Home / A függöny mögött / Interjúk / “…és egyszer csak bejön a történelem a szobánkba! ” – interjú
“…és egyszer csak bejön a történelem a szobánkba! ” – interjú

“…és egyszer csak bejön a történelem a szobánkba! ” – interjú

Március végén mutatták be a Kabaré c. musicalt Miskolcon Mohácsi János rendezésében. A darabbéli Schneider kisasszonnyal, Máhr Ágival beszélgettünk egy klubnyi országról, a frusztráltság elszabadult hajóágyújáról, a “disszidálás” sajátosságairól, egy gyerekmondóka sorsfordító szerepéről és a Kit Kat Klub önmagából való kifordulásairól…

  • Ez, ahol most élünk, egy Kit Kat Klub vagy egy szabad ország, ahol “kultúrember ilyet nem csinál!”?
  • Már nem is tudom, hogy hol élünk…- nagyon szomorú vagyok. Ebben az országban ezt már egyre nehezebben tudom eldönteni…- még talán szabad egy-két dolog, de számomra félelmetes…- és mivel nem vagyok már mai csirke, félek, hogy én már nem érem meg… Eltoltuk ezt a huszonnyolc évet, és megszakad a szívem, hogy így, ennyire nem tudunk a demokráciával élni…! Szorongok és félek…- Freudnak is el kellett menekülnie a huszadik századi Bécsből, mert ő sem hitte el, hogy megtörténhet az, ami aztán ott, akkor mégis megtörténhetett… Nem tudta elképzelni a német zsidóság, hogy Bécsben, ahol addig nem volt antiszemitizmus, ott ez egyáltalán megtörténhet. És persze, azért nem csak a zsidóságra gondolok most…

Az egész életembe “belejött” a történelem, szerintem. Egyszer voltak itt amerikai színészek, akiknek tolmácsoltam, és ők “elájultak” azon, hogy egy kelet-közép-európai embernek mennyire meghatározza ez a fajta történelem a mindennapjait. Elég nekem is csak arra gondolnom, hogyan disszidált apám, és azután mik történtek velünk, velem…avagy még korábban: anyám, aki zsidó lány volt, és neki tiniként végig kellett csinálnia az egész második világháborút, és gyakorlatilag elvesztett egy teljes családot…utolsóként a testvérét, aki a férjével – a málenkij robot után – ’48-ban szintén disszidált. Így mondtuk akkor…- persze egy kislány nem tudta még, hogy mi az, hogy disszidálni.

  • …hisz mindig mást és mást lehet a frusztrációink okán kiszemelni…
  • Most hallottam éppen – Merkel mondta, – hogy egy újfajta “antiszemitizmus” van születőben…
  • Schneider kisasszony szerinted erre csak menet közben – Schultz úr nadrágjának lerángatásakor eszmélt rá, vagy tudta, érezte ezt korábban is, csak úgy volt vele: majd csak kibekkeljük valahogy…?
  • Valahogy úgy lehetett ezzel, ahogy én is: az okokat látom, hogy de ez nem egészen az, és nem úgy…és amúgy is: ez nem történhet meg… Számomra az, amikor Orbán Viktor Miskolcon azt mondta, hogy a miskolciak tudják, milyenek a migránsok, mert megvoltak nekik a maguk migránsai….- azaz konkrétan cigányozott! Nekem és a világnak akkor fel kellett volna állni: állj!!! És nem álltunk fel – nem állt meg ő sem. Mert azt gondoltam, gondoltuk talán, hogy nem arra és nem úgy gondolt, vagy talán félreértettük…- mert hát úgy laktak az avasi bérházakban…és igen, voltak problémák, igen… Persze ez ennél azért jóval bonyolultabb történet volt ott, akkor. Valahogy így lehet a Schneider kisasszonyom is: látja, látja, de el van foglalva a saját kis életével, és egyszer csak bejön a történelem a szobánkba!

fotó: Hajdufi Péter

  • A te életed során bejött már a történelem a saját szobádba?
  • Az egész életembe “belejött” a történelem, szerintem. Egyszer voltak itt amerikai színészek, akiknek tolmácsoltam, és ők “elájultak” azon, hogy egy kelet-közép-európai embernek mennyire meghatározza ez a fajta történelem a mindennapjait. Elég nekem is csak arra gondolnom, hogyan disszidált apám, és azután mik történtek velünk, velem…avagy még korábban: anyám, aki zsidó lány volt, és neki tiniként végig kellett csinálnia az egész második világháborút, és gyakorlatilag elvesztett egy teljes családot…utolsóként a testvérét, aki a férjével – a málenkij robot után – ’48-ban szintén disszidált. Így mondtuk akkor…- persze egy kislány nem tudta még, hogy mi az, hogy disszidálni. Hogy anyám olyan fiatalon meghalt, abban is benne van a történelem. Világháborúk, forradalmak..- aztán történik egy rendszerváltás…
  • Tényleg: a disszidálással te hogy voltál harminc-negyven évvel ezelőtt?
  • Disszidálásra sohasem gondoltam, de én már akkor elmentem Angliába, amikor ott sem magyarok, sem kelet-európaiak még nem nagyon éltek. Nyolc hónapra ’ elmentem Londonba 89-ben, és arra jöttem vissza, hogy népfelkelés volt ’56.

Aztán jött egy óvodai rendezvény – nem is tudták, hogy most akkor ennek kapcsán mit is kezdhetnének velem – ahol a Cickom, cickom, vagyon-e szép lányod?-at adtuk elő, és ebben én lettem a  “szép lányod”. Nagyon féltem, és gátlásos voltam közöttük, de odarakva a “vagyon-e szép lányod “címszerepébe” rettentően jól éreztem magam! És akkor éreztem : ez az! – nem tudtam, hogy ez most mi, hogy ez színészet – de azt éreztem, hogy ezt akarom csinálni!

  • …lehet, hogy most is el kellene menned pár hónapra, hátha valami egészen váratlan változásra érnél ismét haza, nem?(nevet)
  • …hogy hátha most is valami hasonlóra toppannék be…hát igen, lehet…(kuncog) Hazaértem, és a barátaimtól hallottam ezt, hisz akkor még nem volt mobil sem itthon, sem Londonban….négy tévécsatorna volt csak összesen országos szinten ott is, ha jól emlékszem. Nem azért mentem akkor, hogy disszidáljak, pláne, hogy ott éljek, hanem hogy lássak egy demokráciát… Persze amilyen nyitott ma már a világ, most már elmennék, lehet, de amilyen a lábam ma már…(nevet)

fotó: Hajdufi Péter

  • Lehet, hogy számodra annak idején a pályaválasztásod is egyfajta “disszidálás” volt?
  • …hát…igen, lehet. Látod, ez is milyen érdekes – épp most meséltem egy barátomnak, – hogy amikor ’56-ban apám disszidált,  anyámnak nem adtak munkát, így mivel nem dolgozott, minket nem vettek fel az óvodába. Aztán anyám elment  Kádárhoz – nem mintha ez bármit is számított volna, – és amikor ötévesen mégis bekerültem az óvodába, akkor rettentő gátlásos voltam abban a közegben. Mert én addig, ugye, közösségben nem voltam, amúgy is utáltam az egészet, ezért aztán nem is igen beszélgettem ott senkivel…(nevet) – hurcolásztak emiatt akkor pszichológushoz is… Aztán jött egy óvodai rendezvény – nem is tudták, hogy most akkor ennek kapcsán mit is kezdhetnének velem(felkacag)– ahol a Cickom, cickom, vagyon-e szép lányod?-at adtuk elő, és ebben én lettem a  “szép lányod”. Nagyon féltem, és gátlásos voltam közöttük, de odarakva a “vagyon-e szép lányod “címszerepébe” rettentően jól éreztem magam!(felnevet)És akkor éreztem : ez az! – nem tudtam, hogy ez most mi, hogy ez színészet – de azt éreztem, hogy ezt akarom csinálni! Aztán sokkal később, sok évvel ezután jutott eszembe, hogy igen, ez ott, akkor kezdődhetett. Nem ritka a színészetben az, hogy valaki az életben bizonytalan, görcsösebb, gátlásosabb másoknál, de aztán a színpadon találja meg a biztonságot, mert az az igazi élete.

Azt, ahogy abban a furcsa olvasztó tégelyben – ami a Kit Kat Klub volt Berlinben, vagy nyugatabbra, ahol járhattam – egy multikulti közegben,  liberális klub-légkörben, bár ez most szitokszónak számít, ahol mindenféle nemű, identitású, fajú, gondolkodású ember együtt, egymás mellett megfér, egyszer csak elkezdi megvetni a lábát a fasizmus! Persze tök mindegy, hogyan  nevezzük ezt az izmust: valakik egyszer csak elkezdenek gyűlöletet kelteni! Megítélni másokat – ez nagyon meghatározó, fontos számomra ebben a Kabaréban!

  • Az elmúlt évtizedekben hol játszottál?
  • Ó, sok helyen, ahogy Miskolcon is többször játszottam már korábban az elmúlt évtizedekben. Kelet-Magyarországot, azt  hiszem, szinte végig- dolgoztam, és a társulatokkal beutaztuk ezt az egész régiót: Románia, Olaszország és más európai országok is… Jöttem-mentem én mindig(nevet), de azért mindig kellett egy társulat, ami “biztos pontot” jelentett.
  • Hány éve vagy most itt a miskolci társulatnál?
  • A századforduló, a világháború óta?(felkacag). Nem is tudom, de nagyon régen…több, mint harminc éve!

fotó: Hajdufi Péter

  • Ez a Kabaré mit idéz föl benned?
  • …azt, ahogy elkezdődik a fasizmus… Azt, ahogy abban a furcsa olvasztó tégelyben – ami a Kit Kat Klub volt Berlinben, vagy nyugatabbra, ahol járhattam – egy multikulti közegben,  liberális klub-légkörben, bár ez most szitokszónak számít, ahol mindenféle nemű, identitású, fajú, gondolkodású ember együtt, egymás mellett megfér, egyszer csak elkezdi megvetni a lábát a fasizmus! Persze tök mindegy, hogyan  nevezzük ezt az izmust: valakik egyszer csak elkezdenek gyűlöletet kelteni! Megítélni másokat – ez nagyon meghatározó, fontos számomra ebben a Kabaréban! Fontos lenne számomra, hogy felfigyeljenek benne az emberek arra, hogy milyen észrevétlenül és alattomosan lopakodnak be ezek a dolgok az életünkbe mostanság…- ha már politikus – mentsen isten, hogy az legyek – nem vagyok, akkor legalább így hívhassam fel erre a figyelmet.

Csatádi Gábor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: