopánkodásra és mártíromságra, na és persze, az áldozatszerepben tetszelgésre kapható voltával emblematikus figurája lesz ennek az előadásnak. Ő mi vagyunk. Mi mindnyájan: ahogy jön-megy erőszakos rámenősséggel, tántoríthatatlan túl buzgalommal rendezi, keríti Györgyike lányának (Tenki Dalma) a snájdig porcelángyár tulajdonost, Hübner Félixet (Gáspár Tibor), akinek annyi pénze van, mint réten a fű, és olyan modora, hogy az megszégyenítőbb Mikárékra nézve, mint a vagyona.

Nádasy Erika igazi ősanyaként vezényli le ezt az általa jól kigondolt házasságot –  közben, persze, mindenki más érzésein, szuverenitásán – ösztönösen, vagy épp a túlélési kényszerétől hajtva – mint a  tank, avagy a tornádó: általszáguld. Félre innen, lelki, fizikai értelemben vett rusnya népség, mert itt jön Mikár Ferencné, az atombomba-szépség. Mindezt oly autentikus közvetlenséggel, hogy nincs időnk, szusszanásunk még a szemünket se rebegtetni mindezen.

fotó: Gálos Mihály Samu

Gáspár Tibor Hübner Félixe, kívül-belül “jól vasalt” úriembere számára a pénz természetes eszköz mások boldoggá tételéhez, nem játszik életében különösebb szerepet, csak annyiban, hogy elkényeztesse Györgyikét. Hübner Félix csak boldog akar lenni  – avagy legalábbis bebiztosítani magának e boldogságot, amelyről megfoghatatlan és elcsépelt elképzelései vannak csupán, – nem is nagyon udvarol esküvőjük előtt Györgyikének, inkább az anyukájának. A boldogság festett háttér errefelé úgyis – Keszég László olvasatában, Szomoryn innen vagy túl…

Ahogy a színésznövendék Györgyikének sincs jól kontúrozható elképzelése erről a nagybetűs boldogságról. Tenki Dalma Györgyikéje bájos, szeretni valóan gyámoltalan csitri, akinek aztán ebből az “alapból” van és lesz is hova “nőni”. Az őszinte, a szerelmet, érzelmi kötődést megtapasztalni Tersánszky  Lászlótól (Bodoky Márk) vágyó lánykából igazi, “ki, ha én nem”,  makrancos, az érzelmeket magáról büszkén lerázó dáma válik.

Büszke társasági hölgy, akinek ez az öntudatra ébredése épp olyan szereptévesztés, saját személyisége megtalálása helyett önmaga mellényúlás, mint itt mindenki másé. A szívét  homlokán hordó Tersánszky Lászóként Bodoky Márk igazi lánglelkű sodródója ennek a történetnek. Sodródása egyben láthatatlanul is érzékelhető kérdőjele egy olyan társadalomnak, amely sem a szecessziós századfordulón, sem pedig azóta nem képes, és talán dafke nem is akar felnőni önmagához.

fotó: Gálos Mihály Samu

Mint ahogy Györgyike édes apukája, Mikár Ferenc (Szatmári György) is, aki  kedvtelésből, úri kivagyiságból mindenét eljátssza, védjegyévé, elmaradhatatlan “jelzőjévé” lesz ennek  a Szomory-világnak. Ahogy a két másik lánygyermeke is, a  feminin, szikár, az érzéseit minden másnak alárendelő, némán Hübner Félixért epekedő Anna (Szirbik Bernadett), és a durcásságában,  akaratos sértődöttségében mindenki mást torony magasan überelni képes Stefi (Prohászka Fanni). Nem kisbolygóként keringenek ők ketten Györgyike körül, hanem mint a “jobbik” énjei. Karakterjegyeiket magában is felnevelve Györgyike talán érett nővé, sorsát nem valami ellenére, hanem valamiért, leginkább önmagáért, kezébe venni tudó szuverén nővé  válhatott volna.

Helyette önmaga bizonytalankodásaitól megcsömörlött “házisárkánnyá” avanzsál, és persze e sárkányként manipulál tovább – anyja méltó tanítványként. Sinkovics Judit elegánsan is gyermeteg, önmagától és önmagában elveszettként jár-kel ebben az úrias, a látszat igézetétől elvarázsolódni kész közegben. Ruháiban ott a “jellemfejlődés” torz és görbe tükre: addig áll rajtad jól bármi, amíg valamelyest önmagad vagy, mert utána minden csak lifeg-lefeg rajtad.

fotó: Gálos Mihály Samu

Keszég Lászlónál ez a “lifegés-lefegés” srófoltatódik tovább, miközben a Szomory-műbe belecsempészi  Ibsen Nórájának útkereső komolyságát – kegyes, értő és megértetni akaró rendezői “csalás” ez, amelytől persze a szomorys társadalomkritika a maga könnyűvérűségében mégis hátborzongatóvá lesz. Hátborzongató látleletévé egy valósággal szembenézni képtelen magyar ál dzsentrizmusnak, amely minden ön- és egyéb csalást bevet, csak hogy önmagához felnőnie ne kelljen. Gyermetegek voltunk, vagyunk, leszünk, csupán azért, mert nekünk ez így kényelmes?

(2018. április 26.)

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: