Home / Megnéztük / “Dögölj meg! – bár te még azt sem tudsz”
“Dögölj meg! – bár te még azt sem tudsz”

“Dögölj meg! – bár te még azt sem tudsz”

Mert még ahhoz is akarat, elszántság kell. Vagy legalábbis valami határozott, markáns szándék. De ha még az sincs? A Keresztes Tamás rendezte Dalok a földszintről pont erről a lehetetlen mindennapiságról szól a szíművészeti Hevesi termében Horváth Csaba osztályának az előadásában. Lehetetlen valóság, rideg abszurd a teljes képtelenségig fokozva, hogy pont ezáltal tökéletesen szokványos pillanatképek legyenek a te és az én, a mi életünkből.

Van az egészben valami skandináv noirosság, vérfagyasztó komikum. Sötét is, mint a korom, a Hevesi-terem, melyben szemközt ültetnek minket a  nagy, többszárnyú ajtajával a Rákóczi útra nyíló erkéllyel. Üres tér, benne pár áthelyezhető paraván, egy mindig a hónunk alá kapható, hosszú, alacsony ikeás asztallal (díszlet: Horváth Jenny, Debrei Nóra, Keresztes Tamás). Sötét, amelyben minden képlékeny, bizonytalan, és amelyben minden fény, mint derengés, mint lidérc, eleve jóval többet képes jelenteni, mint a puszta fényt.

fotó: Éder Veronika

Fényben vetítődik változó, épp aktuális háttér az erkélyajtókra, elemlámpa fényében, alulról megvilágított arcok, és fény, amely már önmagában szokatlan, “rendellenesen zavaró” egy olyan atmoszférában, ahol a fény eleve “luxus”. Ahogy a skandináv vidékeken is, ahol hónapokon keresztül sötét van. Miként az emberi lelkekben is jóval hosszabb ideig lehetünk itt “fény” nélkül, mint az az Egyenlítőhöz közeli vidékeken napi átlagban megszokott lehetne.

 A tizenkilenc  jelenet a maga százhúsz percével pereg, pereg előttünk. Joël Pommerat A két Korea újraegyesítése c. darabja ebben a Hevesi-teremben teljesen más, a rideg távolságtartás lelket megnevettető és szelídítő abszurdjával képes hatni. Keresztes Tamás rendezését segíti, hogy a harmadéves fizikai színházi rendező-koreográfus Horváth Csaba-osztály ütemes fegyelmezettséggel rodeózik végig ezen az etűdökből egymásba kapcsolódó darabon. Fájdalmasan nevetünk a jelenetek abszurd, már-már túlhajtott groteszkjén,  egymást túllicitálni akaró és tudó  dömpingjén. Pedig ilyenek vagyunk.

Teljesen hétköznapiak, szokványosak – ám ezt a tizenkettő egy tucat szokványosat a francia kortárs szerző a fölnagyított lehetetlenségeink tekintetünk közvetlen közelébe emelésével srófolja a rettentően kínos nevetségességig. Keresztes Tamás  zakkantak vagy holdkórosok road movie-jává formálja  ezt az alapanyagot, és ehhez a rendezői elképzeléshez tökéletes társai a harmadévesek. Önfeledt, mégis halálosan komoly mókázása ez az osztálynak: Barna Lilla, Herman Flóra, Hojsza Henrietta, Molnár-Gábor Nóra, Ténai Petra, Vadász Krisztina, Gaál Dániel, Gyulai-Zékány István, Kotormán Ábel, Nagy Henrik Richárd, Nagy Péter István.

fotó: Éder Veronika

Sötét a terem, ahová három takarítónő (Barna Lilla, Herman Flóra, Ténai Petra) vödörrel kezében becaplat, az arcuk lámpával alulról van megvilágítva,  hogy aztán az egyikük volt férjével, mint himbálózó ön akasztottal szaladjanak össze. Persze az érintett, már csak volt feleség munkatársukat nem engedik a közelébe. És ebből ered a helyzetkomikum: az elvált takarítónő mondja, mondja, hogy miért nem fogja visszafogadni gyermekei apját, miért nem hajlandó meglágyítani ismét iránta a szívét. A volt férj meg közben – kivetítődnek számunkra a lógó holttest lábai – csak himbálózik egyre, metronómként mérve az egymás mellett élés és elbeszélés mérhetetlenül hosszú idejét.

Nem tudunk szeretni, persze a szeretet, „a szerelem nem elég!“ – a szerelmespár nő tagja (Barna Lilla) fel és alá róva az idegesség szemmel látható és láthatatlan köreit, mint megakadásától egyre feszültebbé váló frusztrált hajtogatja: „a szerelem nem elég, a szerelem nem elég!“. Ám azt, hogy mi és hogyan lenne akkor elég, sem Gaál Dániel  egyre tanácstalanabbá váló figurájától, sem a komikum fájdalmasan röhejes lehetetlenségét egyre csak fokozó tehetetlenségből nem fogjuk megtudni.

Nem csupán szeretni, érezni sem tudunk. Ez az egész darab –  a jobbnál jobb és felsorolhatatlanul sok sziporkázóan önfeledt, és ebben az önfeledtségében, mégis húsba vágó jelenetével –  a mindennapi életünk diszfunkcionális voltáról szól. Arról, ami már rég csak normális életnek látszik. Csak annak látszik, ám már igen régóta híriből sem az.

fotó: Éder Veronika

Ahogy Ténai Petra prostituáltja és Gyulai-Zékány István plébánosa  a lány „munkájáért“ járó pénz elfogadásán vagy visszautasán vitatkozik – az az őszintén adott női szerelmes ragaszkodásnak és a kötődést magától pénzzel  eltávolítani akarásnak, az elviselhetetlenül szánalmas kofamentalitásnak  sírnivalón röhejes, kimerevíthető mozgóképe.

Tizenkilenc jelenet, tizenkilenc tablókép. Mind skandináv módra sötét, néha vérfagyasztó bizonyítéka a mindannyiunk nevetségesen kisszerű,  az érzelmi adok-kapokban táramérlegen méricskélő mentalitásának. E tablókép-bizonyítékokat időről időre összeköti, tagolja egy-egy svéd népi ének  vagy sanzon – szép, meg nem alkuvó és mindenen csorbíthatatlan reménykedéssel túltekintő, amolyan: ilyenek, ezek vagyunk, és ekképp élünk, de talán megy ez majd egyszer jobban is nekünk…

Ez a skandináv fekete humorral nyakon öntött francia darab-olvasat érezhetően – az átélni kívánt érzelmek lehetetlensége okán – a harmadéveseken kifog kissé. Az eme nehézség még nem teljesen profi megugrásán túl viszont hihetetlen bravúrokkal zajlik ez az egyvégtében százhúsz perc. Hihetetlenül valódi és igaz.

fotó: Éder Veronika

Dalok a földszintről, ahogy ezt a harmadéves Horváth-osztály átadja: lehetetlenül lehetségesen, hisz a megdöglés sem olyan egyszerű – ezt ezzel a rendezéssel hosszú évekre belénk vésik, nehezen feledhetően. Ezt biztosan lehet tudni, akkor is,ha a megdöglés nem is biztos, hogy önerőből sikerül.

Csatádi Gábor

(2018. május 23.)

 

 

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: