Home / Megnéztük / Az utolsó figyelmeztetés – Alföldi boszorkányai Szombathelyen
Az utolsó figyelmeztetés – Alföldi boszorkányai Szombathelyen

Az utolsó figyelmeztetés – Alföldi boszorkányai Szombathelyen

Személyes életünk apró részleteiből a köz nagyobb ügyei felé nyúló láthatatlan szálakra figyelmeztet a szombathelyi Weöres Sándor Színházban május 11-én bemutatott A salemi boszorkányok című Arthur Miller dráma. Alföldi Róbert megkerülhetetlen stílusjegyei, a játszók önazonossága és a mindenkire érvényes halálzajos vészcsengő jól szabott együttesének varázslata a vidéki színházban.

Néhány fiatal lány a puritanizmus béklyójába kötött gyarmati Amerikában úgy dönt, hogy feldob egy szürke estét, és boszorkányosdit játszik az erdőben. Az éjszaka nyomán a fűre azonban nemcsak egy letépett és ottfelejtett bugyi, hanem élő emberek vére kerül: a bohóckodásból tréfa, a tréfából bosszú, a bosszúból pedig emberakasztó hisztéria sarjad a vidéki kisvárosban. Arthur Miller a salemi boszorkányüldözés elhíresült eseményeit dolgozta fel drámájában egy olyan kor allegóriájaként, amelyben Amerika újra lázasan hánykolódott; boszorkányok helyett kommunistának vagy szovjet kémnek vélt embereket kergettek nem ritkán a sírig.

fotó: Mészáros Zsolt/Weöres Sándor Színház

Abigail Williams egyszerűnek tűnő, de ravaszsággal felvértezett szolgálólány, akit a zárkózott farmer, John Proctor egy napon elkap, „ahogyan csődör szokta a kancát”. Elizabeth, John kissé ridegnek tűnő felesége a történtek miatt elcsapja a lányt, aki a helyi lelkésznél, Parris tiszteletesnél talál menedékre. A boszorkányjátékot is kiötlő Abigail a lelkész háza körül összesereglő lányokkal kezdi a tréfának induló játékot, de a hatás nem várt mértékben talál táptalajra, orákulummá válnak a tréfacsinálók, és már az élet-halál dolgai felől dönthetnek. A falra festett ördög leszáll közéjük a maga nagyon is emberi valójában.

Ennél a pontnál siet Alföldi Róbert messzire vezető és releváns problémafelvetésekkel a hálás alapanyag segítségére: miként válhat egy szerelmében csalódott lány féltékenysége olyan erővé, amely a vesztőhelyig juttatja John Proctort? A válasz pedig magában Salemben keresendő; a korlátoltság béklyója előbb a szomszéd ördögűző papot, majd a példát statuáló törvényt hívja segítségül a nemlétező problémák eltiprására. Az előadás némán kér fel minket az utazásra: vizsgáljuk meg együtt, miképpen lehet a legszemélyesebb magánügyből közügy, amely szinte azonnal visszaszáll az egyénre, és a véletlen állása szerint akár meg is semmisíti azt.

A reális és elkerülhető okok nélkül épülő veszélyt ki sem lehet védeni a szokott módokon. A kafkai létbizonytalanság A salemi boszorkányok esetében pont ezért nem elidegenít, hanem kapcsolatot keres, ugyanis egy ponton túl már bárkiből lehet „boszorkány”. Ez az egyetemesség pedig azt is feledteti, hogy végső soron a vallás révén látunk ítéleteket: érezzük, bármilyen más ok is elegendő lenne az ámokfutáshoz, ha egy közösség ilyen mentális kondícióban él, vagy  inkább csupán létezik; így járatódik csúcsra a boszorkányüldözés gépezete.

fotó: Mészáros Zsolt/Weöres Sándor Színház

Szerémi Zoltán főbírója szigorú erővel az Isten hangjaként és a törvény bajnokaként páváskodik, így gyűjtve maga köré azokat, akiknek van okuk részt venni a boszorkányüldözésben: a Fekete Linda formálta bosszúálló angyalt (akinek nincsen igazán nehéz dolga, ha manipulálni akarja vallásos félelmükkel az embereket) és társnőit, az anyagi haszonra vágyó farmereket, a kapzsi tiszteletest, akinek bőrébe Mertz Tibor bújik, hogy egy újabb összetett erők hajtotta antagonistát alakítson. Alföldi zsenije abban is megnyilvánul, hogy a „gonoszokat” sem az ördög, hanem szűk látókörű emberi korlátoltságuk mozgatja.

A másik tábort a Bányai Kelemen Barna Proctorja körül álló kevés ember jelenti; Hale tiszteletes, akinek kosztümjében Kálmánchelyi Zoltánnak jutnak nagy pillanatok, amikor végül meghasonlik és rájön, hogy a szeretet fontosabb vallás, mint a dogma; a feleség, Bánfalvi Eszter, aki e történet egyik legtisztább, valódi  hőse; és a mellékszerepéhez igazított arányos mértékben színpadra lépő Jordán Tamás, az egyik első mártír „boszorkány”.

Félelmetes az is, hogy bár a közösség férgessége miatt fajulhat a tréfa halálossá, a megismert alakok többségének van kézzelfogható oka úgy cselekedni, ahogyan: talán ennek a jelenlévő kettősségnek a sikeres ábrázolása az egyik legfőbb erény a színészek részéről, akiket a legjobb játékra inspirált a rendezés nagy formátumú víziója.

A dramaturgiai eszköztár, amely az ámokfutás szakaszait segíti sorjázni a játszóknak, széles. A nyílt színi meztelenség (a hazugság is lemeztelenít!) és szexualitás ábrázolása, a színészek agresszív színpadi jelenléte erősíti az alapkonfliktus bántó erejét; kevés olyan pillanatot hagy az előadás, amely segít pihentetni a látottakat, folyton van okunk feszengeni. Az éles, gyakran felcsattanó hangok, a színészek testi és verbális küzdelme csak az előadás végére fárad meg, hogy a bennünk ébredő konklúziókról már semmi se vonhassa el a figyelmet.

A tér, a problémákhoz és a fellépő alakok sokféleségéhez hasonlóan, szintén univerzális jelentőséggel bír. A Kálmán Eszter által megálmodott díszlet ugyanúgy lehet egy szocreál, műfával burkolt hivatali helyiség, ahogyan családi otthon vagy a parókián berendezett törvényszék. Egyedül az ajtó fölé szegezett jelkép változik: a vörös csillag már nagyszüleink kredencének a tetején pihen, de a címer, majd a kereszt a porba hull, hogy végül a jelentőségteljes semmi alatt álljanak bírák és rabok; újratanuljuk: valaminek a hiánya is öltöztet.

fotó: Mészáros Zsolt/Weöres Sándor Színház

A darab egy másik, belsőbb utazást is tartogat. A Szerémi Zoltán által kérlelhetetlenül és nagyszerűen ábrázolva megtestesülő erő és állam ugyan a halálba kergetheti a Kiss Mari által megformált ősanya-típusú, köztiszteletben álló nőket is, de ez az a pont, amit a tűrőképességében a végsőkig kiaknázott emberi közösség sem tud tovább elviselni. Amíg a részegest vagy a falu bolondját viszik akasztani, addig csupán komédia, esetleg fejelfordító látványosság a boszorkányvád nyomában járó kivégzés, de egy öregasszony vagy farmer halála már a lázadást kockáztatja.

Alföldi megoldási alternatívája ugyan jelen van, de nem bukkan fel teljes nyíltsággal, hogy válaszoljon arra,  volt-e értelme mártírrá válni, vagy mindenen túl fellázadni. Sokkal fontosabb a válasz lehetősége, hogy jobban kéne óvni saját és közös dolgainkat: vigyázzon a hatalmas és a közember is a másikra, hogy sokáig mozdulatlan maradjon a diszkógömb, és ne bántson senkit a jelkép vagy annak hiánya az ajtó felett.

A fentebb említett, a székekben ülőket is megkörnyékező bizonytalan félelem a záróképekben vált át valami mássá, talán büszkeséggé: „a nevem az enyém, azt nem vehetik el tőlem”. Óvjuk magunkban John Proctort a végzetétől, de amikor emelt fővel a saját akasztására sétál, már nem ő és mi félünk, hanem ők.

fotó: Mészáros Zsolt/Weöres Sándor Színház

A színpad elsötétül, az álmennyezet diszkógömbje forogni kezd, és zenével táncba hív: messziről tüzérség lő egy égő várost, géppuskafészkek szórnak ólmot egymásra, és katonák bakancsa alatt ropognak a kövek. A sok apró meg nem alkuvás végül elpusztítja a legkőszívűbb zsarnokot is, de milyen áron?

Alföldi megoldási alternatívája ugyan jelen van, de nem bukkan fel teljes nyíltsággal, hogy válaszoljon arra,  volt-e értelme mártírrá válni, vagy mindenen túl fellázadni. Sokkal fontosabb a válasz lehetősége, hogy jobban kéne óvni saját és közös dolgainkat: vigyázzon a hatalmas és a közember is a másikra, hogy sokáig mozdulatlan maradjon a diszkógömb, és ne bántson senkit a jelkép vagy annak hiánya az ajtó felett.

 

(2018. május 10.)

Kocsis Marcell

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: