Home / A függöny mögött / Interjúk / “…a teljesen egészséges” emberben is lássuk meg azt a fogyatékosságot, amiben ő is feltétlenül segítségre szorul” – interjú
“…a teljesen egészséges” emberben is lássuk meg azt a fogyatékosságot, amiben ő is feltétlenül segítségre szorul” – interjú

“…a teljesen egészséges” emberben is lássuk meg azt a fogyatékosságot, amiben ő is feltétlenül segítségre szorul” – interjú

A Ünnepi Könyvhétre jelent meg Borbély T. András: Mert mi nem tudunk írni és olvasni c. napló-jegyzet könyve. Vele beszélgettünk a fogyatékosságról és az “egészséges” csorbaságáról, dramaturg stúdiumokról, a német vs. magyar színház madártávlatáról, a mesélés otthonteremtéséről és az önmagunkra ismerés öröméről…

  • Mit idéz meg benned, ha azt hallod: fogyaték?
  • Most, 2018-ban erről a kérdésről két dolog ugrik be rögtön: az elmúlt hét év jut eszembe, amikor fogyatékosok között dolgoztam – elsősorban értelmi fogyatékosok között. A másik az, hogy valamilyen szinten valamennyien fogyatékosok vagyunk – én egészen konkrétan is: hallássérült vagyok.(nevet)Hallókészüléket viselek, mert – bár azt gondolom, hogy magam is a “tökéletes” emberi fajhoz tartozom – nem hallok jól.
  • …az elmúlt évben  egy folyóiratnak volt egy száma, mely tematikusan a mozgás- és értelmi sérültek színházi jelenlétét járta körbe, és ez volt a címe: “A sérült színház” – elég szerencsétlen címnek gondoltam, mert hát mihez képest is sérült? A fogyatékban van valami archaikusan szép, amit a német behindertnek, akadályozottnak mond… Fogyaték…van ebben valami szép. Valami, ami kevesebb, mégis lehet, hogy abban a kevesebben több van…
  • A magyar nyelv nem bánik igazán jól a fogyatékosokkal- ha már így nevezzük őket jobb híján. Azok, akik fogyatékosok, fogyatékkal élnek, legyen ez testi vagy szellemi visszamaradottság – mintha ők valamilyen szempontból kevesebbek lennének a “normálisakhoz” képest. A német – ahogy mondtad is – azt mondja: akadályozott, ami azt gondolom, sokkal jobban képes visszaadni ennek az állapotnak a jelentőségét. Akik például szellemi fogyatékosak, azok nem kevesebbek, hanem egész egyszerűen egy bizonyos dologban akadályozottak.

…eredendően  kíváncsi ember vagyok, mindig érdekel a világ, amiben épp benne élek. Mindig örültem, hogy hú, most megint tök érdekes dolgok történtek velem, amelyekről megint beszámolhatok, legyen az a kertészkedés vagy a színház, avagy csak valami kapcsán eszembe jutottak az életemről bizonyos történések, összefüggések. Kaptam aztán ezekről visszajelzéseket, és lelkesített is, hogy mindig van valaki, akinek ezeket a történéseket elmesélhetem.

  • Harminc éves koromban Franciaországban voltam önkéntes egy hasonló otthonban, mint te, akkor én az mondtam, hogy ők sajátosan élők, manier particoulier. Erre az volt a válaszuk a kollegáimnak: de hát mindenki sajátosan él! Hát pont ez az, látjátok! – mondtam.(nevet)
  • Teljesen értelek és egyet is értek, mégis azt gondolom, hogy bármennyire is szerencsétlenek ezek a kifejezések, és valóban nem képesek visszaadni ennek a dolognak a súlyát, értelmét, ennek ellenére  velük foglalkozó gondozóként meg kell tudni különböztetni őket a többiektől, már csak azért is, hogy mindegyikőjüknek a neki legmegfelelőbb segítséget tudjuk adni. Az integráció és az elfogadás is rejt magában  bizonyos csapdát. Ha nagyon amellett kardoskodunk, hogy teljesen egyenlőek vagyunk, és mindenkinek egyforma mértékben van szüksége segítségre, akkor fennállhat annak a veszélye, hogy nem látjuk meg azokat a helyzeteket, amikor akár az értelmi sérülteknek valóban segítségre van szükségük. Ezért előfordulhat, hogy a fene nagy integráció zászlaja alatt magukra hagyunk embereket – és ez egyáltalán nem jó. Talán a fontos az lenne e tárgykörben, hogy ne is annyira a fogyatékkal élőket “zsongjuk” körül, hanem a “teljesen egészséges” emberben is lássuk meg azt a fogyatékosságot, amiben ő is – elvileg mint “egészséges” ember – feltétlenül segítségre szorul.
  • Mi az, ami leginkább hajtott téged, hogy elkezd naplószerűen leírni azt, ami közöttük veled történik?
  • Amikor 2010-ben elmentem erre a németországi farmra dolgozni, akkor én már hat vagy hét éve folyamatosan rádióztam. Műsorokat, hanganyagokat készítettem, volt  egy honlapom is. Elég merész lépés volt ez akkor tőlem,, hogy egyszer csak mindent magam mögött hagyva kimentem Németországba – és lelki szemeim előtt láttam, hogy a barátaim, rokonaim, családtagjaim, ismerőseim talán kíváncsiak arra, hogyan is tudom én ott kint megállni a helyemet? És megjelent a lelki szemeim előtt az is,  milyen lesz  majd, ha minden egyes történetet jó párszor el kell majd mesélnem. Azt mondtam magamnak: úgyis van egy honlapom, ahová felrakhatom, ahol mindenki, akit érdekel, meghallgathatja majd. Ezekből a hangbejegyzésekből aztán egy év alatt, amíg kint voltam, lett ötven darab – tulajdonképpen egy könyvnyi anyag “feküdt a fiókomban”.
  • Mi volt, mi lehetett az, ami hangbejegyzésről hangbejegyzésre újból és újból erőt adott?
  • Alapvetően az, hogy mindig történt velem valami érdekes, azt hiszem. Másrészt eredendően  kíváncsi ember vagyok, mindig érdekel a világ, amiben épp benne élek. Mindig örültem, hogy hú, most megint tök érdekes dolgok történtek velem, amelyekről megint beszámolhatok, legyen az a kertészkedés vagy a színház, avagy csak valami kapcsán eszembe jutottak az életemről bizonyos történések, összefüggések. Kaptam aztán ezekről visszajelzéseket, és lelkesített is, hogy mindig van valaki, akinek ezeket a történéseket elmesélhetem.

…talán az lehet az egyik alapvető különbség, hogy a magyar néző szórakozni, míg a német elgondolkodni megy a színházba. A magyar néző egyfajta “múzeumi” színházi kultúrát tapasztal meg. Azaz: régebbi korok régebbi problematikáját találja színpadra állítva, olyan megfogalmazásban, amelynek sokszor nincs közvetlen köze a mai világunkhoz, mégis “gyönyörködtet”. A gyönyörködtetés által szórakozunk, sírunk, nevetünk: megtaláljuk benne önmagunkat – ez okoz katarzis élményt. Ez a magyar színház. A német színház  mindig aktuális. A német színház nem színdarabokat rak a színpadra, hanem problémaköröket. Megtalál egy éppen aktuális, épp szembejövő problémát – most pont épp a migrációt, – és akkor aköré írnak színdarabot interjúkból, különböző szövegekből nagyon aktuális nyelven. Nekem, aki a kelet-európai színházi kultúrában szocializálódtam – hisz a magyar színház abszolúte a kelet-európaihoz tartozik – ez egy kicsit idegen, és kevéssé tartalommal teli, azt érzem. Kevéssé szórakoztató, talán ezért is kezdhettem itt, Németországban a zenés színházzal foglalkozni, ami nagyon hasonlít a magyarhoz.

  • Mindezekből hogyan lett aztán dramaturg szak?
  • Az egy év lejárta után visszatértem Münchenbe, és azt gondoltam, hogy akkor én most csinálhatnék, tanulhatnék valami olyat, amire mindig is vágytam: jelentkeztem zenetudományi szakra. A német nyelvtudásomat nem éreztem még olyan biztosnak, így hát mellette beiratkoztam egy B-szakra, ez volt a dramaturgia, hisz a színházi világba színészként, kultúrával foglalkozó rádiós szerkesztőként már 2010 előtt hét-nyolc év alatt beledolgoztam magam. A színháztudományt tehát praktikus okokból, a nyelvi nehézségek leküzdése miatt választottam, hisz a színházi közeg  már korábban is  ismert  volt számomra. Ha már nyelvileg a zenetudományi szak kihívást jelent – bár nem jártam konzervatóriumba, holott felvettek anno, de viszonylag jól zongoráztam és énekeltem, mindezért úgy gondoltam, hogy a zenetudomány BA-ja mellé legyen egy könnyebb is, a dramaturgia! Aztán a zenetudományi BA után arra gondoltam,  felvételizek az ottani színműre –  úgysem vesznek majd fel ! Aztán felvettek a bajor színiakadémiára, így párhuzamosan végeztem el a két  képzést az ottani színműn és a zenetudományi szakon. Ma már mindkettőből masters fokozatom van.  És ha már itt tartunk, jelenleg éppen zenetudományból doktorálok. Közben pedig kezdtem azt érezni, mintha nem is esett volna ki az a pár év, amit nem színházzal,  nem a színház körül töltöttem.
  • …ám talán elementárisabb metszéspont a blogolás ás a dramaturgia között a mesélés, nem? Amikor az ember mesél, akkor nemcsak  nem érzi magát egyedül, hanem könnyebben vissza is tud találni magához, nemde?
  • Ebben igazad van! Adott egy perspektívát, rálátást a színházra, egészen másfajtát, mint amivel az itthoni színházi közegben találkozhatott az ember. Ez nem feltétlenül jobb, csupán csak más rálátást, perspektívát jelentett. Felszabadító és egészen új lendületet adó volt megtanulni, hogy a lelkedben megszülető gondolatokat, érzéseket hogyan fogalmazd meg, fejezd ki úgy, hogy az teljes mértékben, maximálisan eljuthasson a másik emberhez.
  • Miben érzed alapvetően másnak ezt a német színházi tapasztalatot, mint azt, amit, Budapesten, a Pesti Magyar Színiakadémián szerezhettél? Hogyan látszik onnan, Münchenből a magyar színház, amit 2010-ben itt hagytál?
  • Nehéz ezt röviden összefoglalni, talán egy könyvnyit is tudnék róla írni!(jóízűen felnevet) Tudod, 2010 előtt nemcsak színész voltam Budapesten, hanem a Bartók Rádió kulturális ajánló műsorát is én állíthattam össze, épp ezért elég jól képben voltam a színház terén már emiatt is. Tapasztalatom szerint talán az lehet az egyik alapvető különbség, hogy a magyar néző szórakozni, míg a német elgondolkodni megy a színházba. A magyar néző egyfajta “múzeumi” színházi kultúrát tapasztal meg. Azaz: régebbi korok régebbi problematikáját találja színpadra állítva, olyan megfogalmazásban, amelynek sokszor nincs közvetlen köze a mai világunkhoz, mégis “gyönyörködtet”. A gyönyörködtetés által szórakozunk, sírunk, nevetünk: megtaláljuk benne önmagunkat – ez okoz katarzis élményt. Ez a magyar színház. A német színház  mindig aktuális. A német színház nem színdarabokat rak a színpadra, hanem problémaköröket. Megtalál egy éppen aktuális, épp szembejövő problémát – most pont épp a migrációt, – és akkor aköré írnak színdarabot interjúkból, különböző szövegekből nagyon aktuális nyelven. Nekem, aki a kelet-európai színházi kultúrában szocializálódtam – hisz a magyar színház abszolúte a kelet-európaihoz tartozik – ez egy kicsit idegen, és kevéssé tartalommal teli, azt érzem. Kevéssé szórakoztató, talán ezért is kezdhettem itt, Németországban a zenés színházzal foglalkozni, ami nagyon hasonlít a magyarhoz. Tettem is egy kísérletet, mert egy kicsit eltávolodtam ettől a fajta kelet-európai színháztól, így tavaly tavasszal, amikor Magyarországra jöttem,  a kéthetes ittlétem alatt tizenhat előadásra vettem jegyet, mindig párban így minden este más és mást vittem el a színházba. Szándékosan nem menve zenés színházba – amivel úgyis foglalkozom – hanem olyanokba, amelyekben nem voltam, vagy csak rettentő régen voltam. Ennek a kísérletemnek a tapasztalatait posztoltam a fészbukra, melynek eredményeképpen a fél színházi világot sikerült megsértenem – volt, ahonnan ki is tiltottak.(felnevet)
  • Vajon mit kellett ehhez írnod?
  • Magyarországon nagyon nincsen pénz a kultúrára, és nyilván azt érezhették, hogy idejön valaki, akinél odahaza kolbászból van a kerítés, és mindenbe belepofázik.

Ez a cím konkrétan egy értelmi fogyatékos fiatalemberrel készített interjú részlete. Nagyon érdekelt ugyanis,  ő hogyan is látja azt, hogy milyen  lehet vajon értelmi sérültnek lenni. És ő maga így fogalmazta meg, hogy miért is értelmi sérült: “mert nem tudok írni és olvasni”. Ám a kérdésre, hogy ennyi-e a különbség köztük és köztünk, hogy ők nem tudnak írni és olvasni? – igazából erre hét évnyi velük eltöltött év után sem tudok igazán válaszolni…

  • Németországban ezek szerint zárójelek közé teszik a drámairodalmat?
  • Más, minden nagyon más. Egyfelől a téma,  a megfogalmazás – azt mondja a német, hogy amit egyszer már láttunk, azt nem akarjuk  még egyszer látni. Akit netán érdekelne, az keressen rá a neten, vagy kölcsönözze ki dvd-n. Itt mindig egy aktuális témát próbálnak aktuális nyelven megfogalmazni, aminek mindig az az eredménye, hogy tíz előadásból kilenc nem igazán sikerül jól. Van most Magyarországon egy nagyon érdekes helyzet – politikai irányvonalaktól függetlenül. Van egy nagyon zseniális színházcsináló ember: Vidnyánszky Attila, jó, érzékeny rálátása van arra, amit csinál – nekem volt alkalmam pár előadásban együtt dolgozni vele még a Magyar Színházban. Rendezett ő a Nemzeti Színházban egy Tóth Ilonka című előadást a tavalyi évadban. Ezt az előadást a magyar konzulátus meghívta ide Münchenbe. Elmentem rá, sőt, még két barátomat is elhívtam:   egyikük a színháztudományok egyetemi tanára,  a másikuk szintén színházi tudományos fokozattal rendelkező színikritikus egy müncheni lapnál. Ez a Tóth Ilonka  tipikusan vidnyánszkys darab volt.
  • Mit értesz az alatt, hogy tipikusan vidnyánszkys darab?
  • Azt például, ahogy Attila figyel a részletekre, ahogy a zenével bánik: bizonyos dialógusok alá bizonyos dalokat választ, sőt, e daloknak, zenéknek is csak bizonyos feldolgozását, hangszerelését választja… Erre az előadásra a magyar néző – pontatlan kifejezéssel csak annyit mondana: ez  nagyon modern rendezés. Miután megnéztük a barátaimmal, azt mondták: jó, jó, de a kilencvenes évek eleji színházi esztétikát képviseli! Mire én: el sem tudjátok képzelni, hogy ez az előadás mennyire modernnek számít…
  • Mindenki másképp ír és másképpen olvas… Apropó: honnan a könyvednek  a címe: “Mi nem tudunk írni és olvasni”? Ebben is van valami óhatatlan többértelműség esetleg?
  • Szeretek úgy adni címet, hogy az egészből kiválasztok egy pici részletet. Azaz: ha van egy zsák, amiben van harmincöt szám, akkor lehet, hogy azt a címet fogom a zsáknak adni, hogy tizenkilenc. Ez a cím konkrétan egy értelmi fogyatékos fiatalemberrel készített interjú részlete. Nagyon érdekelt ugyanis,  ő hogyan is látja azt, hogy milyen  lehet vajon értelmi sérültnek lenni. És ő maga így fogalmazta meg, hogy miért is értelmi sérült: “mert nem tudok írni és olvasni”. Ám a kérdésre, hogy ennyi-e a különbség köztük és köztünk, hogy ők nem tudnak írni és olvasni? – igazából erre hét évnyi velük eltöltött év után sem tudok igazán válaszolni…

Ha nagyon amellett kardoskodunk, hogy teljesen egyenlőek vagyunk, és mindenkinek egyforma mértékben van szüksége segítségre, akkor fennállhat annak a veszélye, hogy nem látjuk meg azokat a helyzeteket, amikor akár az értelmi sérülteknek valóban segítségre van szükségük. Ezért előfordulhat, hogy a fene nagy integráció zászlaja alatt magukra hagyunk embereket – és ez egyáltalán nem jó. Talán a fontos az lenne e tárgykörben, hogy ne is annyira a fogyatékkal élőket “zsongjuk” körül, hanem a “teljesen egészséges” emberben is lássuk meg azt a fogyatékosságot, amiben ő is – elvileg mint “egészséges” ember – feltétlenül segítségre szorul.

  • …persze kérdés: mit jelent írni és mit jelent olvasni? -bármiféle értelemben is.
  • …mert nem csupán azt, hogy valaki megfelelő sorrendbe teszi a leírni kívánt szöveg betűit, vagy épp hibátlanul fel tud olvasni egy szöveget. Ez még nem feltétlenül az a tudás, ami igazából az értelemről árulkodhat, azt hiszem. Azt éreztem, hogy ez a cím jól képviseli őket is, minket is… Az emberi kultúrának, a humanitásunknak az írás és olvasás a kezdete és a vége. Aztán a következő szintje az, amikor az egyikünk leültette a másikat, hogy nézd, veled ez történt – majd pedig eljátssza. És ha jól játssza, akkor magunkra ismerünk…

Csatádi Gábor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: