Home / A függöny mögött / Interjúk / “… ne ülj bele a tutiba, hanem keresd a kihívást, és főleg azt, ami neked fontos!” – interjú
“… ne ülj bele a tutiba, hanem keresd a kihívást, és főleg azt, ami neked fontos!” – interjú

“… ne ülj bele a tutiba, hanem keresd a kihívást, és főleg azt, ami neked fontos!” – interjú

Május első napjaiban mutatták be az E. T. Hoffmann Homokemberéből készült színpadi adaptációt a Mozsár Műhelyben Orosz Ákos rendezésében. Az előadás Coppeliusával, Zsótér Sándorral és Orosz Ákossal beszélgettünk a “valóságról”, Hoffmannról,  a gyávaságról, a strandon való olvasás átütő erejéről, a szenvedélyről, az önmagunknak állított kihívások hasznáról és az egy életre megtanulható odaadásról…

  • Melyikőtöknek mi a valóság?
  • Ákos: A valóság élményét legintenzívebben Sándor egyik vizsgaelőadásában éltem meg először, a valóság tehát számomra leginkább a virtuális világhoz, a színház világához kapcsolódik, amiben az időm nagy részét töltöm. Ennek a vizsgaelőadásnak Novemberi éj volt a címe, és ebben megtapasztalhattam valami olyasmit, amit korábban még soha. Az ilyen pillanatok miatt tudom, mi az, hogy valóság – az ilyen pillanatok miatt csinálok egyébként színházat is, – amikor egyszer csak hirtelen azt érezem: létezem! Teljesen tisztán, egy általam ábrázolt karakter szavain keresztül a múlt, a jelen és a jövő egyetlen pillanatban összeért. Az ilyen pillanatok leggyakrabban a színházban érnek, melynek a világát általában nem szoktuk a valósághoz kötni –  ilyen élmények mégis szinte csak ott érnek. Számomra tehát ez a fajta létélmény az, ami nagyon valóságos!
  • Sándor: Az időm legnagyobb részét színházi munkával töltöm, így számomra az a valóság. Ami meg a munkán kívül van, az  inkább csak valami átmeneti lebegés…

Az, hogy most színész lehetek! Ez valódi luxus! Színészként dönthetsz, ha néha, nagy ritkán érkezik valami megkeresés, akkor  lemondhatod udvariasan, vagy éppen elvállalod! – ezek érzelmi megfontolás alapján szoktak történni nálam.(…) A gyávaság…- a gyávaságát mindig le akarja győzni az ember, nem? Habozik – legalábbis én, – aztán belefeledkezik, utána megint fél…

  • Téged ismerve – te ezt a munkát mindig szenvedéllyel igyekszel megragadni…
  • Sándor: Szenvedéllyel, persze! Ám mindemellett az ember, miközben ezt a munkát csinálja, tele van kétellyel, vívódással, de ez nem zárja ki, nem is mond ellent annak, hogy ezt a munkát csak így: szeretettel, szenvedéllyel tudom csinálni.
  • Számomra, ha valaki határozottan leszögezi: “ez a valóság!” – az olyan, mintha káromkodna…
  • Sándor…igen, mintha létezne valami ettől eddig tartó, közmegegyezésnek örvendő akármi, amire rásüthető lenne: ez a valóság! Ez a mostani darab, a Homokember is mintha ugyancsak valami ilyesmiről akarna szólni, beszélni… Pont ezeket a határokat szeretné piszkálni, azt gondolom. A határokat, amelyekből sokféle van, és igencsak változó, hogy éppen kinek mi és hol van ez a határ. Kinek van és kinek nincs átjárása ezeken a határokon? Ki az, aki “be tud kopogtatni” ezeken a határokon, és ki az, aki nem? Ki az, aki lát, miután átlép egy ilyen “határt”, és ki az, aki akkor is lát, ha esetleg számára nem “nyitnak meg” egy efféle határt. Persze ezeket mindannyian megtapasztaljuk, legfeljebb nem beszélünk róla…

fotó: Kállai-Tóth Anett

  • Hoffmann-nal volt már korábban találkozásotok?
  • Ákos: Nekem eddig még nem.
  • Sándor: Középiskolában volt egy tökéletes magyartanárom, aki annak idején kezembe adta a Murr kandúr életszemlélete című regényét, a Brambilla hercegnőtAz arany virágcserepet és a többit – ezt követően egy jó időre szünetelt Hoffmann-nal a kapcsolatom.
  • Ákos, ha te eddig nem kerültél kapcsolatba Hoffmann-nal, akkor ezt a mostani anyagválasztásodat mi inspirálta? 
  • Ákos:Találkoztam Hoffmann-nal azért persze korábban is, hisz középiskolásként olvastam én is Az arany világcserepet, de ennek ellenére mégsem volt eddig Hoffmann-nal semmiféle viszonyom. A Homokembert a nővérem ajánlotta, hogy olvassam el. Rengeteg mindenbe belefogok az életemben, és ennek a rengeteg mindennek a nagy részét valahogy a nővérem hatására teszem…erre mostanában kezdek rájönni. Olyan ez számomra, mintha nem tudatosan, indirekt módon, de ő lökne, terelne engem sokszor valami felé…Ez volt az a mű, ami nem tudom, hogy miért, de borzasztóan izgatott. Emlékszem, talán öt évvel ezelőtt Tihanyban feküdtem a strandon, és épp ott volt nálam, és elkezdtem újraolvasni – és rá kellett jönnöm, hogy ez még mindig rohadtul jó! Majd mikor kapcsolatba kerültem a Mozsár Műhely pályázatával, némi gondolkodás után ez a mű ugrott be. Holott eredetileg keletkezés történetekből szerettem volna egy monodrámát létrehozni, mert a valóságon túl az idő témaköre is nagyon érdekel. Színészként eljátszhattam már sok olyan szerepet, melyben az idő, az elmúlás fontos volt: vagy meghaltak vagy tudták, hogy meg fognak halni – civil emberként is igyekszem annak a tudatában élni az életem, hogy egyszer vége lesz! Ezen a héten is ötször vagy hatszor haltam meg eddig az általam játszott karaktereken keresztül, így aztán nem tudom elfelejteni, hogy az idő véges. Ha viszont valaminek van vége, akkor annak van kezdete is… Éppen ezért is gondoltam a  keletkezés történetekre, majd nem is tudom, hogy az agyam melyik bugyrából, de egyszer csak beugrott a Homokember!

…ha valamit lehet tanulni valakitől, akkor az pont ez! Az, hogy ne ülj bele a tutiba, hanem keresd a kihívást, és főleg azt, ami neked fontos! Ami önmagában a létezés élménye miatt fontos. Most visszaértünk kicsit ehhez a valóság dologhoz. Nem valami becsvágyból, hanem tettvágyból, kíváncsiságból, önmagad és a másik iránti szeretetből csinálod. Nem valami verkliszerű, hétköznapi értelemben vett elfásító munkaként fogod föl az életet,  a művészetet! Ez tanulható, és én ezt a valóságot is megtanulhattam tőle!A Mozsár sajátos terében és a te mostani értelmezésedben – mi az, amit most ebből a Hoffmann-anyagból meg szeretnétek mutatni?

  • Ákos: Valójában a Mozsár Műhely tere volt az, ami indukálta bennem azt, hogy a videoprojekció, mint műfaj, izgalmasan beemelhető lenne egy ott bemutatásra kerülő előadásba. Nem tudom, hogy láttatok-e már olyat, hogy törökülésben ül egy koldus, kezében egy bot, mely botnak a tetején ül törökülésben egy másik koldus? – Rómában láttam ilyet először, valójában nem is a bot tetején ül, hanem a bot tetejébe kapaszkodik, és lebeg. Ez egy szemfényvesztő mutatvány, amely lenyűgöz. Azóta több helyen is láttam már. Mivel amikor a pályázatot kezdtem írni , még nem volt megemelve a Mozsár Műhely nézőtere, éreztem, hogy csak akkor lesz belőlem valami látható, ha valamelyest kiemelem magam, mert különben csak mellszobornak tűnök majd. Arra gondoltam, hogy mögém vetített, projektált háttér kerülhetne, miközben én ott a bot tetején ülnék törökülésben, mint egy mutatványos koldus, és mesélnék. Így szerettem volna megközelíteni a keletkezés történetekből álló monodrámám. Az alapanyag ugyan változott közben, de úgy éreztem, a videoprojektoros megoldást a hoffmannos anyagnál is használnám! A díszlet részei a tüllök, ha vetítünk rájuk, akkor látszik a projekció és a tüll előtt vagy mögött álló színész is. Ebből aztán nagyon érdekes terek, térkoncepciók tudnak megszületni. Ezáltal a képzelet szülte valóságok a nézők számára is valóságosak tudnak majd lenni. Mindezek közepette érdekel az ember és az idő. A főszereplő, meghal, és közben találkozik egy időtlen figurával, Coppeliusszal – akit Sándor alakít majd – akivel kimondásra kerülnek majd olyan lényeges és sokrétű dolgok, amelyek talán a legjobban foglalkoztatnak Hoffmann kapcsán most engem.
  • Mit jelent ezen a tavaszon  számodra Coppelius, Sándor?
  • Sándor: Örülök, ha életben maradok!(felnevet) Én nem vagyok színész, teljesen másképp jár az agyam, ezért nem számolhatok be nagy nyilvánosság előtt a kétségeimről!(kacag)Ez egyszerű, tiszta halálfélelem!(nevet)

fotó: Juhász Éva

  • …akkor mi az, ami most és itt ebben motivál?(kuncog)
  • Sándor: Az, hogy most színész lehetek! Ez valódi luxus! Színészként dönthetsz, ha néha, nagy ritkán érkezik valami megkeresés, akkor  lemondhatod udvariasan, vagy éppen elvállalod! – ezek érzelmi megfontolás alapján szoktak történni nálam.

Színészként eljátszhattam már sok olyan szerepet, melyben az idő, az elmúlás fontos volt: vagy meghaltak vagy tudták, hogy meg fognak halni – civil emberként is igyekszem annak a tudatában élni az életem, hogy egyszer vége lesz! Ezen a héten is ötször vagy hatszor haltam meg eddig az általam játszott karaktereken keresztül, így aztán nem tudom elfelejteni, hogy az idő véges. Ha viszont valaminek van vége, akkor annak van kezdete is… Éppen ezért is gondoltam a  keletkezés történetekre, majd nem is tudom, hogy az agyam melyik bugyrából, de egyszer csak beugrott a Homokember!

  • …ennél a konkrét felkérésnél mi  miatt billent a vállalom oldalára  a megfontolásod?(kajánul mosolyog)
  • Sándor: A gyávaság…- a gyávaságát mindig le akarja győzni az ember, nem?(nevet) Habozik – legalábbis én, – aztán belefeledkezik, utána megint fél…
  • Tiszteletet parancsoló hozzáállás és flexibilitás…- holott mondhatnád, hogy tanítok az egyetemen, tanácsot adok a rendezőknek egy- egy munkájuk kapcsán, ezen felül pedig aztán igazán felejtsetek el már, na!(nevet)
  • Sándor: Ha ezt válaszolnám, akkor az egy határozott hozzállás lenne!(felkacag) 
  • Ákos: Most valami nagyon izgalmasat is mondott Sándor, emiatt is kijelenthetem, hogy nagyon fontos ember az életemben: ha valamit lehet tanulni valakitől, akkor az pont ez! Az, hogy ne ülj bele a tutiba, hanem keresd a kihívást, és főleg azt, ami neked fontos! Ami önmagában a létezés élménye miatt fontos. Most visszaértünk kicsit ehhez a valóság dologhoz. Nem valami becsvágyból, hanem tettvágyból, kíváncsiságból, önmagad és a másik iránti szeretetből csinálod. Nem valami verkliszerű, hétköznapi értelemben vett elfásító munkaként fogod föl az életet,  a művészetet! Ez tanulható, és én ezt a valóságot is megtanulhattam tőle!A Mozsár sajátos terében és a te mostani értelmezésedben – mi az, amit most ebből a Hoffmann-anyagból meg szeretnétek mutatni?

Csatádi Gábor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top