Home / Megnéztük / Ébredni az álmunkból?
Ébredni az álmunkból?

Ébredni az álmunkból?

Tényleg, miért is? Ébredni, de mire, minek? Avagy mire valók az álmaink, és mihez kezdhetünk velük? Merthogy érdemes kezdenünk velük valamit, valami hasznosat, az szinte biztos… Orosz Ákos E. T. Hoffmann Homokemberét vitte színre a Mozsár Műhely végtelenre tágított kicsi színpadán – vízióvá növelve a belső világ megfoghatatlan terét. Elegáns, jól átérzett kreativitással, úgy, hogy a “rideg valóságot” és a bennünk és körülöttünk zajló világot valamelyest jobban értsük annál, mint amennyire a tenyeres-talpas racionalitás követelte evidencia kényszerítené ki belőlünk.

Mert ez a párszor tíz négyzetméteres színpad a Mozsár Műhelyben határtalan térré válik Orosz Ákos és Biljarszki Maxim átdolgozásában, hisz a hoffmanni szöveggel együtt lüktetve a tér is ennek a prózának a belső atmoszférájától kezd el lüktetni, lélegezni. Eltolható keretekre feszített tüll ajtók és falak, melyek  egymás mögött és mellett osztják, tagolják a teret. A belső és külső tereinket, azokat,melyek között élünk. Rájuk vetítve  színekben gazdagon a szárnyaikkal verdeső pillangók – mintha  álom-életünk  gondtalanságának minden zugát könnyedén be- és átjáró emblematikus őrzői, fáklyavivői volnának.

fotó: Kállai-Tóth Anett

E pillangók a szabadon szárnyalás, a könnyed gondtalansággal mindent fürkészve bejáró kíváncsiság jelképei.  Orosz Ákos e kézenfekvő szimbólumot költőien értelmezve az alaphangulaton és a ráhangolódáson túl is felhasználja. Segítségével szárnyra kelni hív, mert e pillangói könnyűség nélkül képtelenek lennénk létezni – nemcsak a lelkünk álmodó világában, hanem a földre rángató, a racionalitásra “rábírni” akaró “valóságban”sem. Biljarszki Maxim videó installációival és projektjeivel a színpadi játék három dimenziója a sokadik dimenziókban való létezésig bővül – mert az életünk sem  két- vagy háromdimenziós csupán.

Nathanael (Patkós Márton) világa ez. De nem csak az övé. Egyetemes: mindenkié és  minden koré is – enyém is, tied is, és a mindenkori mindannyiunké. Egy kitörni, szabadulni vágyó fiúé, aki nem elmenekülni igyekszik  frusztrációi elől, csupán érteni vágyik őket. Érteni, megélni és feldolgozva magába építeni – használni őket. Használni, mint lajtorja grádicsait, közlekedni általuk. Persze nem tud. Persze, mert álomvilágban él, melyben ezek az álmok nem repülni motiválnak, hanem megkötözve tartanak. Mert mire jó, mire lenne való az álom? – kérdezzük Orosz Ákossal közösen. Ezen a “felhasználhatóságon” fordul meg ez a Hoffmann-adaptáció, és természetesen a “mi most mihez kezdjünk ezzel”  praktikuma is.

Patkós Márton Nathanaelje ösztönös, lánglelkű türelmetlenséggel mesél önnön álmai folyamáról, kidugva fejét a tüll tolóajtó résén, melyet maga feszít résnyire. Maga, hisz egyszerre szabadulna ezen álomhalmaz ránehezedő súlyától, és osztaná meg velünk. Velünk, akiktől megértést és sorsközösséget várna, mert nem tudja, hogy boldog mámorba vagy páni félelembe “meneküljön” visszatérő és megfejthetetlen álmai, víziói  nyomasztó hatása elől. Lenni vagy nem lenni végletes csapongásává téve ezt az eldönthetetlen kérdést, állandó kételyt.

fotó: Kállai-Tóth Anett

Ezt a kérdést, amely nyugodni nem hagyja, ezt, amelyre gyötrő válaszadási kényszer sarkallja. Nincs válasz, mert nem a vagy-vagy sürgető, adj’ uram, de rögtön eldöntésre váró követelése ez Orosz Ákosnál, hanem a “mindenképpen kezdj vele valamit”-é, mert e kezdeni tudásodon “áll vagy bukik az életed”. Ez Orosz Ákos értelmezése és egyben azé a megfogatatlanul megfogható Homokemberé és a homokszórásé, mert mindig, mindegyikünk ezzel a Homokemberrel kel birokra minduntalan.

Gyöngy Zsuzsa Claraja kézzelfogható éteri tüneményként venné körbe szerelmével, ragaszkodásával Nathanaelt, ám a lélek nyughatatlansága, a víziók intenzitása nem hagyja, hogy otthonra leljen Clara karjaiban. Gyöngy Zsuzsa léte maga a megfoghatatlannak a megfoghatóvá tétele – megtestesülése a szép, érett, boldog gyönyörnek – megragadható, beteljesült idill. Persze mindebből semmit nem tud befogadni, magához közel engedni az, akit belső indulatainak tébolyai hajtanak.

Az előadás egészét ezek a víziók, ezek a lelket és az értelmet igénybe vevő víziók mozgatják. Lüktetésükkel viszik, sodorják a figyelmünket, így egyszerre figyelhet belső énünk és a szürke állományunk. Mert itt az illúziók csatáznak az álmokkal, azaz: a videó projektek vibráló képei a videó installációk impulzívan áramló, a mélyre evezést inspiráló képváltakozásaival, amelyeket Zsótér Sándor narrátorának hangja vagy megjelenített Coppeliusa csendes, kibillenthetetlen, metronómszerű “monotonitással” egyensúlyoz ki.

fotó: Kállai-Tóth Anett

Egyben ki is billent ebből az álom és illúzió ittas, vad szenvedéllyel áramló “küzdelemből”. Hangja, lénye, jelenléte száraz földhözragadtságnak tűnik, holott csak filozofikus beszédfolyamai – melyek magabiztosan szétszálazzák ezt a grandiózussá hatalmasodott lélekgubancot – hatnak ekként. Persze a lánglelkű lobogás számára minden mély értelmű, elvont bölcselet monotonitásként hat, ahelyett, hogy megszívlelné.

Orosz Ákos és Biljarszki Maxim Homokembere a világ maga, homokszórásai: az álmok és az illúziók egymásnak eső, egymásnak csapódó hullámhegyei, és ezek között a homokszórások, hullámhegyek között Nathanaelként kellene egyensúlyozva a saját utunkat megtalálnunk. Avagy komolyan vennünk álom és illúzió egymással nagyon azonos, ám mégis végzetesen eltérő világát. Nathanael inkább kizuhan ebből a dilemmából, azokból az egymásnak feszülésekből, amelyekből az ébren álmodott álmaink lennének képesek fel- és kiszárnyaltatni minket, hogy ráeszméljünk az álmaink által bennünk ébredő, önmagunkat megtalálni segítő valóságra.

(2018. május 3.)

 

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top