Mert a szenvedély pont annyira örvend népszerűségnek, mint a lovagiasság. Fehér hollók mindketten, noha ősismerős régi cimboráink ők, akiket, mint váratlan vendégeket, próbálunk elrejteni, nehogy a puszta jelenlétükkel kellemetlen helyzetbe hozzanak. Zsótér Sándor  pont ilyen kellemetlen helyzetbe akar minket hozni Victor Hugo: Ruy Blasával a Miskolci Kamaraszínházban, amely minden elvárásunkat semmibe veszi. Semmibe, hogy eleven találkozásunk lehessen érzéseinkkel, vágyainkkal – azokkal, amelyekre manapság nevetségesen kevés időt pazarlunk.
Ezt a nevetséges pazarlást ünnepli korhű mesebeliséggel ez az előadás, hogy  miközben ünnepelteti,  utazásra csábítson – utazásra érzéseink, érzelmeink között. Ám itt a mesebeliség nem pejoratív, lekicsinylő jelző, hanem biztatás a kényelmes elidőzésre,  tér és hely teremtésére az annyira fontos emberré tevő  idő szakítására. Hatalmas sárga sátorponyva alatt egy guillotine a könyvtárszobában (díszlet: Ambrus Mária), amely lehetne akár fekve nyomó pad is valamelyik konditeremből, balra elöl emberméretű ablak, mögötte festett, parkra néző táj, közepében udvarházzal. Az asztal közepén a díszlet kicsiben: ugyanazt látjuk, amiről,  benne élve, nem veszünk tudomást, vagy épp fel sem tűnik.

fotó: Éder Vera

Zsótér Sándor a vájt fülű ínyenceknek rendezett darabot – ám ez mégsem igaz, mert a játékos elevenség, az önmaga meg- és kiismerésének a végére soha nem érő, mindeközben pedig mégis unásig ismert emberi természet az, ami ebben a darabban szándékosan a középre helyeztetik. Az az emberi természet, amellyel kapcsolatban megengedjük magunknak azt, hogy unjuk – holott rengeteg nüansznyi semmiségével elkápráztat minket. Ahogy a díszlet maga is csak egy festett “trompe-l’œil“, szürreális, mégis kézzelfoghatóan valóságos, amint kékes fénnyel  világítva egy másik, gyermeki világba nyitja meg a kaput – kérdés csak az: akarunk-e ezen a kapun belépni, és e világot, a lelkünk világát megismerni.

Ebben a madridi harsány, vérpezsdítő miliőben szórja átkait Don Salluste de Bazan (Görög László) elfojtott vérgőzös frusztráltsággal Neubourgi Mária spanyol királynéra (Mészöly Anna e.h.), mint aki tehetetlensége és cselekvőképtelensége okán ebben a dörgedelmes szóáradatban éli ki azt a vélt hatalmát, amely talán sosem volt neki az udvarhölgyek között forgolódván. Indulat, habzó düh az ő szenvedélye, ami persze könnyeden vált nyájasságra, amikor a testvérét, Don César de Bazant (Feczesin Kristóf) kell a bosszúállásához szövetségesként győzködnie. Szenvedély, sötét szenvedély az övé, mint azoké, akik sosem ismerhették még meg, hogy milyen is az, ha a szenvedélyünket konstruktív módon használjuk. Szánni való despotizmusa énünk rosszabbik, önálló, kreatív erőfeszítéseket tenni nem vágyó fele.

Ám az útját César de Bazan is keresztezi, és pusztán azzal, hogy nem áll kötélnek Salluste kérlelésére, egészen más felé viszi azt a cselekményt, amiből eleve nem túlságosan sok van ebben a hugoi színműben. Feczesin Kristóf Césarja igazi mókamester, cserfesen mindent és mindenkit lejátszó örök vándor. Lejátssza a pózoló kimértséget, az udvari etikettet, a színlelésben tökélyre fejlesztett udvari és köznapi őszintétlenséget. Azt a fajta pózolást, amely a lélek érzelmeinek intelligenciahiányát lenne hivatott leplezni. Mint a csibor: pörög-forog, szökken, ugrik – mert a lelke is könnyeden tiszta, szabad. Mezítlábas “szegénylegényként” vagy “vándor komikusként” járja be ezt a játékteret, ezt, amely igazi megtévesztése az érzékeknek, hisz erősen trompe-l’œil.

fotó: Éder Vera

Bodoky Márk Ruy Blasa komornának állva  a készséges, udvariasan tartózkodó vágyakozás maga. Gyermekien tiszta és áttetsző  játéka segít megérteni: nemcsak a  spanyol királynőért, hanem bármi másért is ekként érdemes csak lelkesedni. Avagy: a praktikum szorításai közül a lélek szárnyalni képes vágyakozása mindig készséggel ad a meneküléshez segédletet. És bár a guillotine csattan Ruy Blas nyakán – ez az öngyilkosság igazából inkább a társadalom egyénen elkövetett gyilkossága ,- de a romantikus vágyakozás erejéhez képest ez is csupán egy pillanat tört része – noha az élet végérvényes végét jelenti, elvileg.

Romantikus csapongás, ahol három fiatal: Ruy Blas, César de Bazan és Neubourgi Mária a szerelmet, önmagát keresi, hol egymásban, hol egymás mellett, egymástól függetlenül. Mészöly Anna spanyol királynéja tétova szépséggel, elmélázva a tenni és nem tenni, akarni és nem akarni között félúton a bizonytalanság eleven szobra. Az  etikett által előírt kötelesség és  a szív diktálta vonzódás úja között akarna választani, ám választása hármuk  közül a leginkább bizonytalan, és a legkevésbé sem az egy életem, egy halálom szangvinikusságával megélt, megcselekedett választás. Holott Albuquerque hercegnő (Molnár Anna) dalba csomagolt, szívfájdítóan égig emelt, éterien szép tanácsa a legfinomabb és egyben a legmarkánsabb érvényességű buzdítás  hezitáló tipródásai közepette.
Annak közepette, ami maga a színmű: ami maga az életünk. A tied , az enyém, a miénk. És ebben nincsen semmi széplelkű vadromantikusság – kár lenne ezt ennyivel lesöpörni. Persze, az is igaz, hogy a franciából fordított szöveg a maga szósűrítéseivel próbára teszi az értelmet – mert ódonnak, idejét meghaladottnak vélni.  De ez legkevésbé sem a fordítás deficitje, hisz ebben a szövegben a mai szófordulatok, a köznapi szleng is helyet kap – a hadarás vagy legalábbis a feszesebb tempóban való előadás viszont sokat ront az értékén, pedig van neki. Ezek az újkori szófordulatok, főleg egy-egy megszólalás végén, olyanok, mint a csattanók. Csattanóként hidat vernek a régi, ma már meghaladni akart romantika és a mai, romantikát  száműző kor közé. Sokan elmennek a szünetben. Menekülnek. Menekülünk, mert ezeket a megszólalásokat és a cselekményszegény cselekvőséget nem értjük. Nem vagyunk mi lovagok, és nem is akarjuk, hogy értelmünket, érzelmi intelligenciánkat birizgálja ez a szöveg. És nem vagyunk egymás felé sem lovagok, mert az egymás közti érzelmi közlekedéseink is épp ennyire „minimál designra“ igazítottak – hagyjanak békén efféle 17. századi szépelgő romantikával minket.

fotó: Éder Vera

Ám Zsótér Sándor nem hagyja és nem is adja fel. Nem azért, mintha ő nem itt, velünk együtt élne. Sőt, pont ez az, ami miatt nem adja fel. Mert élni akar, és erre a nagybetűs ÉLNI-re akar elcsábítani minket is. Benedek Mari ruháinak mélyről éltető, bátran harsány színeivel, az időről időre állóképpé merevített mozdulatok szándékoltan hol kecsesre, hol meglepően nyersre hagyott pillanatképeivel és a videóvetítések (Hajdufi Péter) delíriumos hatásúra komponált víziószerűségeivel teli világ ez. Szürreális ez az egész: szenvedély, lovagiasság, eszmények – igen, valóban szürreális. Vajon nem lehetséges, hogy néha az effajta „szürrealitás“ tudja egyedül csak visszaadni a realitásnak nevezett életünk hús-vér életszerűségét?

Csatádi Gábor

 
(2018. május 30.)