“Ezért megy tönkre Magyarország!”

…emberöltők óta, permanens folyamatossággal. Na, persze mindez föl sem tűnik, mert az a jó magyar virtusunk elfödi, kitakarja előlünk mindazt, amitől ez a vég nélküli tönkremenésünk teljesen nyilvánvalóvá lenne. Móricz Zsigmond Kivilágos kivirradatig című kisregényét Rusznyák Gábor félelmetes színpadi adaptációként rendezte a Miskolci Nemzeti Színház Kamaraszínpadára. Félelmetesen korhű  és kortalan tablóvá arról, amik és akik vagyunk. Feltűnik, eszmélünk, ismerős? – ahhoz, hogy leeshessen e tantusz, önismeret kell…a magunkra ismerés félelmetesen fájó, pontos és változtatni akaró önismerete.
De aggodalomra semmi ok, mert ez az önismeret – itt, a móriczi Magyarországon sosem  volt igazából túlságosan jelen. Ezen csak a hangyák és a bolhák tudnának nevetni. És persze azok, akik e nagy, lapályos Alföld közepén lévő tekintetes jószágigazgatói udvarházban István napot gyűltek egybe ünnepelni.  Hatalmas,  vályogfalaival terpeszkedő udvarház, négyosztatú belsejével forgásra alkalmasan uralja a színpadot (díszlet: Khell Zsolt). Forogva ez az urasan tekintélyes, kispolgári ház bejárhatatlanul zegzugossá lesz – hogy ámuljunk, bámuljunk, és persze hüledezzünk: lám, mily jó módban éltek már egykoron is a mi magyar elődeink.

Doby István, a tekintetes jószágigazgató (Gáspár Tibor)  nevenapját ünneplik karácsony harmadnapján, tehát vigalom, eszem-iszom és pálinkával tüzelt pajzánság és jókedv van itt, kérem, másra e háznyi hazában nincs is szükség. Minden más egyéb – hogy Dobyt épp most menesztették a hivatalából, és Szegedre kell mennie népes családjával banki alkalmazottnak – az oly apró bolhapiszoknyi jelentéktelenség, amit inkább titkolni és persze szégyellni kell, mintsem lefújni miatta  az efféle vigasságot. Így mulat egy magyar úr, még akkor is, ha csak úrnak hiszi magát.

A kivagyiság magyar virtusa végül is örök. És hát úgyis eljegyzés és menyegző van kilátásban, hisz a lányát, Doby Annuskát (Czakó Júlia) nemsoká a grófhoz adják. Félre bú és rögvalóság, mi effélékre nem adunk, bár pénzünk, jószágigazgatóként megtakarításunk – amiből házat vehetnénk a szolgálati jószágigazgatói ház helyett, az nincs, ahogy az István napi dínomdánom, a trakta is kölcsön pénzből megy most – a rokonokéból vagy az unióéból az már akkor is és azóta is egyre ment és megy. Gáspár Tibor Doby Istvánja szélütöttként kavarog e vendégvárásban, hetyke gőggel a kályhazugba húzódva, rátarti dölyfösséggel szívja pipáját.
Főszereplőnk – bár itt mindenki más is majdhogynem az – Dobyné (Nádasy Erika) által terrorizált családapaként, minimális szöveges szereppel emblematikusan fémjelzi és “uralja” ezt a megkopott dicsfényű társaságnyi társadalmat. Szavak nélkül, gesztusaival, mordulásaival, elharapott megszólalásaival mindent elmond arról, milyenek voltunk, vagyunk – a színészet alázatának dobogós helyére juttatva játékával a mindent elmondok, bár semmit sem beszélek színészetét.

Beszél helyette is Nádasy  Erika Dobynéja épp eleget, refrénként emlegetve egyre az “ezért megy tönkre Magyarország!”-ot. Sopánkodásai, tirádái tojásain kotló tyúkanyóként emelik a családi ünnep játékmesterévé. Jól fésült kontyával dámájává lesz ennek  a folytonosan a művi dicsfényben sütkérezni vágyó mentalitásunknak. Persze a történet és az István napi este előrehaladtával ez a konty-paróka lekerül róla, ahogy a többiek is lecserélik ruhájukat vagy legalábbis az öltözékük egy részét  – rájőve, hogy a fölösleges, a kirakatnak és a másiknak szánt puccparádéjuk teljesen értelmetlen, idejét és alkalmát múlt, testidegen cafrang. Rusznyák Gábor oly finom eleganciával, és biztos arányérzékkel irányítja ezt a majd huszonöt főnyi előadás-társulatot, hogy nemcsak az udvarház folyton mozgó, keresztül- kasul járó, táncoló atmoszférájától, hanem a színészi összhang többszólamú, autentikusan virtuóz játékától is szédülni kezdünk.

Szárnyalva terjednek, áradnak itt a móriczi adomák, mint a pálinkapárlat: hol zsidózva, hol harsány pajzánsággal, hol pedig a feleséget a női mivoltában úri huncutsággal fél állatnak titulálva. Mi az nekik, nekünk, hisz  így szocializálódtunk nemzedékről nemzedékre. És ahogy mindezt a polifonikusságot a rendezés és a színészi játék működteti – egymás “kezéből”, szájából véve ki- és át a szót – az maga a fájdalmasan szép gyönyörűség: ezek és ilyenek vagyunk. Bolond és lelki vak, aki ezt a nem létezve is létező magyar virtust magában és maga körül nem látja, nem veszi észre. “Pisáljunk keresztbe, mert akkor meghal egy zsidó”- mondja vígan a Patikusnak (Farkas Sándor)  a Jegyző (Harsányi Attila), miközben a ház falának csurgatják az alkoholmámoruk víztartalmát. Fandl Ferenc Szalay Pétere ennek az élő adomakincsnek igazi mestereként hol a színpad közepén, hol épp a szélén egy széken ülve gyűrűzteti maga körül koncentrikusan ezt a mese-valóság-önámítás-önigazolás szóáradatot, amely a hallgatóságának olyan, mint egy falat kenyér. Önbecsapás adomákba szelídítve.

Közben  a jószágigazgatói ház forog, így teremtve meg a szimultaneitást: Czakó Julianna Annuskája elbűvölve fogadja a neki szánt bókokat, mint aki – bármennyire is vágyakozik tüzesen a szerelem mindent magával ragadó erejére –  titkon mégis érzi, hogy neki ebben a férfitársadalomban ennél több úgyse nagyon juthat. Hamvas ártatlansággal és cserfes, dörzsölt huncutsággal  “csipegeti “ föl a földön hagyott szerelem remény-morzsákat: boldog, őszintén boldog szeretne lenni, gyermeki, tiszta ártatlansággal.
A zsidó származású földbirok-örökös, Pogány Imre (Bodoky Márk)  félreteszi tekervényes üzleti megfontolásait a lánykéréssel kapcsolatban,  így jut teljes, leplezetlen, őszinte odaadással Annuska lelkéhez, lényéhez egyre közelebb. E sudár, ifjonti, a szívét a homlokán hordó, felnőni kész szerelemmel ostromolja is a lányt. Csak hát zsidó …!! – az meg nem köll ebben az úri házban igazán. Pedig a vagyonát ismerve – orrukat fintorogva meg is feledkeznének erről.
De persze igazán még sem tudnak. Miért is tudnának, hisz a zsidó számukra “büdös”. No, nem a származása, a vallása miatt, hisz azt még a falusi orvos – aki leginkább magát és a “betegeit” is pálinkával kúrálja, – Dr. Péchy Lajos (Szatmári György) kifejti a kályha padkán ülve, hogy  a zsidóság szétszóratottságában is mily példásan őrzi az identitását. Azt, ami e magyar népnek minden jó dolga és az ezer esztendős e  hazában léte ellenére sincs. Mint ahogy az ipari fejlődéshez, a több ezer holdas birtokok termékeny műveléséhez, a pénzzel való bánáshoz sincsen ennek az ezer éve a saját hazájában élő magyar népnek tehetsége. Tehetségtelenül a pénz hajhászáshoz persze minden perfekt tudása megvan – legyen az Doby, a tekintetes jószágigazgató, avagy napjaink bármely valódi „gázszerelője”. Oly tiszták ezek a monológként – más szereplő szájából, más és más apropó okán – elmondott, önszembesítő felismerések, hogy nem is nagyon ágálnak egyik ilyen beszéd ellen sem a többiek. A fehér: fehér, a fekete: fekete.

Azaz: kiviláglik, mint Feczesin Kristóf legátusa. A papnövendék ki is lóg lelke áttetszőségével, az egész István napi seregleten átlátni kész, Annuska gyöngéd gyermekiségétől nyomban lángra gyúló alkatával. Feczesin Kristóf játéka egyszerre a szerelemtől dorombolni kész macskáé és az e köpedelmes virtussal szembetalálkozó, megsebzett kutyáé. Az efféle lelket sem a pálinka – bár a legjobban ő bódul el tőle mind közül ,– sem a rátarti kivagyiság nem téveszti meg. Kár, hogy  hőn szeretett, örök móriczi népünk oly kevés ilyen legátust nevelt és nevel ki magából.

Van itt tisztaság, egyszerű jámborság: – persze az ilyet a legkönnyebb elvakult, a zsidót megátalkodottan ellenségnek tekintővé tenni – a Dobyné testvére, a szegény rokon Malvin (Máhr Ági), akitől az örökségét elvették, szolgálójukká, csicskásukká téve. Máhr Ági bicegő, megtörtje keresztül-kasul járja ezt a forgó, háznyi uradalmat, uraskodni szerető sokadalmat, miközben hol ételrecepteket, hol menüket sorol. A kivagyiság meggörnyesztett csatlósaként is fénylik: fényétől még egyértelműbb ez az országnyi sötétség, korlátoltság.

Ahogy Dobyék egy szem fiától, Pétertől (Simon Zoltán) is sötétbe borul ez az ünneplés. Nem a lelke sötét, hanem a lelkét érő sötétség-szólamok által felheccelt, nőbolond bővérűsége. És mint ilyen, könnyen üt-vág, ha kell, hát öl – mit neki. Amíg itt mindenki más csak a szavaival gyilkolja a másikat és önmagát, addig Simon Zoltán sötétségbe borult, indulatok vezérelte “lánglelkűje” tettlegesen is. Megöli még az első rész felénél a kocsist, Mihókot (Szakál Tamást).

Szakál Tamás aztán a vértől pirosló fehér ingében, kezében hegedűjével végigkíséri édes-bús, sejtelmesen keserű vagy épp a dalolásban házfalat kirúgó derűjű hegedőjátékéval az előadást – láthatatlanul hallható kísértetként.

Kísértet ő, a hasogatni való, masszív sötétség közepette a lelki finomság fejünk felett lebegő, eleven lelkiismeret-kísértete. Mikor a legkevésbé látjuk, akkor gyötör a leginkább: simogatva furdaló mementóként. Doby veszi észre egyedül az utolsó jelenetben, persze meglátván nem bűntudata, hanem falatrepesztő mulathatnékja támad – így mulatunk: zeneszóval, dölyfösen, a nemzeti kárhozatunk felé haladva.

A rendezés nem “tágít” attól, hogy újból és újból elénk terítse eme büszke, melldöngető tarthatatlanság fájdalmas groteszkjét. Nyitva, csukva, forgatva ennek a élhetetlen móriczi világnak az óriás oltárnyi, tablóként kiteríthető, kegyetlen őszinteségét.
A végére megérkeznek a hóban elakadó – mert a hóról is Holle anyó tehet, mondja fáradhatatlanul felróva és kezét az ég felé emelve a Postamester (Szegedi Dezső) a Jegyzővel váltakozva – Aradiék. Molnár Anna Aradinéjának egyetlen  lendületből elmondott kocsi-kalandja, a harmadszor is ugyanabba az árokba landoló kocsijukról igazi, tőről metszett nemzeti sorjövendöléssé avanzsál e kényeskedő, vízért kiáltozó történetmesélése közben. Épp úgy, ahogy a férje, Aradi (Márton B. András) is, ugyancsak a kályha padkáján ülve igyekszik „fényt” gyújtani: “Jön a lecsúszás. S onnan nincs vissza út. Barátom, az a helyzet: nincs egy boldog házasság az egész országban. Az asszonyok száját egyébbel betömni nem lehet, csak pénzzel! Meg kell mutatni: tele a buksza… Mit csináljunk?… meg kell tömni a bukszát? Mivel?…amivel lehet…aki a tűz közelében ül, az melegszik…aki a húsos fazék mellé ül, az kanalaz… Barátom, eljön az idő, hogy megrendül a föld, de akkor a gyerekeink nem fognak tétovázni, gondolkodni: eladnak mindent, az egész országot, ha kell, vagy elfutnak messzire!” A kályhasutból a pipáját szipákoló Doby erre – hűen önmagához, önmagukhoz így felel: “Micsoda beszéd ez! Ebben az országban ezer esztendeje minden a miénk! Mi harcoltunk itt, a mi vérünk ömlött, itt minden a mienk! Ki rántja ki a lábunk alól?”

Talán Doby Péter, aki nekirontva Pogány Imrének, mert a zsidókat ő már csak nem tűrheti, hisz az apja igazgatta birtokot is a zsidók veszik meg –  ők minden magyar nyomorúság forrásai. Rusznyák Gábor rendezésében ez a Móricz-kisregény, mint a tubarózsa nyílik szét: szirmai a saját önhittségünk, a zsigerből mást hibáztató, önmagában hibát találni sosem akaró, nemzetinek hazudott, hazafias önmagunk. Eme szirmok szálankénti kiterítését, dramaturgiai ívét tekintve sokadalmasnak érezhetnénk –  hisz egy alapjában színpadképtelen anyagot csak az előadás hogyanja avat félelmetesen pontos, feszes, az önleleplezésben pardont nem ismerő színművé. Olyanná, amelyben a dráma: a mindenkori nemzetünk ilyetén valóságának  az ijesztően félelmetes drámája bennünk születik abból, amit a színpadi történések egymásutánjában látunk. Mert a díszlettel együtt forogni képes belső-külső szóáradatok és az elcsendesedést kívánó monológok váltakozásai hátborzongató iramot szabnak. Iramot, amelyet nehéz megállítani. Iramot, amely félelmetesen magyar, félelmetesen éles és veszélyesen önsorsrontó. Ezért megy tönkre Magyarország?
(2018. május 10.)

Csatádi Gábor