Home / Megnéztük / A változatlan mindig ugyanaz: a Férfi
A változatlan mindig ugyanaz: a Férfi

A változatlan mindig ugyanaz: a Férfi

Mert persze lényegében az ember nem változik. Esendő, gyámoltalan és szeretet után sóvárgó marad – mindig. Ez az a mindig, amire nem lehet elégszer rácsodálkozni. A Pelsőczy Réka rendezte Ürgék a Katona Kamrájában pont ezt a “rácsodálkozást” merevíti zenés mozgóképpé.  Mustráló tekintettel követjük társas magányának szánni és nevetni való szépségét. Nem attraktív, ám nagy igényű vállalkozás az emberi gyengeség megejtően együttérző, a részletek finomságát megmutatni akaró ábrázolására.

Hol keresnéd másutt a teremtés első emberszabásúját, mint egy ’70-es évekbeli,  a kor műbársonnyal trendin berendezett, akkori szemmel impozáns “ivójában” (díszlet: Kálmán Eszter). Finom sztereotípia, olyan, ahová magunk is átülnénk rögvest a nézőtéri székekből. Huncut általánosítás azért, hogy letudva az egy szuszra elmondható közhelyeket az “erősebbik” nemről, arra lehessünk figyelmesek, amit a  külcsín helyett a belbecs suttog.

Pelsőczy Réka ezt a játékteret halk merészséggel elmondott, mellékesen elmondható, az itallal a lélek poharából kiloccsanó monológ-párbeszédekkel tölti meg.  Azért, hogy ne csak fizikailag, hanem emocionálisan is érzékeljük azt, ami a jól fésült, hetyke bátorsággal viselt macsó felszín alatt van. Kockázatos vállalkozás ez: a szövegszerűen elmondható mellett (dramaturg: Török Tamara) a színészileg átélhető és átadható játéktól  is legalább ekkora erőbedobást igényel – és a végeredmény még ezek után sem garantált. Még a Katona Kamrájában sem az. Ám próbálkozni akkor is lehet, sőt, kell is.

fotó: Horváth Judit

Egymás után vonulnak be, mintha a bár kifutó deszkáján tennék, az idősödő urak (Bán János, Újlaki Dénes, Szacsvay László), jól öltözötten, mintegy elrejtve, kompenzálva(?) a korukat. Lendülettel, az élni akarás adomázó, meg nem lanyhuló lendületével mesélnek jelenükről, hátuk mögött hagyott éveikről, azokról, amelyekben vagy így, vagy úgy, de első helyen szerepeltek a nők. Hallgatva őket világok nyílnak meg, ama belsők, bár minket az előadásmód intenzitása köt le igazán. A szöveganyag bármily jól szerkesztett, egymásra épített és ívre fűzött, de a textúra alapjaiban ettől még távolságtartó, steril marad. Kerüli persze a kliséket, a  személyesség mégsem üt át az interjúkból épülő szövegegészen, bármelyik szereplő megszólalásáról legyen is szó.

A játék, ahogy Bán János végigkopog, steppelésre készen a kifutó-befutó deszkán,  máris sejteti, hogy itt “nem az a fontos, hogy az ember hány éves, csak a lelke legyen fiatal”. Igazi csibész, Fred Astaire-i fenegyerek, akit csakis a múltja tud elkeseríteni, a jelene egy cseppet sem. Kopog a cipőtalp, kopognak a szavak, mondatok, ütemesen, pattogva – függönyként takarva el a lélek fájdalmát. A magányos harcosok fájdalmát.

Szacsvay László a mindent megéltek, de semmit sem bánók nyugalmával, piperkőc élére vasaltsággal beszéli el autóinak, családosságainak,  nő- és asszonyügyeinek tekervényes lajstromát. Ha néha el is vesztjük a történet fonalát, az intenzív egykedvűség, a részletekben feltalált boldogság és béke egészen közel jön, kézen fog – a mi vágyott békénk, boldogságunk szószólója ő.

fotó: Horváth Judit

Újlaki Dénes flegmatikusan könnyed öreg motorosából árad a szó, amely mint fogódzó kínálja magát nekünk, hogy megértsük azt, ami a lélek mélyén dúl, akkor is, ha ebből a felszínen semmi sem látszik. Öreg motorosa ő a férfiúi, kifelé rendíthetetlent mutató, magabiztos önbecsapásnak. Annak, amelyet erénynek gondolnak sokan az “erősebbik” nemhez tartozók körében.

Ám a férfilét időtlen, legyen bár öreg, öregedő, zöldfülű, fiatal vagy csak ifjú. Tasnádi Bence és Dér Zsolt siheder “felnőttjei”, avagy  a “mostaniak” generációja csapzott vagy épp göndör hajjal, a trendik és a “bölcsészek 20-as férfiai,  az idősebb generációhoz képest még elveszettebbek, ha tetszik, duplán elveszettek. A kétszeresen magányos szívű meg nem értettek. Ömlik a szó belőlük, és nem is e szóáradat mije, hanem a hogyanja a beszédes, a szavaknál többet mondó. Útkereső, csetlő-botló bizonytalanokként udvarolnak, hódítanak, kapcsolatban élnek az éppen számukra “rendeltetett” nőkkel (Pálmai Anna, Pálos Hanna). Kettejük játékából a könnyedség szánni és simogatni való otthontalansága ér el hozzánk.

Pálos Hanna létra tetejéről vagy épp a lampion akasztgatás létrafokait járó tevékenysége közben elmesélt családi élet monológja – az egy apa  két családjához való hazajárásáról – a lehetetlen abszurdnak a netovábbja. Az, melyet a lehetetlenségig lehet nem érteni, az, mely maga a “mi sem természetesebb nonszensz”, mégis emblematikussá válik hétköznapi  mindennapisággal elmesélve. Emblematikus nonszensszé, hisz ezt az élni akaró, de élni mégsem tudó élhetetlenséget másképpen nem is lehetne talán megmutatni.

fotó: Horváth Judit

Pelsőczy Réka Ürgékje ezt az élni akaró, de a férfiassága ellenére bátortalan, élhetetlen elesettséget szeretné megmutatni. Szeretné, ám a személyessé válni nem tudó szövegek megakadályozzák ennek az élhetetlenségnek a nekünk szól, rólunk szól revelatív felismerését. Nem a színészi játéktól nem válhatnak személyessé, nem amiatt maradnak sterilek. Inkább a látás és láttatás személyeset akarok mutatni, de közben “mégsem engedem magam  totálisan bevonni ebbe a személyes megmutatásba” szemszögtől. Mindent értünk, érzünk, hisz a színészi játék mindent megtesz, hogy értsük, érezzük. Ám eme értésünk, érzésünk dacára sem tudjuk elsődlegesen átérezni, hogy a saját életünk is ilyen siváran kiszolgáltatott és magára hagyott. Pedig a férfilétünk itt, ezzel és így vehetné kezdetét.

Csatádi Gábor

(2018. május 18.)

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: