"Szabad térben fokozottabban élheted át, hogy az előtted lepergő történet a te saját világodnak is része"

Pár hét és indul a szabadtéri színházi szezon a Szentendrei Teátrumban. A színház igazgatójával, Vasvári Csabával beszélgettünk a szabad levegő sajátosságáról, a színház „dobozáról”, az illúzió és a valóságaink egymásba játszásáról, a nyári tinglitangli, popcorn-gagyi vs. izgalmasan karcos előadásokról és az embert éltető kíváncsiság hasznáról…

Mit jelent számodra a szabad levegő?

Lételemem, vidéki gyerek lévén. Szabadságot, nyitottságot jelent, színházilag pedig egy teljesen más befogadói helyzetet teremt egy szabadtéri előadás a “dobozban” történő játszással szemben.

…ám a színész a képzése során leginkább ezt a „dobozban” létezést tanulja, nem?

Így van, ez a “dobozban létezés” viszont azért van, mert megpróbáljuk kiküszöbölni a zavaró tényezőket, hogy az illúzió erősebb legyen. Azaz kiküszöböljük a zavaró zajokat, látványelemeket, a széljárást, a páratartalmat, hogy az érzékszerveink a lehető legkevesebb zavaró tényezőnek legyenek kiszolgáltatva – és így maximálisan csak arra koncentráljunk, ami a doboznyi térben történik.

Olyan szerencsés helyzetben vagyunk Szentendrén, egyfelől a közönségünk vájtfülűsége okán, másfelől a bejáratott nézői szokások miatt: nálunk nem jön be a nyáresti tinglitangli. Ha valaki korábban csinált is tinglitanglit, azokról azt láttuk, hogy nem mennek. Ami érdes, karcos, izgalmas, az megy, ami pedig nyár esti habos-babos, az nem. Intim terekben játszunk, és ez személyes hangvételt kíván. Nálunk nem él meg a dübörgő popcorn-gagyi. A Fő téren ötszázan hallgatják és nézik az operát, a városháza udvarán háromszáznyolcvan, a Ferenczy Múzeum udvarán pedig száz nézőt kell leültetni – egészen más így a marketing “szorítása”.

Feltétlenül szükséges kizárni ezeket a „zavaró” tényezőket?

Nézd, a színháznak ez az útja, hogy az illúzió maximalizálása érdekében kizárja ezeket a tényezőket. Így lehet a színház teremtette világ valósággá, amelybe próbálod magad belehelyezni, beleérezni – és ezzel a gesztusoddal kilépsz abból a világból, amelyben napi szinten élsz. A szabadtéri színház ennek a fajta ki- és átlépésnek egészen másként ágyaz meg. Az ilyen színházban is működik az illúzió, ám úgy, hogy mindeközben erősebben benne maradsz abban a világban is, amelyben eleve is benne vagy.

fotó: Gyöngyösi Hunor

…a szabad térben te magad is generálója vagy annak az illúziónak, amit a játszók és a játék révén kapsz. Egyszersmind nagyobb koncentrációt, belehelyezkedést vár el tőled, mint a dobozban létezés, nemde?

A szabad térben létrejövő “világot” sokkal inkább együtt hozzuk létre, közelebb esnek a kiindulási pontok, játszóé és befogadóé – ehhez képest a dobozban lévő színház teremtette világ inkább a színházi alkotók erőfeszítése.

Ezért aztán a szabad térben születő illúzió jobban lesz, lehet a sajátod?

Miközben a szabad térben élő színház megteremti az illúziót, hatványozottabban tudatosítja benned azt is, hogy a színház teremtette világ azonos azzal a világgal, amelyben az előadás nézőjeként már eleve benne élsz. Szabad térben fokozottabban élheted át, hogy az előtted lepergő történet a te saját világodnak is része – hisz nem “emelnek ki” a játék nézése közben abból a környezetből, ami már eleve a mindennapjaid természetes közege.

Frissen fölvettként önfeledt lubickolás volt az a nyári próbaidőszak, de már akkor éreztem, hogy ez nagyon más, mint a kőszínházi közeg. Akkor még csak annyi tűnt fel, hogy itt a színészek valahogy természetesebben játszanak, még akkor is, ha néha harsányabban. De valahogy a személyes színészi jelenlét magva igazabbnak tűnt. Pedig sokat láttam őket a Jókai Színház színpadán remek alakításokban, sokuk tanított is az ottani színházi stúdióban, de ez valahogy mégis nagyon más volt. Mai fejemmel azt mondanám, hogy talán szabad téren a szerepek megformálásának origója esik sokkal közelebb a saját személyiségünk középpontjához, hiszen annyira nyilvánvaló, hogy ebben a világban, ehhez a világhoz képest kell megfogalmaznod magad. Gyerekfejjel persze csak annyit láttam, hogy Isten szabad ege alatt valahogy senki sem mórikálta magát.

…akár az ókori színházban: a díszlet része maga a természeti környezet is…

Fontos elemnek érzem ezt a szabadtéri előadások esetében még akkor is, ha ez a nézőben nem feltétlen tudatosul – ám szerintem ezek az érzetek az elménk mélyén mindenképpen aktívan működnek.

Mi az, ami az idei nyári szezonban látható lesz ebben a szabadon hagyott szabad térben?
Sajátos helyzet a miénk, mert olyan együttműködő partnerekkel dolgozunk, akikkel közösen olyan előadásokat hozunk létre, mutatunk be, melyek aztán nem szabadtéri színházi térben lesznek láthatóak később repertoár rendszerben. Nem azért mutatjuk be tehát ezeket a darabokat, mert „szabadtérre” íródtak volna, hanem mert valamiért érdekesnek, izgalmasnak gondoljuk őket. Magasan reprezentált nálunk a kortárs darabok aránya, ahogy az ókori színházban is csak kortárs darabokat játszottak egykor.

fotó: Gyöngyösi Hunor

Másrészről szinte alig szerepel majd “nyárra való, könnyeden szórakoztató” darab a kínálatotokban.

Nincs is igazán érdeklődésem ebben az irányban…

…attól a nézőiteknek még lehet, hogy lenne, nem?

Képzeld el – nagyon érdekes! – de nincs. Olyan szerencsés helyzetben vagyunk Szentendrén, egyfelől a közönségünk vájtfülűsége okán, másfelől a bejáratott nézői szokások miatt: nálunk nem jön be a nyáresti tinglitangli. Ha valaki korábban csinált is tinglitanglit, azokról azt láttuk, hogy nem mennek. Ami érdes, karcos, izgalmas, az megy, ami pedig nyár esti habos-babos, az nem. Intim terekben játszunk, és ez személyes hangvételt kíván. Nálunk nem él meg a dübörgő popcorn-gagyi. A Fő téren ötszázan hallgatják és nézik az operát, a városháza udvarán háromszáznyolcvan, a Ferenczy Múzeum udvarán pedig száz nézőt kell leültetni – egészen más így a marketing “szorítása”.

Mi volt az első szabadtéri előadás, amiben játszottál?

Tulajdonképpen rögtön az első profi színházi előadás szabadtéri volt, amiben játszottam. 1987 nyarán Békéscsabán a városháza (tessék! megint városháza, mint Szentendrén!) hangulatos belső udvarán indultak el a színházi előadások, s ezek között volt a legelső Moliere: Dandin Györgye Mihályfi Sándor rendezésében. Az előadásban Dandin szolgáját, Mikit játszottam, és nagyon hálás voltam, hogy a próbafolyamat alatt olyan nagyszerű színészektől tanulhattam, mint Felkai Eszter, Harkányi János, Hodu József, vagy Széplaky Endre. Aztán a produkció beköltözött a Jókai Színházba, de már nem velem, mert engem közben fölvettek a színművészetire, előtte pedig az akkori pártunk és kormányunk elküldött egy évre a hazát védeni Zalaegerszegre a laktanyába.

…ha színházba menésről van szó: kíváncsiak vagyunk magunkra, kíváncsiak vagyunk másokra! Azt hiszem, hogy az ember leginkább a másik embert szereti nézni. Mint ahogy itt, a kávéház teraszán ülve is élmény nézni ott azt a munkást, ahogy mászik az állványon, vagy azt a másikat, aki épp fekszik a motorján, avagy őt ott, aki üldögél a padon…jó őket figyelni, mert egész egyszerűen: az ember kíváncsi a másik emberre!

Mennyire érezted akkor ezen az első játékodon a szabad tér vs. “doboz hatás” különbségét?

Frissen fölvettként önfeledt lubickolás volt az a nyári próbaidőszak, de már akkor éreztem, hogy ez nagyon más, mint a kőszínházi közeg. Akkor még csak annyi tűnt fel, hogy itt a színészek valahogy természetesebben játszanak, még akkor is, ha néha harsányabban. De valahogy a személyes színészi jelenlét magva igazabbnak tűnt. Pedig sokat láttam őket a Jókai Színház színpadán remek alakításokban, sokuk tanított is az ottani színházi stúdióban, de ez valahogy mégis nagyon más volt. Mai fejemmel azt mondanám, hogy talán szabad téren a szerepek megformálásának origója esik sokkal közelebb a saját személyiségünk középpontjához, hiszen annyira nyilvánvaló, hogy ebben a világban, ehhez a világhoz képest kell megfogalmaznod magad. Gyerekfejjel persze csak annyit láttam, hogy Isten szabad ege alatt valahogy senki sem mórikálta magát. Talán a mesterséges környezetben könnyebb mesterkéltnek lenni?

Egyáltalán hogy született, miből eredhet a választásod: színészet? A pályakezdésed, az első szereped óta ez az elhatározás változott benned bármit is?

Ezt talán a húgomnak és Hodu Józsinak köszönhetem. No, meg persze magának a színháznak. Sokáig úgy volt, hogy mezőgazdász, erdész vagy biológus leszek. Szenvedélyesen érdekeltek a madarak, a szabad természet, a távlatok, a tág horizontok. Fiatal koromban a vitorlázórepülés volt a hobbim, és eszembe sem jutott volna, hogy a levegő és a reptér helyett bemenjek egy dobozba, mint a húgom, és ott színészkedjek. Az élőlények érdekeltek, a sajátos dinamikák, meg az emberi kézügyesség segítségével létrehozható dolgok. Imádtam bütykölni mindenféléket, és állítólag jó kézügyességem is volt. Aztán egy őszi péntek délután, miután véget ért a vitorlázórepülő szezon, a húgom rávett, hogy mégis menjek be a színházba, és nézzem meg, miket csinálnak ők a stúdiófoglalkozásokon. Akkor épp Hodu Józsival. Aztán jól „ottmaradtam”. A motiváció pedig ma is ugyanaz: rendkívül érdekesnek tartom, hogy magadból hozol létre valamit vagy valakit, miközben rengeteget tudsz meg magadról, a körülötted lévőkről és a világról. Hiszen egyszerre gyúrsz egy új embert, meg persze magadat is, aki gyúrja azt a másikat, ráadásul meg még azokat is, akik mindeközben körülötted vannak. Ehhez azért elég speciális kézügyesség szükségeltetik, de élőlény és perspektíva az mindenképp sok van benne.

fotó: Gyöngyösi Hunor

Milyen előadásokra ülhetünk majd le Szentendrén?

A nyárra tervezett előadásaink közül nekem persze azok a legkedvesebbek, amiket a közönség először nálunk láthat majd. A Színház- és Filmművészeti Egyetemmel újra együttműködve bemutatjuk A kígyóasszonyt – egy zenés mese ősbemutatójára készülünk tehát. Ahogy ugyancsak magyarországi ősbemutató lesz majd a Nóra II., továbbá a Mi és Ők, és nálunk mutatkozik be Szabó Máté Figaro házassága rendezése is. A magyarországi ősbemutató után pedig először nálunk lesz majd látható a Míg fekszem kiterítve. E bemutatók mellett szinte csupa olyan előadásunk lesz, amelyek tavaszi bemutatók voltak. Azaz: egyik sem többéves, elkoptatott darab. Az volt a szándékom, hogy minden frisset, újat, érdekeset, izgalmasat igyekezzünk megmutatni nyáron.

Miben tér még el és más a ti színházatok, mint egy másik nyári játszóhely?

Színházunkat talán az a lassan ötven esztendős hagyomány is egyedivé teszi, amelynek az ismérveit az előbb már említettem. Mi pofátlanul művészszínházi zsánerrel bírunk a szabadtéri színházak között. Persze ezt talán azért is tudjuk megengedni magunknak, mert közel lévén a fővároshoz a színházra fogékony és kiéhezett néző, aki Budapesten nem kap nyaranta színházi kínálatot, szívesen kijön hozzánk Szentendrére. Kijön HÉV-vel, elnyal egy fagylaltot előadás előtt sétálva a hangulatos utcákon – maga a kedélyes helyszín is vonzó szerintem.

Miközben a szabad térben élő színház megteremti az illúziót, hatványozottabban tudatosítja benned azt is, hogy a színház teremtette világ azonos azzal a világgal, amelyben az előadás nézőjeként már eleve benne élsz. Szabad térben fokozottabban élheted át, hogy az előtted lepergő történet a te saját világodnak is része – hisz nem “emelnek ki” a játék nézése közben abból a környezetből, ami már eleve a mindennapjaid természetes közege.

A nyári harminc, negyven fokokban mi miatt vágynak még olyankor is előadást nézni az emberek?

Szerintem pontosan az az oka, ami az év más időszakában is, ha színházba menésről van szó: kíváncsiak vagyunk magunkra, kíváncsiak vagyunk másokra! Azt hiszem, hogy az ember leginkább a másik embert szereti nézni. Mint ahogy itt, a kávéház teraszán ülve is élmény nézni ott azt a munkást, ahogy mászik az állványon, vagy azt a másikat, aki épp fekszik a motorján, avagy őt ott, aki üldögél a padon…jó őket figyelni, mert egész egyszerűen: az ember kíváncsi a másik emberre!