Most pénteken, május 18-án mutatják be az Ürgék c. zenés darabot a Katona József Színház Kamrájában. A rendezővel, Pelsőczy Rékával beszélgettünk  az állatok és a férfiak közti asszociációkról, a férfiúi gátlásosságról és „magányosságról”, a #metoo-ról, a zene ellenpontozásáról és a ki nem mondott dolgok jelenlétéről…

  • Ha meghallod  azt, hogy ürge, akkor elsőre mire asszociálsz?
  • Egyrészt az állatra, másrészt a férfiakra.(mosolyog)
  • Mi a baj – ha egyáltalán van baj – mostanában a férfiakkal?
  • Nincs bennem semmi ilyesmi, nem is gondolom, hogy baj lenne velük. Egyszerűen: pár éve csináltam egy előadást a nőkről, a nők viszonyairól a Győri Vaskakas Bábszínházban Leányálom Kft. címmel,  most pedig meg szerettem volna csinálni ennek az előadásnak a párját. Nem az izgat, hogy mi a baj, hanem az, hogy valamit megfoghassunk a férfiéletből, a férfilét meghatározó pillanataiból. Hallgatni ezúttal a férfiakat az életük történéseiről…

Azt érzem, hogy vannak nagyon jó történetek, és az hiszem, hogy azok a dolgok, amelyekben nem nyíltak meg,  valamilyen formában azért benne lesznek az előadásban. Mert hisz annak is ereje van, amiről nincs szó, vagy csak érintve van, mintha mesélve valamiről valamit, valaki…

  • …melyek jóval túl vannak a sztereotípiákon, nem?
  • Annyiban vannak túl ezek a történetek a “sztereotípiákon”, mint mikor valaki a saját történetét meséli el – a teljesen tipikus történetek valamiért mégis személyessé lesznek.

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • Mennyire közlékenyek a férfiak, amikor magukról kell beszélniük?
  • Sokkal kevésbé, mint a nők. Magam is gátlásosabb voltam velük, mint mikor nőkkel csináltam interjúkat. Azt éreztem, hogy a róluk kialakított képek mögé bújva, sokkal kevésbé fedik fel a fájdalmaikat, esendőségüket, mint a nők – számomra ebben rejlik az ő “esendőségük”.
  • Mit értettél azon, hogy”gátlásosabb voltam velük”?
  • A női mivoltomból adódóan nyilván nehezebb volt rákérdeznem szexuális témákra annál, mint amennyire kíváncsi lettem volna ezekre a dolgaikra. Igazából szerintem zavarban is lehettem. Holott ha több időt tölthettem volna egy-egy alannyal, akkor talán a másik megismeréséből adódóan ezek a fajta gátlások bennem is jobban oldódhattak volna. Ezen interjúalanyok egyike sem volt közeli ismerős – hatvanas, hetvenes éveikben járó férfiakkal beszélgettem, keresvén Bán János, Újlaki Dénes és Szacsvay László kortársait, akikkel nem voltam olyan nekszusban, hogy ezekről és még sok-sok más témáról ezek mellett könnyebben beszélgethessünk. A közelség, az ismeretség révén nyilván hasonlíthatatlanul könnyebb közelebb kerülni másokhoz.
  • Hogy érzed: ettől függetlenül azért meg tudtak nyílni valamelyest?
  • Azt érzem, hogy vannak nagyon jó történetek, és az hiszem, hogy azok a dolgok, amelyekben nem nyíltak meg,  valamilyen formában azért benne lesznek az előadásban. Mert hisz annak is ereje van, amiről nincs szó, vagy csak érintve van, mintha mesélne valamiről valamit, valaki…

Nagyon szeretem a férfiakat, nagyon nehéz helyzetben  vannak a férfiak most, és ez az egész emancipáció rejt magában egy olyan “oldalhajtást”, ami nekem egyáltalán nem tetszik. Lényegében kiheréljük a férfiakat – én ebben nem szeretnék részt venni… Egy férfinak mindig is dolga volt, hogy hódítson, és most hirtelen bűnnek kikiáltani azt, ami eddig teljesen normálisnak számított, és meghurcolni  ezért – ettől nekem inkább hányingerem támad…

  • …és az előadás fiatalabb színészeihez választott fiatalabb interjúalanyok másképpen viszonyultak ugyanezen témákhoz?
  • Igen, ám egészében velük is nehezebb volt ezekről a témákról beszélgetni – a nők sokkal könnyebben megnyíltak ezeket a témákat érintve… Azt vettem észre, hogy azok az emberek beszélnek ezekről könnyebben, nyitottabban, akik a művészethez akár a munkájuk, akár más miatt közelebb állnak. Akik állandóan elemzik a saját személyiségüket…
  • Óhatatlanul jobban rálátnak saját magukra…
  • …igen, ez közöttük sokkal jellemzőbb! Ezért aztán igyekeztem is egyre több olyan emberrel beszélgetni, aki valamilyen módon művészet “közelibb”.

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • Ha már művészet közelség, akkor adja magát valamennyire a kérdés: a #metoo jelenségre az előadásotok mennyire akar akár közvetetten is reagálni?
  • Kérdezgettem a férfiakat erről a témáról is, de ez nem fog bekerülni az előadásba. Felvetődött bennem, hogy bele is kerülhetne akár,   de nem szeretnék erről véleményt formálni – azt gondolom, hogy nem igazán pc az én véleményem e téren…
  • Mi a te véleményed erről mégis? – amellett természetesen, hogy árnyalt és pc maradhass.(kuncog)
  • A véleményem nagyon közel áll  Catherine Deneuve-éhez, persze nem biztos, hogy magam is meg tudnám olyan szépen fogalmazni.(nevet) Nagyon szeretem a férfiakat, nagyon nehéz helyzetben  vannak a férfiak most, és ez az egész emancipáció rejt magában egy olyan “oldalhajtást”, ami nekem egyáltalán nem tetszik. Lényegében kiheréljük a férfiakat – én ebben nem szeretnék részt venni… Egy férfinak mindig is dolga volt, hogy hódítson, és most hirtelen bűnnek kikiáltani azt, ami eddig teljesen normálisnak számított, és meghurcolni  ezért – ettől nekem inkább hányingerem támad…

…nem azért csinálok színházat, hogy bármin is segítsek, hanem mert  szeretnék valamit megfogalmazni, megérteni, vagy valamit vizsgálni, valamit, ami mindenképpen rólunk, emberekről szól.

  • …azt hiszem, hogy a jó ízlés soha át nem léphető határai mellett, azokon túl sokszor azért húzunk “plusz határokat”, mert most éppen kampánya van, és felkapottá lesznek az efféle határok…
  • Valóban – hisz van egy nagyobb rálátásom is erre talán, – az emberek mindig kitalálnak valamit, hogy most éppen mi az, amit lehet, szabad, és mi az, amit most éppen nem! Mi épp a menő, és mi nem, hova tartozzunk, és hova nem, mitől lesz ember az ember, és épp mitől nem lesz az – mindez annyira szubjektív és koronként változó, hogy ez így számomra nevetséges!
  • A kiszolgáltatottság, a nagyobb sebezhetőség érveit az alkotói közegben elővenni akkor ugyanilyen fals?
  •  Ezek a dolgok nem ilyen egyszerűek! Nem tudjuk, tudják különválasztani azt, amit szerintem külön kellene: van egy alkotó ember, és van egy férfi, aki megpróbálja megszerezni magának azt, ami jó. Nagyon sok fajta szexualitás, vonzódás, perverzió és aberráció van – és azt mondjuk, hogy amíg a másikat ezekkel nem bántjuk, addig szabad. Mi szabad? Nekem is voltak kellemetlen szexuális élményeim, én is éreztem már magam kellemetlenül bizonyos helyzetekben férfiak mellett. Azt gondolom, hogy mindannyiunkkal megesik: lehetünk visszautasítva, avagy ha egy olyan ember nyomul ránk, aki nekünk nem jön be, akkor az már zaklatásnak számít, mert én úgy élem meg? Lehet, hogy az az ember csak meg akar engem a maga módján hódítani…

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • …minden kampánynak annyiban  van csak “értelme” szerintem, ha megtanítaná azt az adott helyzetet kezelni, amiért épp  a kampány zajlik.
  • Az lenne fontos ebben – persze ez nyilván személyiségfüggő, – van-e annyi önbizalmam, hogy nemet mondjak egy helyzetre? Avagy bele- megyek, és szégyenkezem vagy sem?
  • …avagy: a #metoo-kampány nem pótolja az önbizalomhiányunkat…
  • Egészen biztos, hogy nem! Ha most nem Magyarországot nézem, hanem az amerikai színésznőket például…Hát nagyon rossz érzéseim támadnak…- ösztönösen reagálok ezekre, tényleg. Engem alapvetően megijesztenek ezek a nők! Nem áll jól a nőknek ez a típusú “agresszió”. A nők ugyanolyan tébolyultak, gonoszak és kegyetlenek, mint a férfiak.

A színház valamilyen módon értelmet ad a szégyeneknek, a bűnöknek, a fájdalmaknak – szublimálja, használja ezeket. Ha kívülről ránézünk egy emberre, aki végigmegy egy “szenvedéstörténeten”, abban van valami felemelő. Ebben az Ürgékben is rá fogsz ismerni történetekre,  nem lesz benne olyan gondolat, amit ne hallottál volna már máshol. De azáltal, hogy ezek hús-vér emberek szájából hangoztak el egykoron, – viszont valamilyen formában felkerülnek a színpadra – azáltal bekereteződnek, fölnagyítódnak, maguk fölé emelkednek.

  • …és ez az “agresszió” inkább csak arról árulkodik, hogy mennyire nem  tudunk magunkkal mit kezdeni, szituációkat jól kezelni…
  • Nagyon nehéz ilyenkor csak annyit mondani erre: emberek vagyunk – mert hát alapvetően mégis állatok vagyunk! Állati ösztöneink vannak – persze nagyon nehéz ezzel mit kezdeni, tudom, pláne ezt kezelni is!
  • Ebben a “kezelni tudásban” a művészeti ágak,  a színház miként tud segíteni?
  • Nehéz erre bármi okosat mondani… Mert nem azért csinálok színházat, hogy bármin is segítsek, hanem mert  szeretnék valamit megfogalmazni, megérteni, vagy valamit vizsgálni, valamit, ami mindenképpen rólunk, emberekről szól.

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • …és jó esetben a vizsgálódásod szenvedélye átragadhat másra, másokra is aztán…
  • Valami olyasmi lehet a kérdésedre a válasz talán, hogy mint ahogy egy jó időben “érkezett” könyv is ilyen élményeket képes adni, pont úgy a színház révén is ráismersz helyzetekre az életedből, és az érzed, hogy valamilyen “rendszernek”,”nagyobb egésznek” a része vagy,  nem vagy egyedül. A színház valamilyen módon értelmet ad a szégyeneknek, a bűnöknek, a fájdalmaknak – szublimálja, használja ezeket. Ha kívülről ránézünk egy emberre, aki végigmegy egy “szenvedéstörténeten”, abban van valami felemelő. Ebben az Ürgékben is rá fogsz ismerni történetekre,  nem lesz benne olyan gondolat, amit ne hallottál volna már máshol. De azáltal, hogy ezek hús-vér emberek szájából hangoztak el egykoron – viszont valamilyen formában felkerülnek a színpadra, – azáltal bekereteződnek, fölnagyítódnak, maguk fölé emelkednek.
  • Apropó helyzetek kezelése: rendezőként mennyire vagy “kemény” kezű, mennyire szereted tűzön-vízen keresztülvinni a magad elképzelését, avagy mennyire tudod azt elengedni, hagyva, hogy aztán abból az lehessen, születhessen, ami?
  • Ez függ a próbafolyamattól és attól is, hogy magam milyen állapotban vagyok, nyilván. Alapvetően küzdök- túlságosan is(nevet), de közben mégis megvan bennem az a nyitottság, tudás, amitől én egy darabig ugyan próbálkozom, de ha a színész valamiért mégsem érzi magáénak azt, amit én kérek, akkor  belátom, hogy úgysem fogja úgy megcsinálni! Akkor hagyom, elengedem… Küzdök, küzdök, de közben persze tudom: a színésznek egy csomó mindent magának kell megoldania! Az, hogy egy előadáson a színész aztán mit csinál, azzal aztán már nem tudsz mit kezdeni. Ők nem bábok. Az nem úgy van, hogy én majd lerajzolom, aztán  úgy lesz!

Igazából én a férfiakat jóval magányosabbaknak látom,  a férfiéletet pedig jóval nehezebbnek, mint a nőkét, annak ellenére, hogy azt szokták gondolni, hogy a férfiaknak mennyivel jobb, hisz a nők sokkal hamarabb öregednek például. Számomra mégis van valami magányosság, egyedül valóság, valami  végtelenül fájdalmas a férfiakban. Mint ahogy egy western filmben nézek egy arcot, amin rajta van nagyon sok minden, de mindezek mégis “belül” vannak. A nőkből jobban “kijönnek”. A férfiak hozzánk képest fájdalmasabbak…- persze ezt nem tudom, hogyan fogom  belerakni ebbe az előadásba…

  • Ehhez az előadáshoz a zene mit tud még hozzáadni?
  • Egyfelől a zene és a látvány nekem nagyon fontos, másfelől azt érzem, hogy ezt a narratív műfajt – amelyben az emberek önmagukról beszélnek – nagyon jól lehet oldani, ellenpontozni vagy éppen megerősíteni, aláhúzni. Muszáj, hogy oldja valami ezt az iszonyatos mennyiségű szöveget, mert a befogadás felől nézve enélkül talán túlságosan is tömény lenne.
  • Egyfajta revüként képzeljük el?
  • Még ha nem is teljesen revü, de valamennyire az. A filmekben is, például egy Tarantino-filmben is, rengeteg zene van, mégsem lesznek ezáltal ezek a filmek revük. A színészek által énekelt dalszövegek mindig az előttük lévő jelenetek szövegeire asszociatív módon reagálnak.

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • Az asszociáció, a kihelyezés, a kibeszélés ebben a “férfi témában” mennyire és hogyan képes segítségül lenni?
  • Ami nem hangzik el, az is ott van az előadásban – ezt gondolom korábbi, hasonló előadásaim tapasztalataiból, – hisz azok a nézők, akik ezt nézik, rögtön hozzáteszik a saját tapasztalataikat. Ugyanúgy, ahogy a Leányálomnál is tudtam, hogy a nézőknek is volt köze azokhoz a történetekhez, ugyanúgy itt is tudom, hogy mindenkinek van apja, férje, szerelme, nagyapja, szeretője vagy olyan valakije, aki éppen rámászik, de ő nem szeretné, hogy rámásszon. A témák, amiket nem érintünk ebben a darabban, azok is eszükbe fognak jutni a nézőknek, és azokról is fog tudni majd ezáltal beszélni, gondolkodni – és mindezek mellett, remélem, jól fognak szórakozni is!

Ha most nem Magyarországot nézem, hanem az amerikai színésznőket például…Hát nagyon rossz érzéseim támadnak…- ösztönösen reagálok ezekre, tényleg. Engem alapvetően megijesztenek ezek a nők! Nem áll jól a nőknek ez a típusú “agresszió”. A nők ugyanolyan tébolyultak, gonoszak és kegyetlenek, mint a férfiak.

  • Igazából én a férfiakat jóval magányosabbaknak látom,  a férfiéletet pedig jóval nehezebbnek, mint a nőkét, annak ellenére, hogy azt szokták gondolni, hogy a férfiaknak mennyivel jobb, hisz a nők sokkal hamarabb öregednek például.  Számomra mégis van valami magányosság, egyedül valóság, valami  végtelenül fájdalmas a férfiakban. Mint ahogy egy western filmben nézek egy arcot, amin rajta van nagyon sok minden, de mindezek mégis “belül” vannak. A nőkből jobban “kijönnek”. A férfiak hozzánk képest fájdalmasabbak…- persze ezt nem tudom, hogyan fogom  belerakni ebbe az előadásba…
  • Fontos lenne belerakni?
  • Valamennyire igen, fontos lenne nekem, hogy ez megjelenjen. Nem szomorúságban, sajnálkozásban, hanem  valamilyen szereteten keresztüli láthatóságban.

Csatádi Gábor